Fellinger Károly: A rekvirálók

Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek, oktatta kisfiát, Gyingyit a vén Lamos. Hát nem ekkor állítottak be hozzá a rekvirálók! Azt kérdezte a szegény viskóban tengődő szabótól az egyik rekviráló:
– Hallja-e, Lamos uram, hány szárnyas állata van?
– Hát kérem, számolják meg a legyeket a plafonon, oszt annyi. Aztán tudom, maguk a padlásra is kíváncsiak. Oda is felkukkanthatnak.
Az egyik rekviráló rögtön a padlásfeljárót kereste. Hát akkor esett le neki a tantusz, hogy a viskónak hiányzik a teteje! A rekviráló ívet azonban alá kellett írni. Lamos bá’ fél órán át kerestette fiával a pápaszemet, azt, ami az orrán lapult.
Erre a rekvirálók lenézően, köszönés nélkül távoztak egymás után, akár a ludak. A házigazda utánuk kiáltott.
– Főnök urak, aztán csukják be maguk mögött az utcaajtót, mert most mennek ki rajta a magyar ökrök.
Persze utcaajtója sem volt a furfangos szabónak, nemhogy kapuja. De még takarója se! Azzal takarózott, amit varrni hoztak hozzá. Prüccsös nadrággal, pruszlival.
Egyszer, amikor már nagyon gyötörte a reumája, elment az egyik intézetbe, ahol a gyógyszerezés mellett masszírozást is alkalmaztak. Beteg társa megkérdezte tőle, őt miért nem hallják jajgatni, óbégatni, amikor a lábát masszírozzák. Lujzi bácsi kivágta a rezet:
– Mit gondol kend, hát bolond vagyok én, hogy a fájós lábamat tartsam oda?!
Mikor eltávozott a kórházból, a sültös sapkát fordítva tette a fejére. A nővérke megkérdezte.
– Lujzi bá’, miért van fordítva a sapka a fején?
– Azért, aranyom, hogy ha rám néznek, ne tudják megállapítani, hogy „gyövök-e vagy mögyök”.
Mielőtt meghalt, ennyit mondott a gyóntató papnak:
– Hamarosan kvittek leszünk, atyám. Most megértheti, hogy nincs időm kalótyázni. Megyek, és protekciót szerzek magának Szent Péternél.