Monet már alig lát, de festi még a
csodák kertjét, tavirózsákat kis fahíddal,
glicíniát újra meg újra, végül már csak
lila és kék foltok a hatalmas szélben lengő
vásznon; ha ereje fogytán, gazokkal harcol,
locsol, majd újra festi a kertben a részt,
a részben a nagy egészt, színekkel küzd,
az elmúlás nyavalyáival, vendégül látja
Renoirt, ketten vannak a kertben, bénultan
és vakon sétálnak az árnyas fák között,
Bachot hallgatnak, s a megálmodott pillanat
a „semmiről” szól halkan, puhán, észrevétlen,
akár egy róluk soha el nem készült kép.
A semmi súlya ott lebeg az ujjaik között.
*
Kapcsolódó alkotás:
Legfrissebb hozzászólások