Hol volt, hol nem volt, a világ vége után még vagy száz lépésnyire volt egy óriási gémeskút. A gémeskút a Fölerdő közepén várakozott, magához csalogatva a megfáradt földmunkásokat és az állatok egész seregét.
Belőle ivott maga a fölséges király is. Mikor a szél kifújta a homokból az egyik elátkozott kincsesládát, nagy veszedelem vette kezdetét. A hiúság és a kíváncsiság orkánerejűvé tette a szelet, s egy nem várt pillanatban felnyitotta a láda tetejét. Csak úgy repültek, szálltak belőle az elátkozott lelkek, vagyis a tüzesemberek. Olyanok voltak, mint a fényes csillagok. Ott is maradtak mind az égen, felragadva, mint a legyek a plafonra. A nap ebben a szent pillanatban, akár a holdkórosok az éj közepén, elkezdett fel−alá járkálni a kacsalábon forgó kastély legeslegtetején. A tájra sötétség borult. A szél nem fújt többé, erőt vett rajta az átok, és eső sem hullott egy csöpp sem. Nem csoda hát, ha napok múlva kiapadt a kút.
A király közhírré tétette, hogy olyan legényt, olyan kútkaparót keres, aki lemerészkedik a kút mélyibe, s forrást fakaszt belőle…
Dilinyó, a cigány legény, éppen szilvát lopott, s nem rajta kapták! Majdnem felmondta a lába a szolgálatot menekülés közben. Olyan volt, mint aki keresztben viszi a lajtorját az erdőben, aztán mégiscsak megszánta őt az Isten. Megáldotta szerencsével. No, de milyennel? Hát a papokéval. Otthon már vártak rá a dulók, hogy zálogot vegyenek a befizetetlen egyházi adó fejében. A zálogot, pár tucat vályogtéglát, elvitték a dulók a bíró házába, és azt mondták, ha a cigány a kezességi idő után nem váltja vissza, a bíró eladja a plébániai járandóság kiegyenlítésére. Dilinyó titokban kifőzte a szilvapálinkát, és a kulacsába töltötte. Ekkor jött a hír a faluba, hogy a király kútkaparót keres.
– Reszkír kucséber! – mondogatta a cigány legény. – Vágjunk neki, hátha sikerül a dolog.
Jelentkezett is a királynál. A király, mivel ismerte a cigány legény dédapját, akit szintén Dilinyónak hívtak, felfogadta a legényt.
– Nem nagy kunszt az – mormogta magában Dilinyó, amikor leengedték a kötélen a kút fenekibe. Hát ott mit lát? Egy óriási varangyos békát! Jóllakott volna vele az egész péró apraja és nagyja. Azt mondja a varangyos béka Dilinyónak:
– Itt van ez az alagút, amely a világ végéhez vezet. Találsz ott egy vacogós, hórihorgas garabonciás diákot, hosszú nagykabátban. Már nehogy megszámláld a lyukakat a kabátján, mert akkor sohasem érsz vissza.
– Fő a bátorság! Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája – vacogta Dilinyó.
A varangyos béka így folytatta:
– Fogd a kulacsot, tedd a garabonciás diák szájába, és önts bele abból a kilencven fokos szilvapálinkádból.
Nem tetszett ez Dilinyónak, de az sem, hogy nem volt vize, és nem tudta felhígítani a pálinkát.
– Aztán pattogj, mint a bolha! Egyenesen hozzám! – adta parancsba a varangyos béka.
Így is történt. A garabonciás diák felöntött a garatra, táncolni kezdett, tölcsérviharrá változott, eltűnt a kútból, mint a kámfor. No, ez a vihar végleg becsukta a fölerdei ládika tetejét, behordva azt földdel és homokkal. Újra feltámadt a szél, csepergett is az eső, de a kút üres maradt.
Hiába dolgozott a cigány legény. No, megsajnálta a varangyos béka.
– Nem csak az eső hiánya az oka a kút kiszáradásának. Tudd meg, Dilinyó, a víz nagy része, maga a forrás, a pokolba folyik alá. Tisztíthatod a kutat az életed utolsó leheletéig is, hiába. Az egyik főkolompos ördög, aki a földi életében ájtatos barátnak álcázta magát, elhíresztelte Lucifernél, hogy aki a fölerdei Jóka vizét issza, annak a szíve vágyik vissza. Ráadásul ebből készül a legfinomabb kávé is.
Mivel Dilinyónak dunsztja sem volt a kávéról, majdnem kidülledtek a szemei. A varangyos béka így folytatta:
– Mássz fel a kötélen, s add hírül a királynak, hogy a barát sírjára ültessenek fokhagymát, a keresztet pedig tegyék fejjel lefelé, s locsolják meg szenteltvízzel. Meglátod, soha többé nem teszi a lábát sem ő, sem a cimborái a kút környékére.
Dilinyó hírül is adta a királynak mindezt, aki azonnal intézkedett, a varangyos béka utasításai szerint. Meg is lett a foganatja az intézkedésnek. Majdnem minden helyreállt, rövid időn belül.
A király örült a szélnek, a lassan buzogó kútvíznek, de még mindig holdkórosan járt a nap éjjelente, s nem merték megszólítani, nehogy lepottyanjon.
És közben mi történt a kútban? Ami történt, nem akármi!
A varangyos béka így szólt Dilinyóhoz:
– Tudod mit, te cigány legény! Egy cuppanósat kérek tőled, mármint csókot! Ha megteszed, gazdaggá és édesapává teszlek.
Kételkedett a cigány legény. Úgy érezte, annyi az a pénz, mint békán a toll, de üsse kő. Hiszen ennyi jár a békának, azért a rengeteg segítségért.
– Szabad a csók! – kiáltotta a varangyos béka.
Lássatok csodát! A cigány legény odacuppantott egyet a varangyos béka feje búbjára, s az abban a minutumban királylánnyá változott. Nagyot nézett Dilinyó! De nem sokáig ámuldozott, hanem gyorsan felkúsztak mindketten a kötélen.
A király hamarosan kiderítette, hogy amikor a felesége belehalt a szülésbe, a dajka, aki mellesleg javasasszony volt, a királylányt varangyos békává változtatta, majd felcserélte a saját porontyával. No, de ki melyik mesének hisz? Ki döntse el, hogy melyik az igazi királykisasszony?
A falu bölcse azzal állt elő, hogy aki felébreszti a holdkóros napot az énekével, az az igazi királykisasszony. A sorsolás úgy hozta, hogy a dajka lánya kezdett először énekelni. Szent Habakukk! A nap leesett az erkélyről. Az emberek megijedtek, és hárman négy fele szaladtak. Ekkor kezdett énekelni a varangyos békává lett királykisasszony. A nap felébredt, felszállt az égre, s harmatkönnyet locsolt a fűbe és az emberek szemébe.
Lett nagy lakodalom. A cigánypéró cigánypéró maradt, de színarannyá változott. Az ifjú párnak rengeteg örököse született. Idővel a vagyon másik fele is felaprózódott. Kialakultak a nadrágszíjparcellák. A szegény gazdáknak vigyázniuk kellett, nehogy akaratlanul is elszántsanak a másik földjéből, mert akkor bolygó lelkek, tüzesemberek lesznek a Fölerdő homokbuckáiban.
Kis Pista a nevem, ha így történt.
Legfrissebb hozzászólások