Svédországi lakos voltam már, amikor az akkori magyar rádióban azt hallottam Cselényi Béla barátom szájából, hogy két nagy tragédia érte Magyarországot a XX. században. Az egyik Trianon volt, a másik Auschwitz. Engem az lepett meg, hogy mi addig ezeket külön tárgyaltuk s rendeztük el a fejünkben, de soha nem állítottuk így, ilyen egyszerűen egymás mellé a kettőt.
Addig mintha úgy tűnt volna, hogy Auschwitz ”rájuk” tartozik, a magyar zsidókra. Gulyás Miklós barátom így fogalmazott: a ”zsidó magyarokra”. Nem ez a szóhasználat az általánosan elfogadott, érveltem neki akkor, de az illik tulajdonképpen az állapotra, most már szerintem is a zsidó származású magyarokra. Az jelenti, hogy odatartoznak, részei a magyarságnak.
Amikor Kertész megkapta az irodalmi Nobel-díjat, érkeztek az első jelek, hogy Magyarországon viszont egyesek másként gondolkoznak. Nem örvendenek a díjnak, nem vállalják fel Auschwitzot. Persze a kizárás politikája másokkal szemben is működött, szinte nem is volt meglepő, hogy ez a reakció. Keserű tapasztalat, de már nem sokkol.
Én ugyan távolról figyelem a magyarországi eseményeket, de úgy értelmezem, hogy valami hasonló történt a Saul fia című film esetében. A színmagyarkodók szemében ez sem magyar téma, ugye, miért nem Trianonról szól a film, s hiába kapta meg Nemes Jeles László a Golden Globe-ot, és tegnap az Oscar-díjat is, nem igazi magyar siker. A hivatalos helyekről érkezett félszavas dicséretének kötelességíze van, a lelkendezés elmaradt. Nyilván, Magyarország egyelőre nem a kommunista Kína, nem a Szovjetunió – Liu Hsziao-Po nem lehetett jelen a díjkiosztáson, Alekszandr Szolzsenyicin sem, és Borisz Paszternak díjának sem örvendtek otthon, ezzel szemben a magyar rendező átvehette a sokat jelentő, az egész Magyarország számára megtisztelő díjat.
Legfrissebb hozzászólások