Júniusban jelent meg Fifi című könyvem az Üveghegy Kiadónál. Hogy mire gondoltam írásakor, tisztázom azt is azonnal, előbb hadd mondjam el, mire gondolok most. Arra, hogy “végre!” Mert a meseregény megjelenésének története van:

A Fifit körülbelül huszonöt éve írtam, s a kolozsvári gyereklap, a Napsugár közölte folytatásokban. Majd monológot készítettem belőle, előbb tehát mese volt gyerekeknek, de a monológ felnőtteknek íródott. Vörös Fifi címmel a Látó közölte, a marosvásárhelyi irodalmi lap, s ha igaz, amit a szerkesztője üzent, akkor a korrektoruk azt mondta, hogy addig ez volt a náluk a legszebb szöveg…

Na jó. A Fifi pályázatot is nyert, azaz a zsűri különdíját kapta meg a budapesti Korona Pódium pályázatán. A zsűriben helyet foglaló Csete Katalin nézte ki magának, hogy eljátssza. És el is játszotta a budai Korona-színpadon, majd egy svédországi turnén három városban (Stockholm, Södertälje, Uppsala). Södertäljében történt, hogy a szünetben odajön hozzám egy néző, s azt kérdi: hogyan lehet egy illatcseppecskéről (mert Fifi a vörös áfonyának az illata) egész estét betöltő színdarabot írni?

Próbálkoztunk Damó Istvánnal, akit még Bukarestből ismertem, s akit az illusztrálásra kértem fel, hogy megjelentessük könyv formájában, sőt egy magyar-svéd Fifi gondolata is felmerült (svédül Gogo lett volna a címe), de a helyzet nem úgy hozta, úgyhogy most, húsz évre rá az Üveghegynél jelenik meg a Fifi Damó újabb sorozatával (“Azóta fejlődtem.”) Kérésem teljesült, az illusztrációk aláhúzzák azt, hogy a mese 9-től 99-évesekig olvasható, vagyis felnőtteknek is szánt.

Ez így van: az első meseregényem, a Szépvölgyi mesék, még a hagyományos: a történetből lehet levonni esetleg következtetéseket, tanulságot. Ebben viszont minden lebeg: a Szakadék esetleg nem is a valóságban rémiszt, hanem a gondolatainkban, Szitakötő szitája sem biztos, hogy az, amit a tó partján kötnek, hiszen szóból kötögetik. Ezért akartam két évtizeddel az első megjelenés után is kiadni – nemcsak, mert a konkrét-átvitt jelentések játékát szeretem, hanem mert úgy érzem, hogy az üzenete ma is érvényes.

S hogy mire gondoltam…, hát az elmúlásra. Fifi, ugye, kiosztja magát, lejár a feladata. Szüleim nem sokkal azután haltak meg, én előre elsirattam őket.

Szitakötő szitája
 (Fifi, részlet)

Minden cseppecskének van, legalábbis az indulásnál, egy szitakötője. Az enyém – mint korábban mondottam – a Tó fölött székelt, a Szakadéktól mindössze egyetlen lépésre, és… egész áldott nap a szitáját kötötte. Alighogy megpillantott, pászítgatni kezdte a szavakat, amelyekkel befoghat, gondolatokat, amelyek, mint kiderült, rám nem találtak. Puttonyom látta meg elsőnek, ízelt ujjaival azt még befűzte volna. Színem is volt, ugye, vörös, illatom, az Áfonyáé, de hogy a Szakadéktól nem félek…
Olyan szánalmasan nézett ki, hogy megsajnáltam, és hozzászóltam:
– Miért félelmetes a Szakadék?
Ezt válaszolta:
– Hiszen nem látni a végét. Sőt, még az elejét se.
Ahogy kimondta, megnyugodott, mint aki szilárd parton áll. Én viszont tovább firtattam:
– Minden félelmetes, aminek nem látni a végét, sőt, még az elejét se? Kérdésem olyan volt számára, mint a bizonytalanság hűvös szele, úgyhogy Jóságába – mint egy kötélbe – kapaszkodva óvott engem:
– Igen, lányom.

***

Gergely Tamás: Vörös Fifi

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás írásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

***

Mire gondolt az író? rovatban megjelent alkotások

]]> http://lenolaj.hu/2017/09/30/gergely-tamas-a-fifi/feed/ 2 http://lenolaj.hu/2017/03/14/keszthelyi-gyorgy-kotetlensegunk-lakhelyen/ http://lenolaj.hu/2017/03/14/keszthelyi-gyorgy-kotetlensegunk-lakhelyen/#respond Tue, 14 Mar 2017 09:03:44 +0000 http://lenolaj.hu/?p=15620 Édesanyámnak
(1923. július 14. – 2015. március 14.)

