Egyszer csak megérkezem,
ott állok a lakás ajtójában
évek kóborlása után.
Félek, hogy már nem ismerős
a belső szoba.
Fáradt vagyok.
Odafekszem
nagyanyám elárvult ágyára.
Ott fog el az álom.
Halk neszre ébredek
az éjszaka közepén.
Felpockolva fejét,
hogy belásson hozzám
anyám figyelne,
s most álmában
néha feljajdul
s riadva abbahagyja.
Órákig nézett engem
szűrt fényű lámpája mellől
a nagyszobából,
ágyából.
– Mért nem alszik,
édes?
A párnát igazgatom
megtört nyaka alá.
– Talán így jó lesz,
éjszakai békesség kell
a gerincnek is.
Keresztrejtvényét
hajtogatom össze.
– Majd reggel
folytatjuk, jó lesz,
édes?
– Fiam, te csak aludj
én őrzöm álmodat.
Mondja s újra
elszenderedik.
Mondja.
Mondta ötven éve is.
Apró testét
púposra törte az élet,
de éjszakánként
örökre vigyázza álmomat
anyám.
Legfrissebb hozzászólások