– Megyek az utcán és egyszerre úgy érzem, követnek – gyónta meg a pszichológusnak. – Nem, nemcsak este, a sötét, elhagyott utcán, hanem nappal, a legnagyobb forgalom idején is. Állandóan hátra kell néznem.
– És mitől fél, mit tesz magával az az ember, aki követi?
– Hogy a hátamba szúrja a kését – vallotta be Ádám kissé szégyenkezve.

Az orvos kezelte, gyógyszereket írt fel, de Ádám nem gyógyult meg. Éveken át szenvedett. Nem tudott úgy végigmenni az utcán, hogy néhányszor idegesen hátra ne forduljon.

Egy januári estén egy mellékutcában sietett hazafelé. Megint úgy érezte, hogy követik. Már éppen hátra akart fordulni, amikor a bordái között égő fájdalmat érzett. Megtántorodott és a falnak esett. Még csak annyit érzett, hogy valaki a zsebeiben keresgél. Utána eszméletét vesztette. Két hétig volt kórházban, ahonnan végül egészségesen távozott.

Attól fogva már nem félt, hogy követik és megszúrják. A szúrás kigyógyította.

***

Havas Zsigmond (Budapest, 1900. január 19. – Budapest, 1972. augusztus 28.) író, újságíró, a Tolnai Világlapja munkatársa, majd felelős szerkesztője (1921–1939)

1945 után 1947-ig a Tolnai Forrás, 1949-ig a Képes Magazin munkatársa. Rövid ideig a Szivárvány című hetilapot is szerkesztette. Spencer Walls néven számos ifjúsági és detektívregény szerzője, a Kaland klasszikusai című sorozat szerkesztője. Több képeslapnál működött mint vezetőszerkesztő. A Megöltem Hitlert! és az Ámokfutók című népszerű és izgalmas regényeit folytatásokban közölte a Világ című lap. A csontok nem beszélnek, az Ebek tánca és a Farkasmiatyánk című regényeit folytatásokban közölte a Képes Kurír (1945-1947).

Fia, Szuhay-Havas Ervin (1929-1998) író, műfordító, történész és művelődéstörténész, a Delta tudományos és ismeretterjesztő tévéműsor első szerkesztője. Rendszeresen jelentek meg írásai többek között az Élet és Tudomány és az IPM magazinban, több mint 300 kultúrtörténeti rádióelőadása hangzott el a Magyar Rádióban.

Unokája, Szuhay-Havas Marianna (1968)  Art’húr-díjas költő, író, 2008 januárja óta az 2015-ben megújult Lenolaj irodalmi és kulturális lap főszerkesztője, illetve az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője. Alkotásait rendszeresen közli többek közt a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap, a Litera-Túra Irodalmi és Művészeti Magazin, versei, prózái folyamatosan jelennek meg különböző antológiákban. Négy gyermek édesanyja.

Havas Zsigmond művei:

A fekete matróz (Regény, Budapest, 1927);
Rákosi fiúk (Ifjúsági regény, Toncz Tibor rajzaival)
Aranyos leányszív (Ifjúsági regény)
Galambos Ferkó (Ifjúsági regény)
Az erdő gyermeke (Meseregény, Sebők Imre rajzaival);
A tízfejű sárkány (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1932);
Aranyzápor (Regény, Spencer Walls néven, regény, Budapest, 1933);
Kék lámpa (Regény, Spencer Walls néven, regény, Budapest, 1934);
Mesebokréta (Ifjúsági regény, Budapest, 1935);
A bűnös asszony (Spencer Walls néven, Budapest, 1936);
Az ördög elalszik (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1937);
A koporsó titka (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1937);
A fekete kastély rejtélye (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1937);
A hét szomorúság lépcsője (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1938);
Az áruház kísértete (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1938);
Az acélember (Ifjúsági sci-fi, 1938, Sebők Imre rajzaival);
Az üvegszemű (Regény, Spencer Walls néven, 1939);
Az ördög fia I-II. (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1940);
Kaméleon és gardénia (Regény, Spencer Walls néven);
A holdviola kovácsai (Regény, Spencer Walls néven);
Akit üldöznek a nők (Regény, Spencer Walls néven);
Didergők (Ifjúsági regény, Budapest, 1941);
A vérvirágos ház (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1943);
A fehér titok (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1942);
Hajsza a ködben (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1942)
Tigrisliliom (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1942);
Szürke kárpit (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1943);
A halál balladája (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, 1943);
Hazudtak a fegyverek (Regény Budapest ostromáról, Budapest, 1945);
Mielőtt a lámpákat eloltják (Anthony Astor néven, regény, Budapest, 1946);
Északi szél (Regény, Spencer Walls néven, Budapest, Pán Könyvkiadó,1988);
A ​libbenő halál (Regény, Spencer Walls néven, Pán Könyvkiadó, Budapest, 1989);
A lady már halott (Regény, Spencer Walls néven, Pán Könyvkiadó, Budapest, 1989);
A ​temetőnél állj meg! (Regény, Spencer Walls néven, Pán Könyvkiadó, Budapest, 1989);
Cukor és korbács (Regény, Spencer Walls néven, Pán Könyvkiadó, Budapest, 1989)

Elájultam; de evvel még nem azt akarom mondani, hogy minden tudatom elveszett. Mi maradt belőle, nem kísérlem meg definiálni; még csak leírni sem; de nem tűnt el minden. A legmélyebb álomban, sőt delíriumban, bármiféle önkívületben – nem! még a halálban sem -, még a sírban sem tűnik el minden. Másféle halhatatlanság nincs is az ember számára. Fölriadva a legérzéketlenebb alvásból, valamifajta álomszövet pókhálófonalait minden ébredésünkkel széttépjük. De egy másodperc múlva már – oly finom tud lenni ez a háló – nem emlékszünk arra, amit álmodtunk. Az ájulásból az életbe való visszatérésben két fokozat van; először a lelki vagy szellemi lét föléledése; másodszor a fizikai lété. Valószínűnek látszik, hogy, ha a második fokozatot elérve, vissza tudnók idézni az elsőnek hangulatait, e hangulatok ékesszólóan beszélnének a küszöbön túli mélység emlékeiről. S mi van e mélységben? Hogyan különböztessük meg árnyait a sír árnyaitól? De ha e hangulatok – amiket az “első fokozat” hangulatainak neveztem – nem is idézhetők vissza tetszés szerint, nem jönnek-e néha vissza hívatlanul, hosszú idő múltán, úgyhogy csodálkozunk, honnan jöttek? Aki sohasem ájult el életében, az talál-e vajon különös palotákat és ijesztően ismerős arcokat az égő parázsban? Az látja-e lebegni a légben ama szomorú látomásokat, melyeket a tömeg sohasem láthat? Az eltűnődik-e valamely új virág illatán? Annak agyát kergeti-e őrülésbe olykor valamely zenei ütem titkos jelentése, mely azelőtt sohasem vonta magára figyelmét?

Gyakran tűnődve törekedtem visszaemlékezni; keservesen küszködtem visszahódítani egy jeldarabkáját a látszólagos megsemmisülés ez állapotának, melybe lelkem süllyedt; s voltak pillanatok, amikor sikerről álmodtam; voltak rövid, nagyon rövid percek, amikor oly emlékeket idéztem föl, varázsló módjára, melyek egy későbbi korszak elfogulatlan ítéletének tanúsága szerint is csak e látszólagos öntudatlanság állapotával függhettek össze. Az emlékezet e különös árnyékai határozatlanul beszélnek magas emberalakokról, akik mintha fölemeltek és csöndben vittek volna lefelé, mindig csak lefelé, mígnem szörnyű szédülés fogott el, csak e leszállás végeérhetetlenségének gondolatára is. Beszélnek aztán szívemnek valami ködös rémületéről, amit e szív természetellenes megcsöndesedése okozott. Erre minden dolgok hirtelen mozdulatlanságának érzése következik; mintha, akik vittek – borzalmas kíséret! – végtelen leszállásukban túlhaladták volna a határtalan határait, s megállanának erőfeszítésük végső kimerülésével. Ezentúl amire emlékszem, csak valami sekélység, valami nedvesség: és aztán őrület – a tilosban járó memória szörnyű őrülete!

