Fellinger Károly: A HÁROM KÍVÁNSÁG

Valahol, hetedhét országon is túl, ott, ahol a kéményseprő, ha meglátja magát a tóban, azonnal a gombjához nyúl, élt három királyfi. Olyan szapora volt a járásuk, hogy az valami csoda. S ha hozzá még a szemüket is becsukták, eljutottak a világ végére. El is jutottak egyszer, de igazából! Igen ám, de a világ vége éppen egy erdőben volt. Ott meg aztán alaposan elbolyongtak. Sötét és komor volt az az erdő. Nekik meg hiába volt szapora a járásuk, itt csak botladoztak, mert a sötétben az orruk hegyéig se láttak. Nade végre rátaláltak egy tisztásra. Addigra már kivilágosodott. Hát ott meg mit látnak? A tisztáson két óriási árvácska virágzott, akik virágnyelven, ami még csípősebb és hangosabb is az emberek nyelvénél, éppen veszekedtek. Még hajba is kaptak volna, ha lett volna hajuk. Különben egyfomák voltak, mint két lúdtojás. Félig sárgák, félig világoskékek. Olyan butaságon perlekedtek, hogy annak hallatára a kopasz embernek is felállt volna a haja.
Így szólt a hangosabbik:
– Színtiszta sárga voltam, míg te hozzám nem értél és be nem piszkítottál. Így lettem félig világoskék!
No, a másikat sem kellett félteni:
-Te beszélsz, te, aki a világoskék szirmaim felét egy boszorkány segítségével sárgává varázsoltad?!
– Nem kellett ide bűbáj! – feleselt a hangosabbik árvácska. – Téged majd’ megesz az irigység, azért lettél félig-meddig sárgává.
A három királyfi megdöbbenve hallgatta a perpatvart. Hisz ha nekik csak ennyi bajuk lenne, mint az árvácskáknak!
Ekkor az egyik fa mögül előbukkant a jótündér, Tündér Ilona. A két árvácska úgy elhallgatott, mint akiknek Szent Péter bevarrta a száját. Az a Szent Péter, aki még a mennydörgésnek is parancsol.
Tündér Ilona, megpillantva a három szomorú királyfit, megsajnálta őket. Így szólt hozzájuk:
– Szegény királyfiak. Lerí rólatok, hogy fáradtak vagytok, éhesek és kétségbeesettek. Mégse adjátok fel a reményt, amíg engem láttok. Mind a hármatoknak külön-külön teljesítem a kívánságát. De csak egyet, úgyhogy gondoljátok meg jól, mi lesz az!
A legidősebb királyfi azt kérte, ébredjen az aranyágyában, s az egészre csak úgy emlékezzen, mintha álmodta volna. Mit ad az ég, így történt, hogy is történhetett volna másképpen? Eltűnt az erdőből, mint a rakott krumpli a szegény ember tepsijéből.
Ekkor a középső fiú fölbátorodott, és emígyen rimánkodott a tündérhez:
– Kedves tündér, nekem elég lesz, ha a város szélére repítesz, ott vár rám a nagyanyám, biztosan nagyon hiányzom már neki.
Tündér Ilona, aki igazi jótündér volt, ennek a kérésnek is eleget tett. A középső fiú abban a szempillantásban eltűnt az erdőből. A tündér ekkor a legkisebb fiúhoz fordult:
– No, legkisebb királyfi, most rajtad a sor. Te vajon mit kívánsz ?
– Félek itt egyedül a vadonban, meg látom, hogy ez a két óriási árvácska is ferde szemmel néz rám. Ó, bárcsak itt lennének velem a testvéreim! – pityergett a legkisebb királyfi.
S mit gondoltok, mi történt ekkor? Éppen az, amire gondoltatok! A két idősebb királyfi azon nyomban ott termett a legkisebbik mellett.
A három bánatos királyfi azóta is fel-alá járkál az erdőben, de nem tudnak kikászmálódni a rengetegből. Árvábbak és szerencsétlenebbek ők a két morcos árvácskánál.
Ha egyszer majd az erdőt járod, és belebotlasz a két perlekedő virágba, kívánd őket melegebb éghajlatra. S ha véletlenül a királyfiakkal is találkozol, vezesd már ki őket abból a rengeteg erdőből!