Volt segédmunkás, hentes, szerkesztő és tudósító is. Számtalan szerkesztett antológiája mellett írt novellát, publicisztikát, verseket is.
Cseke Gábor írta róla: „Megértem őt, amint méregeti eddigi életének széltét-hosszát, “rendbe tenni, amit még lehet és érdemes”. Magam meg, aki mindenek előtt az író embert, a finom megfigyelőt kedvelem benne, 111 haikujába temetkezem. Valamikor, 2009-ben, amikor mutatványának nekivágott, gúnyverssel köszöntöttem:
haikukat ir egy barátom,
egyet, kettőt, százat, s belátom,
jól áll neki, mint a kimenő-
re készülő cseléden a
kimonó
A 111 haiku elkészült…. Valami ősi vajákos gesztusnak engedelmeskedve, a fejembe vettem, hogy miként a szőlőt szemelgetjük, együltömben átolvasom őket, s amíg ezzel foglalkozom, amíg élnek bennem a sorai, nem érheti baj a barátomat. Netán ácsolhatok az élményből egy életkaput, amelyen szabad az átjárás minden irányban. Szemelgetés közben 35 olyan haikut találtam a 111-ből, amiket külön csokorba kötve, egy életkapura terítve, meg is lobogtatnék ország-világ előtt: beléjük fér minden, ami élet, szorongás, félelem, pusztulás, kérdezz-felelek… Kinőtték az általam rájuk aggatott kimonót…”
A.I. egy szép mondata 2005-ből: „Nekünk az a dolgunk, hogy írjunk, mert hátha kíváncsi rá valaki a tűz körül, vagy egy masina előtt. A többit elvégzi a társadalmi és technikai evolúció. Jó lesz az új világ is, mint ahogy ez is csodálatos.”
FÉNY
Láttad? Bejött, és kiment.
Most várhatunk itt estig, hogy
visszajön-e, vagy mi lesz. Bejött,
és kiment, mint valami kúszó féreg,
ami semmiből van,
és nem is egyenesen mozog,
ahogy elvárható az ilyentől,
hanem az ajtón át a konyha közepéig jutott,
onnan a nagyszobába, bejárta az ágyat,
megállt a nagyapám képén,
csillámlott egyet a szemén,
éppen csak érintett, szinte cirógatott egy virágot,
aztán megfordult, vissza a konyhába, és kiment.
A kutya utána kapott.
Volt neki illata. Olyan ózonos, de mégis
rózsaszínnek mondanám, ha lenne olyan,
hogy rózsaszínű ózon.
És ha lény volt? És ha elé kellett volna állnom,
hogy belém ütközzön?
Hogy bemenjen a szemembe,
és kijöjjön a másikon,
fölszippantva, amit gondolok:
ember vagyok, itthon vagyok,
és illene velem szóba állni,
ha már nem kopogott, csak bejött és kiment,
ez a jöttment dolog, illene törődni!
De ez nem törődött.
Talán, mert csakugyan lény volt. Értelmes.
És most mégis a rabjává tett. Itt várom majd estig,
aztán virrasztok hajnalig,
mert hátha éjjel érkezik,
és az már bizonyosság lenne.
Miért én vagyok az, akit az ilyenek mindig megtalálnak,
de sohasem méltatnak semmire?
„Egy haiku annyira törékeny, annyira gyönge, annyira semekkora, hogy szinte soha nem veszed észre, amikor megváltoztatja az életedet.”
IDŐ
Beszorultam már
az ősz és a tél közé,
pedig tavasz van.
CIPŐK A PARTON
Nem ám a Halál,
hanem emberek öltek
jókedvvel, önként.
KICSI MAGÁNY
Szánkót kapott egy
kisfiú. Sír az utcán.
Nincs, aki húzza.
MINDJÁRT MEGFAGYOK
Deres levélen
jégkukac. Fagyos szélben
csak a szívem él.
A KÓBOR
Nagy kutya áll az
úton, és mintha kérné:
üssem el végre.
ELSŐ HÓ
Mi megfagyunk, de
Isten talált magának
télikabátot.
ELTÉVEDVE
Valaki sír itt
a sűrű, hideg ködben.
Talán én vagyok?
ÖZÖN
Annyi fény árad
a fákon túl, hogy gyáva
vagyok kilépni.
OTTHON
Elmész, visszajössz,
elmész, és vissza: otthon
felejted magad.
VÁGY
Nehogy egyszer az
történjen, hogy valami
mégis történik.
A GYÁVA
A nyitva hagyott
ajtón szobámba bújt a
menekülő ősz.
SZENDERGŐ
Most megálmodom
hogy holnap, holdas éjjel
majd mit álmodom.
MARADÉK
Ez itt szép táj volt.
Kicsi is, nagy is. Keresd
meg benne magad!
POR
Meghalt egy fa.
Porrá omlott az éjben.
Egy mag élte túl.
RÓZSA
A hanyag kertész
kopár földjén rőt rózsa.
Isten jót akar.
Budai Éva
rovatvezető
Legfrissebb hozzászólások