Csodálatos hirtelenséggel tért vissza tudatomba a mozgás és a hang, dobogó szívem viharos mozgása s a dobogásnak hangja fülembe. Akkor szünet, és minden eltűnik. Aztán megint hang s mozgás és érintés, csiklandó érzés, mely átfut testemen. Aztán: a lét puszta tudata, minden legcsekélyebb gondolat nélkül – és ez az állapot sokáig tart. Aztán: a gondolat – egészen hirtelen – és a rémület borzalma; s buzgó törekvés, hogy megértsem igazi helyzetemet. Aztán: erős vágy visszacsúszni az érzéketlenségbe. Aztán: rohamos újjáéledése az eszméletnek, sikeres erőfeszítéssel egy mozdulat felé. És most a teljes visszaemlékezés: a kihallgatás, a bírák, a fekete kárpitok, az ítélet, rosszullétem, az ájulás… De tökéletes feledése mindannak, ami aztán következett; mindannak, amit csak egy későbbi nap és sok erőlködés tett képessé határozatlanul visszaidézni.

Mindeddig szememet még nem nyitottam ki. Éreztem, hogy hanyatt fekszem, minden köteléktől szabadon. Kinyújtottam kezemet, s az súlyosan esett valami nedves és kemény felületre. Több percig hagytam ott, mialatt iparkodtam képzeletemben rekonstruálni, hol vagyok és mi vagyok? Vágytam, de nem mertem látóérzékemet használni. Rettegtem az első pillantástól a körülöttem levő tárgyakra. Nem mintha féltem volna szembenézni bármilyen rémségekkel; de attól kezdtem félni, hogy nincs mit látnom! Végre, a kétségbeesés vad elszántságával, gyorsan széttártam pilláimat. Tehát legrosszabb sejtelmeim valóra váltak. Az örök éj feketesége környezett. Lélegzet után kapkodtam. A sötétség ereje szinte rám nehezedett, és elfojtott. A levegő elviselhetetlenül sűrű volt. Még mindig mozdulatlanul feküdtem, és iparkodtam eszemet használni. Elmémbe idéztem az inkvizíciós eljárást, és megpróbáltam e nézőpontból dedukálni valódi helyzetemet. Az ítéletet kimondták; s nekem úgy tetszett, hogy azóta nagyon, nagyon hosszú idő telt el. Mégis egy pillanatig sem gondoltam magamat szó szerint halottnak. Ilyen föltevés – bármit mondjanak is a regényírók – teljességgel összeférhetetlen a valóságos létezéssel; de hol lehetek és milyen állapotban? Tudtam, hogy a halálraítélteket rendszerint az ünnepélyes autodafé-k alkalmával végzik ki, s egy ilyent éppen az én elítélésem előtti éjszakán tartottak. Talán visszadugtak a tömlöcbe, hogy bevárják a legközelebbi szertartást, mely esetleg csak hónapok múltán lesz? Azonnal láttam, hogy ez nem lehet az igazság. Áldozatokra sürgős szükségük volt. Aztán tömlöcöm éppúgy, mint az elítéltek cellái Toledóban, köves padozatú helyiség volt, s valami világosság mégiscsak mindig szűrődött be.

Most egyszerre egy szörnyű gondolat hajtotta patakokban szívemre a vért, s rövid időre ismét visszaestem az eszméletlenségbe. Mikor magamhoz tértem, azonnal talpra ugrottam, minden idegrostomban lázasan remegve. Karjaimat vadul dobáltam fejem fölött és magam körül minden irányban. Ujjaim nem éreztek érintést; de nem mertem tenni egy lépést sem, nehogy beleütközzem egy sírbolt falaiba. Izzadság verte ki minden pórusomat, s nagy, hideg gyöngyökben állt meg homlokomon. A bizonytalanság gyötrelme végre tűrhetetlenné vált, s óvatos mozdulatot tettem előre, kinyújtott karokkal; szemem szinte kidagadt gödréből a hiú reményben, hogy elkaphat valami fénysugarat. Több lépéssel jutottam már tovább; de még mindig fekete és üres volt minden. Szabadabban lélegzettem. Annyi legalább bizonyosnak látszott, hogy minden sorsok legrettenetesebbje nem az, ami rám vár.

És most, amint vigyázva még egyre előrébb lépegettem, tolongva jött emlékembe ezer határozatlan mendemonda Toledo különös borzalmairól. E börtönök felől hökkentő dolgokat beszéltek, mindig mesének gondoltam azokat, de mindenképp különös mesék voltak, oly borzalmasak, hogy csak suttogó száj adhatta tovább őket. Itthagytak, hogy éhen pusztuljak el, e föld alatti sötétség világában? Vagy micsoda, talán még ennél is félelmetesebb halálnem les rám? Hogy halál volt a cél – éspedig a rendesnél keservesebb halál -, sokkal jobban ismertem bíráim karakterét, hogysem ebben kételkedjem. Csak a mikor? és a hogyan? foglalkoztatta gondolataimat.

Kinyújtott kezem végre nekiütődött valami szilárd akadálynak. Fal volt, látszólag kőből építve, nagyon sima, nyálkás és hideg. Követtem hajlásait; avval az óvatos bizalmatlansággal lépegetve, amit némely régi rémmese sugallt belém. Ez az eljárás azonban nem adott módot megállapítani börtönöm méreteit, mert végigjárhattam egész kerületét, és visszaérhettem arra a pontra, ahonnan kiindultam, anélkül, hogy észrevettem volna: oly tökéletes egyformának látszott a fal. Azért a kést kerestem, ami a zsebemben volt, mikor az inkvizítorok termébe vezettek; hanem a kés eltűnt; ruháimat kicserélték valami durva zsáköltönnyel. Arra gondoltam, hogy a kés pengéjét beledugom a kőművesmunka valamely alig észlelhető résébe, hogy ekként kiindulópontomat megjelöljem. De a probléma tulajdonképpen egyszerű volt; noha fölizgatott képzeletemben első pillantásra szinte leküzdhetetlennek tűnt föl. Letéptem egy darabot a darócöltöny szegélyéből, s ezt a rongyot teljes szélességében, derékszögben a falhoz helyeztem. Ha utamat körültapogatom a cellában, előbb-utóbb, ha a kört befejeztem, újra meg kell találnom ezt a rongyot. Legalább így gondoltam; de nem számoltam börtönöm nagyságával vagy a saját gyöngeségemmel. A talaj nyirkos és csúszós volt. Egy darabig csak vánszorogtam előre, végül megbotlottam és elestem. Végső kimerültségem arra bírt, hogy fekve maradjak; s amint ott hevertem, hamarosan erőt vett rajtam az álom.

Mikor fölébredtem, és kinyújtottam karomat, egy darab kenyeret és egy vödör vizet találtam magam mellett. Nagyon is fáradt voltam, hogy e körülményen elmélkedni kezdjek, de mohón ettem és ittam. Aztán tüstént újra kezdtem körutamat a cella körül, és sok erőlködéssel végre eljutottam a darócrongyig. Mielőtt elestem, ötvenkét lépést számoltam, és mióta újra kezdtem a járást, még negyvennyolcat kellett olvasnom, míg a rongyhoz értem. Összesen tehát éppen száz lépés volt; s két lépést véve egy yardnak, megállapítottam, hogy börtönöm körülbelül ötven yard kerületű. Csakhogy útközben számos szögletet értem a falban, s így megközelítő fogalmat sem alkothattam magamnak a sírbolt alakjáról – mert nem nevezhető másnak, mint sírboltnak.

