Prózavers – Lenolaj

Oláh Tamás: Megérkezés

Jyll — Mon, 01 Oct 2018 10:19:19 +0000

Két terebélyes épület között, mint egy idős, úri hölgy úgy áll a ház amiben lakunk, a türelmetlen szél kergeti, szalad a néma kékben. A járdán menetelőket nézem, mind a fekete föld méhében született. Áradnak végtelen sorban, kis csoportokban követik egymást, bőröndöket hurcolnak magukkal, vagy hátizsák van rajtuk, megrakott kocsikat tolnak maguk előtt. Nem beszélnek, némán vonulnak, arcukról régen eltűnt minden mosoly. Nehéz éveik rossz emlékei, nagyravágyó becsvágyaik, a szép remények velük sietnek. Amíg együtt vannak a sokaságban úgy érzik nem kell félniük semmitől sem. Aki most elmegy mellettem, a harag csillagait szórja rám. A sor eleje most megáll, a tömeg összetorlódik. Ott van köztük a szélesszájú, a cserzett arcú, a bozontos szakállú, az öblös mellű, az inaskezű, a vaderejű, a sziklaszerű. Ide-odacikázó fekete szemük nyugtalanságról árulkodik. Rettentő terveiket mély árkú homlokuk boltíves csarnoka őrzi. Egy sugárnyaláb felvillan, eltűnik, aztán megpihen barna bőrükön. Akik korábban egymást soha meg sem közelítették most egyesülnek. Talán várnak valakire, aki mutatja majd nekik a helyes irányt. Az izgalom mindenkiben azonos, csakis a cél, csakis az út vége számít, semmi egyéb. A névtelenek most meglódulnak, valamiféle lelkesedés lesz úrrá rajtuk, az együttes mozgás mámora hatja át őket. Felnézek, kapunk fölött a ronggyá tépett nemzeti színű zászlót figyelem. Az erkélyünket keresem. Nem látlak rajta.

A öröklét számlapján közönyösen jár, kör kör után a mutató. Az utca tárt ablakok tarka sora, lóerők nyerítő hada, villogó cégérek megvadult fénye. Kutyák vezetnek embereket pórázon. Galambok hullnak a kéményekbe. Sörszag, és sóhaj tódul ki a földszinti ablakokból. Kések muzsikálnak a kocsmákban. Nevetések sírásba áriáznak. Fák citeráznak, nyújtogatják egymás felé nyelvüket. Hirdetőoszlopok szórják szitkaikat. Luftballonok pukkadoznak mérgükben. Egy felhő teríti szoknyáját fölénk, egy félhomály színeket kerget. A száz éves házak délcegen tartják magukat. Napimádó ablakaik pillái szomjasan nyelik a fényt. Az utca túl feléről a világosságot visszhangozzák az üveglapok. A déli szél megállás nélkül játssza durva dalát. A keresztbe vágott úttesten kocsik karamboloznak. Az ujjak pontosan emlékeznek, búgnak a számok, döngicsélnek a nevek. Hangok a csenddel birkóznak. Távoli hegedűzene simogat, messzi harang haragszik. Sánta fémkapun átsikít a villamos. Szemetes gyűjtők állják el az utat. A lépcsőház falának sebeit elvakarták. Vándorok útvonalait mutatják. Földrészek irtóznak rajta. A büszke nő combjának tövéből virágok nyílnak. Az egymást harapó repedések jajgatnak. Csempészhajók hánykolódnak Európa partja felé. Sirályok sikolya a vízbe fúltakért szól. A pince felé egy macska árnya nyilall, gyerek panaszos hangja fut. Szűk vállú liftben zörgő acélsodronyok, sóhajok. Csak egy percet, egy napot, egy évet még – mormolom. Kulcsom finoman leng, lágyan csörren, halkan nyitja lakásom alvó ajtaját. Nem vár senki.

***

Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967. december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja

