Kismiska már akkor is úgy reszketett, mint a miskolci kocsonyában a béka, amikor megtudta, hogy egy magamfajta mitugrász róla szeretne írni. Ő volt a legügyesebb kenderfonó errefelé, s Jóka falu bizony hosszú−hosszú évekig a kenderéről volt híres.
Mikor éjféltájban a fonók a munka végére értek, Kismiska megsimogatta az elfáradt orsókat, guzsalyokat, amelyek bizony már valamennyien aggastyánnak számítottak. De a gazdák valamiért ragaszkodtak hozzájuk. Talán, mert testhezállóak voltak, mint a jól kitaposott cúgos cipő.
Kismiska, amíg a fonólányok pletykáltak, beszélgettek, ábrándozott. Ezt az ábrándozást belefonta a lepedőkbe, a hosszú gatyaszárakba. A véget nem érő meseszálak egyre sokasodtak. Aki az ő lepedőjén aludt, mindennap egy újabb mesét álmodott. A legszebb lepedőt a falu leggazdagabb embere vásárolta meg. Gonosz és kíváncsi volt ez az ember, nemegyszer megleste a holtak éji táncát a temetőben, a nagykereszt mellett. Még a lelkét is eladta Belzebubnak, a döglegyek urának, amiért az neki adta a faluszéli pocsolyából kivágtató tizenkét tüzes aranykancát.
Hát egyszer arra ébredt a telhetetlen ember, hogy hidegek a végtagjai. Tapogatja magát, tapogatja, s arra lett figyelmes, hogy a felesége óbégat, felköti az állát, keresztbe kulcsolja a kezeit, s két aranykrajcárral letakarja a szemeit. Akkor hitte el magáról, hogy meghalt, amikor fekete abrosszal fedték le a tükröt a szobában.
Lett nagy temetés. Világraszóló. Március idusa volt, de a rokonok, az ismerősök több tucat élővirág koszorút hoztak melegebb égtájakról, meg az isten tudja, honnét. Hát még mennyi volt a gruspános műkoszorú! Még az ördögnek is vezeklésszámba ment volna megszámolni azokat.
A temetés alatt dicsekedett is a telhetetlen ember Belzebubnak:
– Látod, pajtásom, mit tesz a pénz, a hatalom és a dicsőség. Milyen fényes is az én temetésem! A fiatal pap regéket zengedez a tetteimről a koporsóm előtt. És a sok könnyező asszonyság. Össze kellene gyűjteni a könnyeiket, hogy nyáron, a szárazság idején, azzal locsolják majd a nekem termő dohánytöveket. Bizony, őszinte könnyek ezek, Belzebub barátom!
– Hogy őszinték? – kiáltotta erre Belzebub mérgesen. – Hidd el, mindegyik koszorú, a gyász, a nagy sírás−rívás, színjáték csupán. A szertartás része. Hallgasd, ahogy osztoznak a gyerekeid a vagyonodon, nézd a menyecskéid tüzesen uszító tekintetét, vagy a feleségedet, ahogy nyíltan flörtöl a lovászmesterrel. A nép hazafelé menet arról sustorog, hogy a papnak megint nem volt módjában igazat prédikálni, lerántani bűneidről a leplet. De mégis van igazság a földön, mert minden embernek elérkezik az ideje, amit nem lehet előre tudni, de sejteni sem, eljön az ideje, utolsó órája, amikor semmit sem vihet magával odaátra. Még a testét sem, az is majd a nyüvek és a bogarak terülj−terülj asztalkája lesz hamarosan. Tudod, kapzsi egy komám, ha találok a virágcsokrok és a koszorúk között egy igaz szívvel adottat, megkegyelmezek neked, és szabaddá teszlek, visszaadva lelkedet. Ám a koszorúk, csokrok csak a nagyzási mániának, a szokás hatalmának és a hiúságnak voltak a tükörképei. Mit ér a szépség, ha nem igaz szívvel és hálával párosul?
Belzebub úgy érezte, hogy győzött, mint mindig. Ám hirtelen elszomorodott, elfancsalodott ördögi ábrázata. Egy agyontaposott ibolyacsokrot talált a fejfa mellett.
– No, te fösvény prókátor, ez a csokor mentette meg a lelkedet – káromkodott. – Ez a fránya kis ibolyacsokor. Legyőzte a tavasz a telet, végérvényesen. Tudod−e, ki volt az, aki sajnált és őszinte könnyekkel gyászolt meg téged? – kérdezte újfent a fösvény embertől, úgy, hogy a pokolig visszhangzott az üvöltése.
– Nem én! – felelte a megrémült egérré lett nagyúr.
– Hát nem emlékszel? Gyerekkorodban, amikor még szegények voltatok, s hajszoltátok a színes pillangókat, szerelmes voltál egy kislányba, aki alig lehetett több hatévesnél. Még egy kis csokor ibolyát is szedtél neki a réten, amikor a születésnapja volt szegénynek. Nemcsak sajnáltad, szeretted is őt. S ez a lány megőrizte belőled a jót, a kedvességet, a figyelmességet.
Ahogy a fösvény ember emlékezni kezdett, hirtelen kiabálásra ébredt a ház népe.
– Hát mégis élek? – tapogatta meg magát a házigazda.
A tizenkét tüzes aranykanca visszavágyott a pocsolyába, az ördöglyukba, s Belzebub hívó vadkörtefa sípjára felgyújtották az istállót mindenestül. Rohant is a ház népe, tüzet oltani.
De a gazda ugyan nem bánta a kárt, inkább örült a szíve mélyén, mert azt is tűzre lobbantotta a kis kék ibolyacsokor. Örült, hogy szabad a lelke, s hogy eredendően ő sem volt mindig csaló, rabló, hisz egykor őszintén és önzetlenül tudott élni és szeretni.
– Ó, azok a boldog gyermekévek! – mondogatta sóvárogva.
A kékibolyás lányt azonban hiába keresi, nem fogja meglelni soha.
Amikor eljön a tavasz, Kismiska kimegy a rétre és hallgat. Ő szőtte a mesebeli lepedőt, ő tudja az igazságot, de nem szeretné, ha a kékibolyás lány szárnyát letépné valaki. Mert annyi fösvény, megváltozásra váró ember van még a földön, aki a kékibolyás lány segítségére szorul…
ĺgy vált rendes emberré a gazda a túlvilágon. De annyira, hogy néha talán túlságosan is tündérvilágban érzi magát.
Kenderkócos Kismiska legyek, ha értem.
Legfrissebb hozzászólások