Nem sok célom volt e kutatásokkal, és bizonnyal semmi reményem: de valami határozatlan kíváncsiság arra bírt, hogy még folytassam őket. Elhagyva a falat, elhatároztam, hogy átszelem az általa bekerített tér közepét. Eleinte a legnagyobb óvatossággal jártam el, mert a padló, bár látszólag szilárd anyagból készült, nyálkás volt, és megcsalta az embert. Később mégis bátorságot vettem, és nem haboztam keményebben lépni, iparkodva, amennyire csak lehetséges, egyenes vonalban keresztezni a cellát. Mintegy tíz vagy tizenkét lépést tehettem ily módon, mikor köntösöm megtépett szegélye lábam közé keveredett. Ráléptem, és erős zuhanással arcra estem.

Esésem első zavarában nem vettem azonnal észre egy kissé hökkentő körülményt, ami néhány másodperc múlva, s mialatt még mindig arcra bukva hevertem, ellenállhatatlanul magára vonta figyelmemet. Ez a következő volt: állam a börtön padozatán pihent, de ajkaim és fejem felső része, bár látszólag az állnál alacsonyabb szinten, nem érintettek egyebet, mint az üres levegőt. Azonkívül úgy éreztem, hogy homlokom valami tapadós gőzben fürdik, s orromat a szétmálló gombák sajátságos illata ütötte meg. Előrenyúltam, s elborzadtam a felfedezésen, hogy pontosan szélére estem egy kör alakú mélységnek, melynek nagyságát persze egyelőre nem volt módom megállapítani. A nyílás falazott peremén tapogatózva, sikerült leválasztanom egy kis téglatörmeléket, amit ledobtam a mélységbe. Több másodpercen át figyeltem ekhóit, amint esése közben a meredély oldalaihoz ütődött; végre tompa csobbanás hallatszott, hangosan visszaverődve a falakon. Ugyanakkor a fejem fölött valami ajtó gyors nyílásához és rögtönös becsapódásához hasonló hang hallatszott, mialatt halvány fénysugár villant a homályon át, s éppoly hirtelen el is tűnt.

Most tisztán láttam a sorsot, amit számomra készítettek, s szerencsét kívántam magamnak a jókor jött véletlenhez, melynek folytán megmenekültem. Még egy lépés, mielőtt elbotlom, és a világ nem lát többet. S a halál, amit most elkerültem, épp olyan jellegű volt, amilyent mindig mesének és hihetetlennek tartottam az inkvizícióról szóló elbeszélésekben. A zsarnokság áldozatainak szánt halálnemekben a legrémesebb fizikai gyötrelmek és a legnagyobb lelki borzalmak közt esett választás. Engem az utóbbiak számára tartottak fönn. A hosszú szenvedéstől idegeim annyira elernyedtek, hogy már a saját hangomtól remegtem, s minden tekintetben alkalmas médium voltam a különleges tortúrára, mely rám várt.

Minden tagomban reszketve visszatapogatóztam a falig, elszántan, hogy inkább ott pusztulok, mintsem a hullámok rémeit kockáztassam, melyeket képzeletem most nagy tömegben és különböző elhelyezéssel festett a börtön köré. Más lelkiállapotban talán lett volna bátorságom egyszerre véget vetni szenvedéseimnek, egyetlen ugrás által e mélységek valamelyikébe; de most a gyávák gyávája lettem. Azt sem tudtam elfelejteni, amit e szörnyű helyekről hallottam: hogy az élet hirtelen kioltása nem tette részét gonosz plánumuknak.

A belső izgalom többóra hosszat ébren tartott, de végre mégis elszunnyadtam újra. Fölébredve, mint előbb, egy kis cipót és egy vizescsöbröt találtam magam mellett. Égő szomjúság emésztett, s egy hajtásra kiürítettem az edényt. Altató lehetett benne, mert alighogy letettem, ellenállhatatlanul álmos lettem megint. Mély álom hullott rám, mély, mint a halálé. Mennyi ideig tartott, természetesen nem tudom; de mikor újból kinyitottam a szememet, a körülöttem levő tárgyak láthatóak voltak. Valami vad, kénes fény, melynek eredetét az első pillanatban nem tudtam megállapítani, megengedte, hogy szemügyre vegyem börtönöm egész kiterjedését és berendezését.

Nagyságára nézve nagyon elszámítottam magam. A falak összes hosszúsága nem haladta túl a huszonöt yardot. Ez a tény néhány percre teljesen megzavart, s a fölösleges tűnődések egész özönébe merített; igazán fölöslegesen – mert mi lehetett lényegtelenebb számomra a környező rettenetes körülmények között, mint tömlöcöm puszta térfogata? De szellemem betegesen érdeklődött minden jelentéktelen részlet iránt, s föltevést föltevésre halmoztam, hogy számot adjak magamnak a tévedésről, amit a számításban elkövettem. Végre felvillant előttem az igazság. Első mérési kísérletemben ötvenkét lépést olvastam elesésem időpontjáig; akkor már alig egy-két lépésre kellett lennem a darócrongytól; igazában majdnem befejeztem körutamat a fal mentén. Aztán aludtam, és mire fölébredtem, valószínűleg megfordultam helyemben – így gondolhattam a fal kerületét körülbelül kétszer akkorának, mint amekkora tényleg volt. Zavart szellemem elmulasztotta megfigyelni, hogy mikor körutamat megkezdtem, a fal bal kezem felé volt, s mikor folytattam, jobbra.

A helyiség alakjára nézve is tévedtem. A tapogatózás közben számos szögletre akadtam, s ebből különleges szabálytalanságra következtettem; ily hatalmas a teljes sötétség hatása arra, aki álomból vagy ájulásból ébred! A szögletek néhány jelentéktelen bemélyedés, vagy különböző távolságokban vájt fülkék szögletei voltak. Nagyjában a cella négyzetes formát mutatott. Amit kőfalnak gondoltam, az most vasnak vagy más valami fémnek látszott, nagy táblákban, melyeknek határai és eresztékei tették a szögletszerű behajlásokat. Az ércfal egész felületét durván bepacsmagolták mindazon utálatos és visszataszító festészeti motívumokkal, melyek a szerzetesek síri babonáinak köszönik létüket. Fenyegető arcú ördögök alakjai csontvázfigurákkal, és más, még félelmetesebb képek borították és éktelenítették el a helyiséget. Megfigyeltem, hogy e fantomszörnyek körvonalai eléggé élesek, de a színek halványnak és elmosódottnak tűntek föl, mintegy a nyirkos légkör hatására. Most észrevettem a padlót is, amely kőből volt. Középen ásított a kör alakú mélység, amelynek torkából megmenekültem; de több ilyen nem volt a helyiségben.

Mindezt csak határozatlanul és nagy erőfeszítéssel tudtam meglátni, mert személyi állapotom nagyot változott alvásom alatt. Most hátamon feküdtem, teljes hosszúságomban, valami alacsony faállványon. Ehhez erősen le voltam kötözve egy hosszú, lóistránghoz hasonló szíjjal. A szíj számos csavarodásban övezte tagjaimat és törzsemet, nem hagyva szabadon mást, csak fejem és bal karom, épp csak annyira, hogy nagy nehézséggel tudhattam valamit enni egy cseréptálból, ami mellettem állt a kövezeten. Nagy rémületemre láttam, hogy a vizescsöbröt elvitték. Rémületemre, mondom, mert tűrhetetlen szomjúság emésztett. Úgy látszik, ezt a szomjúságot gyötrőim szántszándékkal éleszteni akarták, mert a tálban levő étel borsosan fűszerezett hús volt.

