Hol volt, hol nem volt, élt Kismácsédon egy jámbor pap. Hej, de sok baja volt!
Üresen kongott a temploma. Még harangozni is neki kellett. És ez még nem volt elég! A faluban olyan dolgok történtek, mint soha azelőtt. Az egyik hívő alvajáró lett, a másik megvakult, a harmadikat a köszvény kínozta. Ráadásul az állatok is furcsán viselkedtek. A kakas kotyogott, a tyúk pedig kukorékolt.
Egyszer találkozott a pap egy nagy behemót emberrel. Azt mondja az óriás:
– Hallod−e, tiszteletes, adhatnál egy kicsit abból a jó miseborból!
Adott neki a pap szívesen. Az óriás belekóstolt a borba, de azonnal el is fancsalodott az ábrázatja.
– Miféle bor ez, pap uram? Hiszen az ecetnél is savanyúbb! – neheztelt.
A pap nagyot nézett, mert igen finom misebora volt.
– Hej, komám! – mondta csüggedten. – Csak arról lehet szó, hogy ezt is megrontották!
Azután elpanaszolta, mi történik a faluban.
– Egyet se félj – szólt kacagva az óriás –, tegyél a kannádba szenteltvizet, és ugorj a hátamra.
A pap már ezt se bánta, csak segítsen rajta végre valaki. Fogta a szenteltvizes kannát, és felugrott az óriás hátára. Úgy nézett ki rajta, mint egy jókora púp. Az óriás egyszerre egy mérföldet lépett. Ötször lépett ilyen óriásit, és elértek az égig érő vadkörtefa alá. Ekkor már koromsötét volt.
Az ijesztő éjszakában a hold és a csillagok elbújtak a felhőfüggönyök mögé, még leselkedni se mertek.
– Tudod−e, pap uram, hogy ezen a fán szórakoznak éjjelente a falud boszorkányai? – kérdezte az óriás a remegő paptól. – Ők hozták rátok a rontást. De most vége a hatalmuknak! Menj csak körbe és locsold meg a fa törzsét.
A pap körbelocsolta a fát szenteltvízzel.
Egek ura! Az égig érő vadkörtefán világítani kezdtek a körték. Az óriás teljes erejéből megrázta a fát, és erre, nagy visítozással, lepotyogott mind a tizenkét boszorka, söprűstől! A pap gyorsan lelocsolta őket szenteltvízzel. A seprűk azon minutumban lángra kaptak. Nyögtek is a boszorkák! Rájuk ragadt mindazon nyavalya, amit az igézésük és a szemmel verésük okozott a hívőkön. Jajveszékelve süllyedtek el a föld alá, a pokolba.
Az égen kigyúltak a csillagok, feljött a hold. A pap alig tudott hinni a szemének.
– Ki vagy te? – kérdezte az óriástól.
– Ki lennék ugyan? – felelt mosolyogva az óriás. – Nézzük csak, a zsebemben van-e a mennyország kulcsa? Megvan! Akkor indulhatok is…
– Szent Péter??? – ámuldozott a pap.
De Szent Péter erre már nem felelt. Már fönt is volt az égig érő fán, hogy azon jusson föl a mennyországig.
A pap még utánakiáltott:
– Vigyázz, ki ne essen a kulcs a zsebedből!
Szent Péter mosolyogva intett neki búcsút, majd a következő pillanatban eltűnt az égig érő fa lombjában.
A pap megkönnyebbülten ment haza, lefeküdt és nyugodtan aludt reggelig. Másnap még nagyobb öröm érte, amikor azt hallotta, hogy a faluban meggyógyultak a beteg emberek, de még az állatok is.
Azóta tele van a templom, s már harangozóra és sekrestyésre is futja.
A pap később is sokat gondolt Szent Péterre, aki megmentette a kismácsédiakat a rossztól, azután meg milyen hirtelen eltűnt… Úgy otthagyta a falut, mint Szent Pál az oláhokat.
Különös volt ez a mese, nem hiszem a felét se.
Legfrissebb hozzászólások