Ülök a földszinti információs pultnál, két bejáratot látok be innen, s észreveszem, hogy az illető a személyzeti bejáró ajtaját használja. Utánakiáltok, de már késő.
Ismerős különben az ”illető”, egy ilyen Tersánszky-figura, poros, színtelenedő posztókalapot hord télen- nyáron, be nem gombolt bakancsa télen-nyáron, kánikulában még le is veti, körbe bűzölög, nem is ül le melléje senki.
Pár perc múlva jön be – a másik ajtón -, s szól hozzám: “Ugye, ott nem volt szabad?” ”Nem – válaszolom, – azon van egy zöld műanyag karika, amit ha elszakítanak, kétszáz koronánkba kerül. Mármint a könyvtárnak
De hogy azt nem ő szakította le, s mások is ott járnak ki. Nem a személyzet.
Erre mit feleljek, én a földszinten csak ritkán teljesítek szolgálatot…
És hogy tudjam meg: azért választotta azt az utat, mert hamarább akart a kutyájához jutni, az ott vár a ház tövében.
Nem jut jobb eszembe, kérdem, hogy hívják a kutyát?
”Lűszifer”. Hosszan, s ”ű”-vel, már ahogy svédül kell. Magyarul Lucifer.
Mikor megyek el, szolgálatom teljesítvén, valóban ott találom Lucifert, alaszkai farkaskutya, nem örvendenék, ha megtámadna. De nem támad, a földön elterülve alszik, s hogy ne unatkozzon, be van neki kapcsolva egy hordozható rádió… Talán érti a svéd nyelvet?
Jó, lement akkor az első felvonás. A második egy negyedórás szünet után kezdődik, amikor megint a pult előtt téblábol, azt kérdi, használhatja-e újra a szolgálati bejárót. Nem megy ki rajta, hanem kérdi. Ha kimegy az ő bűne, viszont ha én megengedem, akkor az én felelősségemre történik. Egy ilyen kis mészölyi játék, próbáljuk egymást.
Legfrissebb hozzászólások