Most fölfelé tekintve, börtönöm mennyezetét vizsgáltam. Valami harminc vagy negyven láb magas volt, nagyjában éppúgy alkotva, mint az oldalfalak. Az egyik érctáblán igazán különös ábrázolás kötötte le teljes figyelmemet. A vén Idő festett alakja volt, ahogy rendesen rajzolják, kivéve, hogy kasza helyett a kezében valami mást tartott, amit egy hatalmas inga festett képének gondoltam, amilyeneket antik órákon láthatunk. De volt valami ezen az ingán, ami arra bírt, hogy figyelmesebben vegyem szemügyre. Míg bámultam rá, egyenest magam fölé, mert pontosan a fejem fölött volt, úgy képzeltem, hogy mozogni látom. Egy pillanat múlva ez a képzelet – valónak bizonyult. Lengése rövid volt, és természetesen lassú. Pár percig figyeltem, kisség megijedve, de még inkább csodálkozva. Végre, fáradtan e csigatempójú mozgás követésétől, szemem a cella egyéb tárgyaira irányítottam.

Valami gyönge nesz vonta magára figyelmemet, és a padlóra pillantva, több óriási patkányt láttam átszaladni. A kút felől jöttek, amely jobbról éppen látkörömbe esett. Még mialatt néztem is, csapatostul másztak elő, rohanva, éhes szemekkel, a hús szagától csábítva. Nagy erőlködés és éberség kellett, hogy el tudjam őket hessegetni.

Vagy félóra telhetett el, talán egy egész óra is – mert az idő folyásáról csak tökéletlen fogalmat tudtam alkotni -, mire ismét a mennyezetre vetettem tekintetemet. Amit akkor láttam, megzavart és meghökkentett. Az inga kilengésének hossza majdnem egy yardnyit növekedett. Természetes következmény gyanánt nagyobb lett a lengés gyorsasága is. De ami leginkább zavarba ejtett, az a megfigyelés volt, hogy az inga szemmel láthatólag lejjebb ereszkedett. Most azt is láthattam – fölösleges mondanom, milyen borzalommal -, hogy alsó széle csillogó acél félholdat formált, melynek egyik szarva a másiktól körülbelül egy lábnyi távolban volt; a szarvak fölfelé görbültek, s a félhold alsó éle láthatóan oly éles volt, mint a borotva. Amellett tömörnek és súlyosnak is látszott, mint egy borotvakés, élétől fölfelé szilárd és széles acélmasszává vastagodva. Nehéz bronzrúdon függött, s az egész alkotmány sziszegett, amint lengve szelte a levegőt.

Nem lehetett kétséges tovább előttem a sors, melyet a szerzetesi kínzózseni számomra készített. Az inkvizítorok közegei rájöttek, hogy tudomást szereztem a kútról – a kútról, melynek borzalmairól nem szánhattak csekélyebb büntetést a magamfajta vakmerő renitensnek -, a kútról, mely képe volt a pokol kútjának. A kútba zuhanást a vak véletlen folytán kerültem ki, s tudtam, hogy a meglepetés – kínok csapdájába ejteni az áldozatot – fontos részét tette e tömlöcbeli kivégzések groteszk fantasztikumának. Miután nem estem bele magamtól a mélységbe, a démoni tervben nem szerepelt többé az, hogy belelökjön; s így – nem lévén egyéb alternatíva – más, szelídebb pusztulás várt reám. Szelídebb! Szinte mosolyogtam kínjaim között, mikor e szónak ilyen alkalmazására gondoltam.

Mi célja volna beszélnem a halálénál nagyobb borzalom hosszú, hosszú óráiról, míg az acél suhogó lengéseit számláltam! Hüvelykről hüvelykre, vonalról vonalra – körömhegynyi esésekkel, amelyeket csak évszázadoknak tetsző időközök múltán lehetett észrevenni – szállt lejjebb s egyre lejjebb! Napok múltak – s valóban lehet, hogy több nap múlt el, míg oly közel ért fölém lengésében, hogy fanyar szelével meglegyezett. A kifent acél szaga tolakodott orrlyukamba. Imádkozni kezdtem – az eget bosszantottam imáimmal, hogy gyorsabban, gyorsabban szálljon le! Majd különös őrület fogott el, s hosszasan próbálgattam erőszakkal föllebb emelni magam, a rettenetes pallos éle alá. Aztán hirtelen lecsillapodtam, és úgy hevertem ott, mosolyogva a csillogó halálra, mint a gyermek valami ritka játékszerre.

Közbejött a teljes érzéktelenségnek egy újabb intervalluma is; rövid volt, mert mire visszatértem az életbe, az inga leereszkedése nem tett észrevehető haladást. De lehetett hosszú is, mert tudtam, hogy démoni hatalmak figyelik ájulásom, s kényük szerint szüneteltethették az ingamozgást. És fölocsudva fáradtnak is éreztem magamat – ó! kimondhatatlanul fáradtnak! -, betegnek, gyöngének, mint valami hosszú koplalás után. Még e szörnyű napok gyötrelmei közt is táplálékot kívánt az emberi természet. Fájdalmas erőlködéssel nyújtottam ki bal karomat, amennyire kötelékeim megengedték, s birtokba vettem a csekély maradékot, amit a patkányok meghagytak. S amint egy falatkáját ajkamhoz emeltem, egyszerre megrohanta lelkemet egy kibontakozni kezdő gondolata az örömnek – a reménynek. Pedig mi közöm lehetett nekem a reményhez? Mondom, csak félig megformált gondolat volt – sokszor vannak ilyen gondolatai az embernek, amik sohasem érik el teljes formájukat. Éreztem, hogy öröm, hogy remény van benne; de érezte azt is, hogy elfullad, még mielőtt kialakult volna. Hiába küszködtem, hogy végiggondoljam, hogy visszahódítsam. A hosszú szenvedés majdnem megsemmisítette minden rendes lelkierőmet. Gyengeelméjű hülye lettem.

Az inga lengésiránya testem hosszával derékszöget adott. Láttam, hogy a pengének szívem környékét kell átmetszeni. Át fogja reszelni ruhám darócát, aztán visszaleng, és megismétli vágását újra meg újra. Dacára ijesztően tág kilengésének – mely harminc láb is megvolt, vagy még több már -, s dacára esése sziszegő erejének, mely akár e vasfalakat is átszelhette volna, eleinte, több percen keresztül, munkájának egyetlen eredménye az lesz, hogy ruhám szövetét reszeli. S ennél a gondolatnál megtorpantam. Nem mertem továbbmenni tűnődésemben. Makacs figyelemmel időztem e ponton, mintha e vesztegelés által meg is állíthattam volna itt az acél leereszkedését. Kényszerítettem magam, hogy a félkörű penge hangjára gondoljak, amint a szövetet átmetszi – arra a különös, borzongó érzésre, melyet a daróc éles köszörülése kelt az idegekben. Annyira elmerültem a haszontalan képzelődésbe, hogy idegességem a tetőfokára hágott.

Lefelé, megállás nélkül, egyre lefelé szállt közben a penge. Vad örömöm telt ereszkedése lassúságát lengése gyorsaságával szembeállítani. Jobbra, balra, tágan és szélesen – egy kárhozott szellem sivításaival, de a szívem felé egy tigris lopózó lépteivel! Fölváltva kacagtam és üvöltöttem, amint egyik vagy másik elképzelés lett agyamban uralkodóvá.

Lefelé – halálos biztonsággal, kérlelhetetlenül lefelé! Három hüvelyknyire vibrált már mellemtől! Kétségbeesve, dühödten küszködtem, hogy kiszabadítsam bal karomat. Egyelőre csak könyökig volt szabad. Kezemet elvihettem – nagy nehezen – a táltól ajkamig, de nem tovább. Ha eltéphettem volna a köteléket a könyököm fölött, bizonnyal megpróbálom megfogni és megállítani az ingát. Éppúgy próbálhattam volna egy guruló lavinát megállítani!

