Tillmann J. A.-nak
Mint a virágpor, vagy a napsugár, langyos eső, sokféle szél:
nomádok vagyunk valamennyien, nyílásainkban ki-be jár a levegő,
kín és vajmi jó kereng a szív, az agy, a lélek háromszögében.
Házam lehetne jégből, vagy nemezből, téglából emelték,
a város peremén áll, onnan indulok el, oda térek meg, közben
újkőkori nomád vagyok a szándékkal szél, spóra, vándorló egyedek iránt.
Otthonom falai átmeneti gyökerek, menekülés-kényszerem van,
akár veszély dereng tekintetem sötét ösvényének végén, akár fény, akár
a névtelen, másutt újabb falakat emelek.
Valahai állataink mind elhagytak, nem elvadultak, de erdőbe, sivatagba
térültek szétszéledt csapataik, miként őseinket feledjük, miként
utódaink minket, majdnem beszántják sírjaink.
Állok a buszon, és közlekedem, miként egykor a valódi nomádok,
költözöm percről percre, s mikor fehérlő csontjaim kiássák,
vándorolni kezdek újra a szív, az agy, a lélek háromszögében,
mert nincs nyugvópont a létben.
Legfrissebb hozzászólások