Testem durva terméskövei között – a széteső imaházban
apró fészkek, madárkalitkák,
diszkrét pitvarok, verandák – a szélső szinteken –
rongylabdák – venyigekerítések – (láttátok-e a szitakötők táncát?)
szárnyasok, csordába verődött állatok – fohászkodjatok.

ANYÁMMÁ AVATOTT AZ ISTEN
ebben a kietlen
kertben, lugasban.

Mindezt csak most tudom összegezni.
Eposzod leltári száma és egyéb
tengő és kallódó adatok között.
Persze a törött évek és agyagedények…
mint elejtett korsók, őszülő hajcsomók,
repedezett Hold–Nap-maradékok.
Tehát egy szinte időtlen emberöltőben
ismétlem magam számtalanszor:

ANYÁMMÁ AVATOTT AZ ISTEN,
anyámmá lettél egy hihetetlen
ébredés előtti pillanatban.
Nem történhetett öntudatlanul.

Kötetlenségünk vajonhol lakhelyén
mégis megkérdezem: éppen most hol vagyunk?
Ami azt illeti, együtt közlekedtünk
az akárholban. Jóval a kívül-túlon.
Hiába képzelődnék fordítottan,
ezen a járaton minden változatlan.
Rövidnadrágban járom a havas tavaszt. VÉGE.
Bőrömön földed, jéghideg parcellád.
MÉGISCSAK VÉNÁMBAN MELEGÍTELEK.

{Talán a második [vagy a harmadik?] ágyban
emberméretű denevér alszik –
éppen olyan, mint egy faragott, néma angyal.
– Amikor az egész világ hozzám tartozott,
bolond világ bolond ura voltam – így, tetszhalottan.
Láttam a különjogúság jeleit.}

Ezzé lettünk most, földeken kívül.
Fehérek vagyunk, mint félrecsapott ajtók,
mint az ég – ablakaival együtt,
felhőstől, mint fekete esernyő,
mint elképesztő, kulcsra zárt időtartamok.
Ugye elfogadsz? Új szerződést kötünk
még idejében, záróra előtt.

Ilyesmiről beszélek, amikor hallgatok…
savanyú, reggeli rügyekről,
szőlőindákról, melyek az egekig nyújtóznak,
szétszakadnak, mint beteg szervezet,
a lapátnyi föld gyűlöletéről.
Mert mégis milyen jogon és ki itt az úr?
Megérinthetjük-e valaha azt a sávot,
amely felparázslik minden pirkadatkor
sirályokkal és egyéb madarakkal?
(Keletre szállnak a lökhajtásos gépek,
nyugatról keletet rajzolják az ablaküvegre.)

Annyian állhatunk a sorokon kívül,
mint hibásan varrott mellénygombok,
amelyeket csak ritkán váltogatnak.
Hát éppen ezért fölösleges
az üveghegy vagy a tündérkert meséje.
De a hallgatás még ennél is súlyosabb,
hangsúlyosabb lehet – meggondolatlan.
Bánatos gyermekké válok,
ha eszembe jut apró, színes párnád.
Bánatos gyermek, lerobbant mentőautó,
hány meg hány motiváció
az egyirányú jegyre.
Bár távolról sem itt rejtőzik
a mély álom fókusza – ó, dehogy itt.
Aszalt évekre éhezem – kirekesztetten.

Ott feküdnék bármely deszkapadlón,
bármely keresztút emberszagában,
isteni istálló mélyén,
télen-nyáron-bármikor. Mindegy.
Bőrig ázott kutyaként vonyítok.

Megvakultam, megsüketültem a gyászra,
nincs zuhanás, csak döglegyek vannak,
elkábítanak, mint az ópium.
Nem kérek felhajtást. Egyetlen rongyos zsoltár elég.
Csak szabadság legyen! Felszabadulás!
Úgysem tudatosul több a megnyugvásnál.
Itt egy test, egy eset, egy másik prognózis,
magához láncolja a gőgös vonzerő.
Látványos, lassú exponálás. A belső terror vegyészei
rutinmunkát végeznek folyton, mint az óramű.

Szóval ez sem lehet a reális lelet,
csak olyasmi, mint teve a tű fokán…
az átképződések száma más előjelű.
(Fontolgatom kétségeimet.)

Mától lehetetlen párbeszédek nélkül
mozogni, pihenni, egyáltalán – élni.
Szakadt lánc a ház.
A képregény szerepe IGENIS, katarzis!
Hát tudd, hogy mostantól minden mindörökké
záratlan szavakra, filmkockákra épül.

A készletet elkoboztam, elraktároztam.
Csak a nagy ŰR lézeng itt céltalanul.

***

2015. április 14–15.

Megjelent a Látó Szépirodalmi Folyóiratban

***

Keszthelyi György alkotásai a Lenolaj.hu oldalán