Lefelé – egyre – szüntelenül – kikerülhetetlenül lefelé! Föllélegzettem, és új erőfeszítést tettem, valahányszor kilengett jobbra vagy balra. De görcsösen összehúzódtam, ha fölöttem söpört el. Szemem a legértelmetlenebb kétségbeesés mohóságával követte röptét oldalt és fölfelé; s önkéntelenül lecsukódott, mikor elszállt: noha meghalni csak megkönnyülés lett volna – ó, mily kimondhatatlan megkönnyülés! Mégis, remegtem idegeimben, amint elgondoltam, mily észrevehetetlenül csekély süllyedés a gépezetben elég volna, hogy ezt az éles, csillogó kést a mellembe vágja… idegeimet a remény remegtette, tagjaimat a remény rángatta össze. A remény – mely diadalmat ül a kínpadon -, mely még az inkvizíció börtöneiben is biztató szavakat suttog a halálraítélt fülébe.

Láttam, hogy valami tíz-tizenkét lengés már tényleges érintkezésbe fogja hozni az acélt ruhámmal – s e megállapítással egyidejűleg szellememre hirtelen a teljes kétségbeesés éles, koncentrált nyugalma szállt. Hosszú órák – vagy tán napok – óta először: gondolkodtam! Most eszméltem arra, hogy a szíj vagy kötőfék, amely leszorított, egyetlen darabból áll. Egyes tagjaimat nem nyűgözték külön kötelékek. A beretvaéles penge első vágása a szíj bármely részén eléggé fölold arra, hogy bal kezemmel az egészet lecsavarhassam testemről. De milyen félelmes közelségét jelenti ez máris a szörnyű acélnak! A legkisebb mozdulat következménye mily halálos lehet! S aztán valószínű-e, hogy kínzóim poroszlói ne látták volna előre ezt a lehetőséget, s ne intézkedtek volna erre az esetre is? Valószínű-e, hogy a mellemet keresztező szíjdarab az inga útjába essék? Remegve, hogy ezt a halvány s minden látszat szerint utolsó reményemet füstbe menni látom, fölemeltem a fejem annyira, hogy mellem kötelékeit áttekinthessem. A szíj szorosan körülfogta tagjaimat és törzsemet minden irányban, kivéve a metsző penge útját.

Alig ejtettem vissza fejemet eredeti helyzetébe, mikor megvillant bennem az, amit másképpen nem tudok megjelölni, mint hogy második kialakulatlan fele volt annak a mentő ötletnek, amire előbb céloztam, s ami előbb, mikor az ételt égő ajkamhoz emeltem, csak határozatlanul lebegett lelki szemeim előtt. Most az egész előttem állt, gyengén, nem nagyon józan színekben, nem nagyon határozottan, de mégis – egészben. Rögtön hozzáláttam, a kétségbeesés energiájával, megkísérelni végrehajtását.

Az alacsony faalkotmánynak, amelyen feküdtem, közvetlen szomszédsága több órán át valósággal nyüzsgött a patkányoktól. Vadak, vakmerők, éhesek, vörös szemük úgy tüzelt rám, mintha csak azt várnák, hogy mozdulatlan maradok – hogy zsákmányukul tekinthessenek.

“Micsoda táplálékhoz szokhattak hozzá a kútban?” – gondoltam.

Bármennyire iparkodtam is, hogy ebben meggátoljam őket, tányérom tartalmát jóformán egészen fölfalták. Kezem már rájárt a folytonos legyezgetésre, gépies hadonászásra a tál körül; s e mozdulatot öntudatlan egyformasága végül is egészen megfosztotta hatásától. Az undok állatok falánkságukban gyakran mélyesztették éles fogaikat ujjaimba. Most a szíjat mindenütt, ahol elérhettem, alaposan bedörzsöltem az olajos és fűszeres hús megmaradt darabkáival; aztán fölemelve kezem a padlóról, lélegzetvisszafojtva vártam.

A mohó férgek először visszahőköltek, megijedve a változáson – a mozgás megszűnésén. Rémülten szaladtak szét; sokan a kútba menekültek. De ez csak egy pillanatig tartott. Nemhiába számítottam falánkságukra. Észrevéve, hogy mozdulatlan maradtam, egy-kettő a legbátrabbak közül felugrott a fapriccsre, és szaglászni kezdte a szíjat. Ez, úgy látszik, jel volt az általános rohamra. Friss csapatok tódultak a kút felől. Fölmásztak a fára – túl a fán -, és százával ugráltak testemre. Az inga ütemes mozgása a legcsekélyebb mértékben sem zavarta őket. Pályáját elkerülve, a megkent kötelék körül működtek. Folyton növekvő csapatokban rajzottak, nyüzsögtek rajtam. Torkomon vonaglottak; hideg ajkuk az enyémet kereste, tolongó nyomásuk majdnem megfojtott; s oly undor dagadt föl kebelemben, s fagyasztotta meg tapadós súlyával szívemet, amelyre nincs szó a világon! De még egy perc, s éreztem, hogy küzdelmem véget ér. Határozottan éreztem a kötelék lazulását. Biztosra vettem, hogy már több helyen szét is vált. De, minden emberit fölülmúló elszántsággal, tovább feküdtem mereven.

Számításomban nem csalódtam, s nemhiába tűrtem. Végre éreztem, hogy szabad vagyok! A szíj szalagokban lógott testemről. De az inga verése már mellemen súrolt. Már elmállasztotta ruhám darócát. Már elvágta az alatta levő fehérneműt. Két lengést tett még, s metsző fájdalomérzés hasított minden idegembe. De a menekvés pillanata elérkezett. A szabadítók egy kézlegyintésemre egymás hátán szökdöstek szét. Egy meggondolt mozdulattal – óvatosan, rézsút, összezsugorodva, lassan, lassan – kivontam magam bilincsem öleléséből s a lengő bárd útjából. Egy percre legalább szabad voltam.

Szabad! – az inkvizíció kezében? Alig léptem le borzalmas faágyamról a börtön kőpadlójára, mikor a pokoli masina mozgása megállott, s láttam, hogy valami láthatatlan erő visszahúzza az egészet a mennyezetig. Oly lecke volt ez, melyet mély kétségbeeséssel vettem szívemre. Nyilván minden mozdulatomat figyelték. Szabad?! Csak azért kerültem ki a halált a kínszenvedés egyik formájában, hogy valami másiknak legyek prédája, mely talán rosszabb a halálnál. Ezzel a gondolattal idegesen forgattam körül szemem a vastáblákon, melyek körülzártak. A helyiségben szemmel láthatólag volt valami újdonság – valami változás, amit az első pillanatra nem tudtam határozottan fölbecsülni. Az álmatag, remegő szórakozottság több percén át haszontalan és összefüggéstelen találgatásokban erőltettem értelmemet. Ez idő alatt jöttem első ízben tudatára a cellát bevilágító kénes fény eredetének. Egy hasadékból jött, mely mintegy fél hüvelyk szélességben a falak alján teljesen körülvette a börtönszobát, s ekként úgy látszott, és úgy is volt, hogy az oldalfalak tökéletesen külön álltak a padlótól. Megpróbáltam átkémlelni, de persze hiába.

Amint e kísérlet után fölálltam, a változás rejtélye, mely a szobában érezhető volt, egyszerre megvilágosult bennem. Előbb megfigyeltem, hogy ámbár a képek körvonalai a falon eléggé határozottak, a színek elmosódottnak és ködösnek tetszettek. Ezek a színek most percről percre jobban hökkentő és erős fényruhát öltöttek, amely a kísérteties és ördögi figuráknak oly életet adott, hogy az enyémnél erősebb idegeket is megborzongatott volna. Démoni szemek villogtak rám vad és túlvilági élénkséggel, minden irányból, ahol előbb még semmit sem láttam, s valami különös tűz kékes lángjában égve. Nem tudtam rábírni fantáziámat, hogy ezt a tüzet valótlannak tekintse.

Valótlannak? – Csak egy nagyobbat kellett lélegzenem, s az izzó vas gőzének lehelete csapta meg orromat. Fojtó illat töltötte be a börtönt! A szemek, melyek gyötrelmemre villogtak, pillanatról pillanatra mélyebb tűzben égtek! A festett borzalmak véres képein a bíborszínek gazdagabb árnyalatai ömlöttek el. Fulladoztam! Leheletért kapkodtam! Nem lehetett kétség kínzóim szándékáról – ó! mindenkinél kegyetlenebb! démonoknál démonibb emberek! Az izzó fémek közelségéből a cella közepébe húzódtam. A forróság által fenyegető pusztulás rémképei között a kút hűvösségének gondolata balzsamként lopózott lelkembe. Odarohantam halálos kávájához. Mélyébe vetettem erőlködő pillantásomat. A kigyulladt tető tüzes visszfénye bevilágította legbensőbb rejtekeit. Mégis, egy őrült másodpercen át, szellemem vonakodott fölfogni értelmét annak, amit ott láttam. Végre – kényszerítettem – utat vájtam számára lelkemben, s beégett borzadó értelmemig! Ó! ha szót találnék kimondani! – ó, rettenet! – ó! akármi, csak ez ne! Rémült sikollyal tántorodtam vissza a kútszélről, s kezembe temettem arcomat sírva, keservesen.

A hőség gyorsan növekedett, s még egyszer fölnéztem, a hideglelés lázában borzongva. Cellámban újabb változás volt – most a formája változott meg. Mint imént, most is eleinte hiába iparkodtam megérteni vagy megállapítani, hogy mi történt. De nem soká maradtam kétségben. Az inkvizítori bosszút sietésre sarkantyúzta kétszeri menekvésem: nem lehetett többé huzakodni a Rémület Királyával. A terem előbb négyzet alakú volt. Most észrevettem, hogy a vasfalak által képezett szögek közül kettő hegyesszöggé vált – a másik kettő következésképpen tompa lett. E rettenetes különbség gyorsan növekedett mély, nyögő vagy dörömbölő hang kíséretében. A helyiség egy pillanat alatt rombusszá cserélte formáját. De a változás itt nem állt meg – nem is reméltem, nem is kívántam megállítani. Keblemre tudtam volna ölelni a tüzes falakat, mint az Örök Béke köntösét.

– Halált inkább! – mondtam -, akármilyen halált… csak azt ne, ami a kútban vár! – Én bolond! nem tudhattam volna-e, hogy a tüzes vas célja éppen az, hogy a kútba szorítson? Kiállhattam volna-e izzó forróságát? És még ha ki is: ellenállhattam volna-e nyomásának? És most, laposabbá és laposabbá nyomódott a rombusz, oly gyorsasággal, mely nem hagyott időt az elmélkedésre. Középpontja, s így természetesen legszélesebb átmetszésű része is, éppen az ásító mélység fölé került. Visszatántorodtam, de az összeszoruló falak ellenállhatatlanul előrenyomtak. Végre nem volt már fonnyadt és vonagló testem számára több egy hüvelyknyi szilárd talajnál a börtön padlójából, ahol lábamat megvethessem. Nem küzdöttem tovább, de lelki agóniám a kétségbeesés egyetlen hangos, hosszú és végső sikolyában talált kitörést. Éreztem, hogy megtántorodom a kútszélen – elfordítottam szememet…

Emberi hangok diszharmonikus zaja hallott! Hangos harsonaszó, mintha sok-sok trombita hangja volna! Zordon moraj, mint ezer mennydörgés koncertje. Az izzó falak visszarándultak! Egy kinyújtott kar ragadta meg karomat, amint ájultan dőltem a mélységbe. Lassalle tábornok karja volt. A francia hadsereg benyomult Toledóba.

Az inkvizíció ellenségeinek hatalmába került.

(Fordította Babits Mihály)

Szavak, amelyeket NAGYON nehéz kimondani ittas állapotban:
– Dezoxiribonukleinsav
– Individualizmus
– Cogito ergo sum
– Termékspecifikáció

Szavak, amelyeket LEHETETLEN kimondani ittas állapotban:
– Köszönöm, de inkább nem feküdnék most le veled.
– Nem kérek több italt, köszönöm.
– Sajnálom, de a szőke nagy mellű nők nem az én eseteim.
– Jó estét biztos úr, szép esténk van, nemde?
– Á, senki nem szeretné hallani, ahogy énekelek.

Plavecz László rovata

***

Barta Zsolt alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Barta Zsolt. Miskolcon született de Budapesten él. Végzettségére nézve orientalista, múzeumpedagógus, no meg újságíró, de dolgozott már műtőssegédként, tejipari raktárosként, tanszéki könyvtárosként és főiskolai rektorként is. Általában sokat ír, mégis keveset, bár tudja, hogy nem kilóra megy. Írásai az ÉS-ben, a Holmiban, a Kalligramban, a Spanyolnáthában, az Irodalmi Jelenben és a Napkútban jelennek meg. Könyvet is írt. Eddig egyet.

Dr. Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz

A tűz az emberiség egyik legelemibb élménye, és szinte minden kultúrában számtalan hiedelem, szokás, illetve vallási és profán képzet kapcsolódik hozzá. A tűz a hagyományos mongol kultúra egyik központi szimbóluma is, és sokrétű szerepkörrel bír a kultúra különböző szféráiban. A szerző neves mongolista, aki sokéves egyetemi oktatói tapasztalattal is rendelkezik. Doktori disszertációjának továbbdolgozott változatában tudományos alapossággal ismerteti, hogy milyen szerepet játszik a „tűz” a mongol kultúrában. Ennek keretében a szimbólumok világától a tűzhöz kapcsolódó szokások ismertetésén át a tűz rituális jelentőségéig a társadalmi és kulturális jelentések sokaságát elemzi. Sok olyan vallási és folklórszöveget közöl, amelyek a tudományos vizsgálatot élővé, érthetővé teszik. A mongol kultúra számunkra azért is fontos, mert a magyarság múltjával is összekapcsolódó hajdani lovas nomád világban gyökerezve, a jelenkorra egy sajátos, sokszínű hagyományt teremtett. Sok szempontból egzotikus jellege ellenére sok más sztyeppei eredetű vagy szibériai nép világképével, szokásaival a mongolokat többek között éppen a tűzkultusz több eleme kapcsolja össze. A kötet sokéves kutatómunka eredménye, amelyben egy konkrét kulturális jelenség vizsgálatán keresztül nyerhetünk bepillantást e távoli nép gondolkodásmódjába, szokásaiba, vallásába. Azoknak ajánljuk e munkát, akik hiteles forrásból kívánnak megismerkedni az emberi kultúra egyik legősibb elemét jelentő tűz sokrétű szimbolikájával és ennek a mongol kultúrában megjelenő változataival.

Édesapja metodista lelkész, képzőművészeti iskolai tanár, illusztrátor, szobrász és festő volt, 6 éves koráig szüleivel Indiában élt. Tanulmányait Angliában folytatta, majd Indiában lett újságíró. Bejárta szinte az egész világot. Amerikában 4 évet élt, Európában politikai szerepet is vállalt: lelkes híve volt az angol gyarmatbirodalomnak. Híres regénye továbbá a Kim is, melynek cselekménye Indiában játszódik, és meg is filmesítették. Mesegyűjteménye Az elefántkölyök címen jelent meg. Ha… című versét több magyar költő lefordította (Kosztolányi Dezső, Devecseri Gábor, Szabó Lőrinc).

A novella művészetének egyik legnagyobb újítójaként tartják számon, gyermekeknek szóló művei a gyermekirodalom örökzöld klasszikusai; legjobb írásai kifinomult, sokoldalú és ragyogó elbeszélő tehetségét mutatják.A 19. század végén és a 20. század elején Kipling az egyik legnépszerűbb angol próza- és versíró volt. Henry James is csodálattal nyilatkozott zsenialitásáról. 1907-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, az angol nyelven alkotó írók közül elsőként, és máig a legfiatalabbként. Többször felajánlották neki a lovagi címet, amit azonban ő mindig visszautasított.

Később George Orwell a „brit imperializmus prófétájaként” emlegette Kiplinget. Sokan előítéletesként és militaristaként értelmezték munkáit, Douglas Kerr mai kritikus szerint Kipling még ma is indulatos vitákat kavar, és máig tisztázatlan, hová helyezzük el az irodalom- és kultúrtörténetben. Azonban mindenképp figyelemre méltó nemcsak kivételes elbeszélő tehetségének köszönhetően, hanem amiatt is, hogy műveiből hű képet kaphatunk arról, milyen lehetett a Brit Birodalomban élni.

Néhány érdekesség az életrajzból:
• Kipling egy egész verset szentelt szülővárosának, melyet a városok anyjának nevezett.
• Könyvei külső papírborítóján, illetve belső címlapján gyakran feltűnt a szvasztika (ez a horogkereszt), amit a jó szerencse jelképeként használt egészen addig, amíg a nemzetiszocialisták át nem vették azt.
• Egy decembertől áprilisig a hó fogságában álló házban kapott ihletet A dzsungel könyvéhez, amelyben az indiai erdőségben élő, farkasok nevelte fiú a főszereplő.
• Négy év leforgása alatt A dzsungel könyvén kívül egy sor novellát írt, egy regényt, valamint versek tömkelegét.
• Különösen élvezte A dzsungel könyve történeteinek írását, főleg a könyv kapcsán neki író gyerekekkel való levelezést.
• Termékeny íróként – mivel egyik műve sem könnyen kategorizálható – írta a Stalky és társa című gyerektörténet-gyűjteményt, amelynek ifjú főszereplői mindentudó cinizmussal tekintenek a patriotizmusra és a tekintélyre. Családja beszámolói szerint Kipling nagy élvezettel olvasott föl nekik a Stalky és társából, sőt időközönként nevetőgörcsöt kapott a saját maga által írt tréfákon szórakozva.
• Két tudományos-fantasztikus novellát írt, mindkettő a 21. században játszódik, a Kipling által elképzelt Aerial Board of Control világában, és a legkomolyabb modern sci-fi történetek közé illenek.
• A 20. század első évtizedében fürdött a népszerűségben. 1907-ben első angol nyelvű szerzőként tüntették ki az irodalmi Nobel-díjjal “megfigyeléseinek pontosságáért, fantáziájának eredetiségéért, gondolatainak férfiasságáért és kiemelkedő elbeszélő tehetségéért, melyek e világhírű szerző műveit jellemzik.
• A “Ha…” című költemény egy 1995-ös BBC közvélemény-kutatás szerint a britek kedvenc verse. Ez a fegyelmezettségre és sztoicizmusra buzdító költemény Kipling leghíresebb verse.
• 70 esztendős korában tévedésből korábban jelentették meg a halálhírét, amire Kipling így reagált: „Épp most olvastam, hogy halott vagyok. Ne felejtsenek el törölni az előfizetők listájáról.”

RUDYARD KIPLING: HA

Ha józanul tudod megóvni fődet,
midőn a részegültek vádja mar,
ha tudsz magadban bízni, s mégis: őket
hogy kételkednek, megérted hamar;
ha várni tudsz, türelmed nem veszett el,
s csalárdok közt sem léssz hazug magad
s nem csapsz a gyűlöletre gyűlölettel,
de túl szelíd s túl bölcsszavú se vagy;

ha álmodol – s nem léssz az álmok rabja,
gondolkodol – s ezt célul nem veszed,
ha nyugton pillantsz Győzelemre, Bajra,
s e két garázdát egyként megveted;
ha elbírod, hogy igaz szódat álnok
torz csapdává csavarja a hamis,
s miért küzdöttél, mind ledőlve látod,
de fölépíted nyutt tagokkal is;

ha tudod mindazt, amit megszereztél,
kockára tenni egyetlen napon,
s veszítve új kezdetbe fogni, egy fél
sóhajtás nélkül némán és vakon;
ha tudsz a szívnek, ínnak és idegnek
parancsot adni, bár a kéz, a láb
kidolt, de te kitartasz, mert tebenned
csak elszánás van, ám az szól: “Tovább!”;

ha tudsz tömeggel szólni, s él erényed
királlyal is – és nem fog el zavar,
ha ellenség se, hű barát se sérthet,
ha szíved mástól sokat nem akar;
ha bánni tudsz a könyörtelen perccel:
megtöltöd s mindig méltó sodra van,
tiéd a föld, a száraz és a tenger,
és – ami még több – ember léssz, fiam!

(Devecseri Gábor fordítása)

Rudyard Kipling művei az interneten:

Rudyard Kipling: A DZSUNGEL KÖNYVE (Fordította: Benedek Marcell)

RUDYARD KIPLING:  KIM  (Fordította: Bartos Zoltán)

Rudyard Kipling: Indiai történetek

Rudyard Kipling Naulahka (Fordította Déry Tibor)

Rudyard Kipling: Gyermekmesék (Fordította: Mikes Lajos)

Rudyard Kipling A maharadzsa kincse (Fordította: Déry Tibor)

***

Sarah L. Baker néven írok. 1990 október 8-án születtem, nevelőszülők gyermekeként nőtem fel, akik egész életemben támogattak. Két nővérem és két unokahúgom van. 2013-ban érettségiztem, majd anyukám halála után munkába álltam, és az első gyermekem születéséig ott is maradtam. Jelenleg házasként, két gyermek anyjaként élek.

Első könyvemet az idősebb nővéremtől kaptam, idővel pedig megszerettem az olvasást. Akkor kezdtem írni, amikor nem volt elég mások álmainak, történeteinek átélése, és a saját történeteim idővel jobban lefoglaltak. Körülbelül nyolc éve írok rövidebb, hosszabb terjedelemben, jelenleg első könyvem megjelentetésére készülök.

Kedvenc íróm Sarah J. Maas, ő tanított meg szavakkal festeni és megmutatta, hogy milyen más és szabadabb egy teljes világot megalkotni. Bár az irodalom minden szegmensét szeretem, a fantasy világa az, ami magával ragadott teljesen.

***

Gergely Tamás író, újságíró, szerkesztő. 1952-ben született Brassóban, ott végezte középiskolai tanulmányait, majd Kolozsváron szerzett magyar-francia szakos diplomát. A Szatmár megyei Tamásváralján tanárkodott, Bukarestben volt újságíró nyolc éven át. 1987-tõl Svédországban él.

Forrás-kötete a Kriterionnál jelent meg, második könyve a Mentornál Módosítás címmel, már a ’89-es változás után. Az utóbbi években az Üveghegy közli gyermekeknek írt meseregényeit illetve felnőtteknek szánt prózáját. Tíz éve publikál a Lenolajban, elsősorban félperceseket.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás alkotásai megvásárolhatók itt.

*

***

A nevem PARA OLGA, Sepsiszentgyörgyön születtem 1948-ban. Azt hiszem, igaza van Wass Albertnek : Az érzések és hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s lelkünkön keresztül a világot is, amelyben élünk. Számomra az írás legtöbbször öngyötrő kényszer volt, életem elviselhetetlenül nehéz korszakában igazi Mankó, Mentőöv, csak minél hamarabb kiírni önmagamból az elviselhetetlen Fájdalmat és Gyászt, hogy újra élni tudjak a pótolhatatlan veszteség és sok nehézség ellenére.
Úgy szeretném én is : „megörökíteni, drága / arany és kék szavakkal” (Dsida Jenő ) vallani a halállal sem megszakadó szeretetről és hűségről a végzet hatalma elleni tiltakozásul.
Publicisztikai írásokkal voltam jelen a hazai sajtóban : többnyire álnéven – mert a diktatúra éveiben az államvédelmi hatóság megfigyelte a családunkat, próbálták ellehetetleníteni az életünk- : a Hét, Új Élet, Szilágyság, Romániai Magyar Szó, Szatmári Friss Újság , Zámoly Hírei, Erdélyi Napló, Európai Idő, Székely Hírmondó, Kovakő, Háromszék.
1994-ben elhunyt kisebbik fiam, véletlen általi tragikus körülmények között; ez megbetegített végképp, idő előtt nyugdíjba vonultam. 1994-től már szépirodalmi írásaimból is kezdtem közölni különféle lapokban, irodalmi folyóiratokban : Árva Tövishát, Európai Idő, Szatmári Friss Újság, Az Aranypor-térségi, irodalmi folyóirat Mosoni-síkság, Hanság, Szigetköz -2010- től rendszeresen jelennek meg írásaim. – Az utóbbi években sok írásom jelent meg internetes irodalmi portálokon is, a legtöbb a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lapban és a Lenolaj irodalmi és művészeti portálokon, Arthur Gondola Összművészeti Magazinban, a Porcelánszív Irodalmi Magazinban, a SzékelyHírmondó irodalmi rovatában, a Hintaszékben, az erdely.ma.ro-n, a Magyar Nemzetben, MNO.hu., a Magyar Irodalmi Lapban, xx.század. -CD –én dokumentumpróza.
Megjelent kötetek:
1. A Sepsiszentgyörgyi Parnasszus Irodalmi Kör aktív tagja vagyok. Indulása óta támogattam és segítettem a kör működését. 2007-ben a Kézdivásárhely székhelyű Syculus Kiadónál jelent meg a Parnasszus Irodalmi Kör alkotóinak műveit tartalmazó Visszapillantó tükör című antológia, melyet Sepsiszentgyörgy Kulturális Tanácsa hivatalos pályázat útján támogatott.
2.  2016-ban jelent meg az Első versem költészet napi antológia Cseke Gábor szerkesztésében.
3.  és a Csillag és a Lant című verskötetem az elhunyt fiam emlékére Cseke Gábor szerkesztésében.
4. 2017-ben Így költök én költészet napi antológia Cseke Gábor szerkesztésében.
5. 2018-ban Valakinek megmaradni – egyfajta napló Cseke Gábor szerkesztésében.
6. 2020-ban A Csillag és a Lant című, második verseskötet bővített kiadása Cseke Gábor szerkesztésében.

Pedig János pont erre gondolt. Az igazság az volt, hogy még az ő novellásköteteit sem olvasta végig. János ezt is sértésnek fogta fel, pedig nem kellett volna…
Júlia tisztviselő volt. János pedig egy ügyvédi irodában dolgozott. Gyermekük nem volt. Júlia pedig szeretett volna. Kettejük fizetéséből megéltek szerényen. János néha elment a színházba, Júlia meg inkább könnyűzenei koncertekre. Jánosnak nagy kedvence volt Shakespeare. Főleg a Hamlet és a Macbeth. Bár utóbbi időben már maga sem olvasott semmit, de azért többet, mint Júlia.
Másnap, mikor ismét ágyba bújtak, János egy novelláskötetet adott Júlia kezébe.

– Azt akarom, hogy ezt elolvasd! – mondta neki.
Júlia egy nagyot sóhajtott aztán azt mondta:
– Jó ezt elolvasom, de többet ugye nem adsz a kezembe?
– Nem. Csak ezt olvasd el! – kérte János.
– Rendben. – s olvasni kezdte.
Kezdte megszokni a novellák ágas-bogas tépett csavart fogalmazásmódját. De sietett vele. Némely mondatot átugrott. Aztán egy félóra múlva letette a könyvet.
– No milyen volt? – kérdezte a férje.
– Igazán érdekes. Csak volt egy novella, amit nem értettem.
–Melyiket? – kérdezte kíváncsian az író.
– Amikor Pista bevallja, hogy ő lopta el a tyúkot.
János nevetett.
– Így volt neki csattanója.
– Most hagyj aludni!
– Rendben.
Júlia falnak fordult s hamar elaludt. Másnap fáradtan tért haza a munkából. Este ismét egy könyvet vett a kezébe. Ez János második novelláskötete volt. János szíve majd kiugrott az örömtől és a boldogságtól.
– Na, ennek igazán örülök!
– Kedvet kaptam az olvasáshoz! Jók a novelláid!
–Ugye? Tudtam én, hogy jó író vagyok!

Júlia majd egy óráig bújta a könyvet. Tetszett neki valóban. Szinte ki is olvasta az egészet. Mikor letette, azt mondta:
– Ez tényleg izgalmas és érdekes volt!
János még el is pirult.
– Köszönöm! – mondta aztán zavartan.
Majd mindketten elaludtak. S napra ismét nap következett, s este különös dolog történt. Júlia egy könyvvel bújt az ágyba. Ám rátekintett János is, s nem volt a dologgal megelégedve. Ki nem állhatta Kosztolányit.
– Drágám! Én nem szeretem Kosztolányit! Miért olvasol ilyeneket?
– Kosztolányi nagy költő volt!
– Nekem nem!
– Az a te bajod! Nagyobb író, mint te!
János egyenesen megsértődött.
– Hogy az én feleségem Kosztolányit olvas! Ez felháborító!
Majd falnak fordult s frusztráltan zuhant álomba.

Dinók Zoltán vagyok 1981-ben születtem Kecskeméten. Voltam hírlapárus és könyv-kereskedő. Leginkább novellákat írok. Több mint harminc lap közölte írásaimat. Ezek a Partium, a Kapu, Várad, Kláris, Látó, HM magazin, Újnautilus, Ezredvég, Palócföld, Nappali Menedékhely, Bécsi Napló stb… Most a járvány miatt nem dolgozom, hanem itthon vagyok és írok.

***

Barta Zsolt alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Barta Zsolt. Miskolcon született de Budapesten él. Végzettségére nézve orientalista, múzeumpedagógus, no meg újságíró, de dolgozott már műtőssegédként, tejipari raktárosként, tanszéki könyvtárosként és főiskolai rektorként is. Általában sokat ír, mégis keveset, bár tudja, hogy nem kilóra megy. Írásai az ÉS-ben, a Holmiban, a Kalligramban, a Spanyolnáthában, az Irodalmi Jelenben és a Napkútban jelennek meg. Könyvet is írt. Eddig egyet.

Dr. Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz

A tűz az emberiség egyik legelemibb élménye, és szinte minden kultúrában számtalan hiedelem, szokás, illetve vallási és profán képzet kapcsolódik hozzá. A tűz a hagyományos mongol kultúra egyik központi szimbóluma is, és sokrétű szerepkörrel bír a kultúra különböző szféráiban. A szerző neves mongolista, aki sokéves egyetemi oktatói tapasztalattal is rendelkezik. Doktori disszertációjának továbbdolgozott változatában tudományos alapossággal ismerteti, hogy milyen szerepet játszik a „tűz” a mongol kultúrában. Ennek keretében a szimbólumok világától a tűzhöz kapcsolódó szokások ismertetésén át a tűz rituális jelentőségéig a társadalmi és kulturális jelentések sokaságát elemzi. Sok olyan vallási és folklórszöveget közöl, amelyek a tudományos vizsgálatot élővé, érthetővé teszik. A mongol kultúra számunkra azért is fontos, mert a magyarság múltjával is összekapcsolódó hajdani lovas nomád világban gyökerezve, a jelenkorra egy sajátos, sokszínű hagyományt teremtett. Sok szempontból egzotikus jellege ellenére sok más sztyeppei eredetű vagy szibériai nép világképével, szokásaival a mongolokat többek között éppen a tűzkultusz több eleme kapcsolja össze. A kötet sokéves kutatómunka eredménye, amelyben egy konkrét kulturális jelenség vizsgálatán keresztül nyerhetünk bepillantást e távoli nép gondolkodásmódjába, szokásaiba, vallásába. Azoknak ajánljuk e munkát, akik hiteles forrásból kívánnak megismerkedni az emberi kultúra egyik legősibb elemét jelentő tűz sokrétű szimbolikájával és ennek a mongol kultúrában megjelenő változataival.