Nászta Katalin: Még a madarak ébredése előtt

Jyll — Wed, 09 Aug 2017 06:37:48 +0000

A legjobb, ha az író, vagy költő elvonul, és nem mutatkozik.
Mert az ember olyan, hogy ha lát, már nem gondolkozik.
Megelégíti a látvány.
Bedugul tőle az agy.
Újabb és újabb látványok után hajt, mint aki soha nem olthat szomjat.
Régen, mikor még rendben mentek a dolgok, a szerző nem is tudta, mi forog az emberekben attól, amit alkotott.
Ő csak megtette, amit kell, mint mór a kötelességét.
Műve szabadon szárnyalhatott, végezhette rendeltetését.
Működött a szívekben, elmékben, és felgyújtott képzeleteket.
Ma már nem így megy ez.
Nem az üzenet, hanem a kép ragadja meg a szívedet.
Hamis ígéretek.
Mert a kincs mindig belül, és láthatatlan, mint kagylóban a gyöngy.
Mit számít, hogy néz ki, aki írta!
A látvány csak megzavarja a gondolatokat.
Lármás, sosem csendes.
Az elmélyüléshez búvárfelszerelésre van szükség, és az úszni tudás elengedhetetlen.
Azt meg pocsolyában nehezen tanulod meg.
Csak a mély vizek, bánatok, keservek alkalmasak arra, hogy megtanítsanak: keresztülúszhatod a tengert, és felmerülhetsz a mélyből, ahová az örvény leszippantott, mint szédült halait a mindig éhes torkolat.
Van út fölfelé, ahol a szabad ég alatt és egeken túl is süt az, aki a napnál is jobban ragyog, mert a ragyogás is belőle fakad.
Ha túl konkrét vagyok, nem jut el füledig, amit mondani akarok.
Ezért hát rád bízom üzenetem.
Hallgasd a szíveddel, ha még hallani tud, és te is meg tudod hallani.
Egymásba érnek, mint gömb, a szavak.
Ölelkeznek a mondatok s így vagyok ölelésükben szabadabb bárkinél, akit a négyzetes építmények fogva tartanak.

2017-08-08

Nászta Katalin, színművész, költő, író – Kolozsváron született 1950-ben.

Marosvásárhelyen végezte a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát. Sepsiszentgyörgyön játszott 1989-ig, amikor áttelepültek családjával Zalaegerszegre. Itt két évig a Hevesi Sándor Színház művésznője volt, majd szabadúszó lett. Később felhagyott eredeti foglalkozásával. Két fia van, férjével már nyugdíjasként Lakhegyen élnek.

Az írás gyermekkorától kíséri, első versei közlését a Korunk szerkesztőjének, Kántor Lajosnak köszönheti. Színészekkel készített interjúkötete kiadás előtt áll.

Két könyve jelent meg, a Vajúdás, 2015-ben az Omniscriptum kiadónál, és a Te tudsz engem, Uram az Underground kiadónál. A MEK-en idén 2017-ben jelent meg a Cseke Gábor szerkesztette Ének az élőknek című legújabb verseskötete.

Állandó szerzője a káfé-főnix, Lenolaj, Litera-Túra, Hetedhéthatár, A Hetedik internetes irodalmi portáloknak. A közelmúltban az Art’húr GONDOLA rovatszerkesztője feladatát is ellátja.

Műveiben a világ, az ember, az élet, a teremtés értelme foglalkoztatja.

Nászta Katalin alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Nászta Katalin alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Paulovics Tamás: AZ UTOLSÓ NAPON

Jyll — Thu, 18 May 2017 09:22:03 +0000

Hatalmas hamuszín szürke fátyol takarja be a földet, a városokat, a falvakat, a mezőket és a tanyák maradékát. A folyókat, a tavakat, a tengereket, a Tiszát, a Marost, a Körösöket és a temetőket.
Finom hamu fátyol hullik alá és elfödi a jókat, a rosszakat és a vezeklőket.
Az igazakat, a hamisakat és a kétkedőket. A gyermekeket, az édesanyákat és a katonákat. A gyárakat, a kórházakat, a házakat, a várakat, a laktanyákat és az iskolákat.
Befödi a kisdedeket, az öregeket, a véneket, az erdőket, a lombokat, a gondokat, a fűszálakat, az égi madarakat és az erdei vadakat.
Minden, de minden szürke már.
Zengővárkonytól Kisvárdáig, az Atlanti partoktól Adriáig.
Megdermedt emberek, állatok, folyók és fák.
Nincs már napja az irgalomnak.
Már nem múlik a múlt. Nincs idő és nincsen aki mérje.
A jövő egybecsúszik a jelennel.
Csak a csönd, csak a csönd ami van.
És a hatalmas szürke fátyol puhán suhog alá.

***

Paulovics Tamás versei a Lenolaj.hu oldalán

Hornyik Anna: Halottak napján

Jyll — Tue, 01 Nov 2016 17:52:24 +0000

Fehér abrosz, néhány gyertya, kihűlt leves illata és nagyanyám könnybe lábadt mosolya:
– Gyere, menjünk nagytatádhoz.
Retiküljében majd tíz mécses, ha nem több és egy csomag gyufa. Ódzkodom, nem mennék, de ígér sült gesztenyét.

A temetőben csendes szél fújdogál a szomorúfüzek között, hó szállingózik, nagyanyám szemét törölgeti, de rám mindig van elég mosolya.
Reccsennek a gallyak lábaink alatt, sír-sír fekszik egymás mellett, rokonok közel pihennek.

– Jóska, látod, milyen nagy már ez a lány? – kérdezi nagyanyám a szerény fejfától, de én már futok a kapu felé, ki ebből a csendes világból.

Nagyanyám a kapunál vesz tíz parázson sült, még gőzölgő gesztenyét, és én önző gyermek módjára belemarkolok az újságpapírból készített tölcsérbe. Felszisszenek, és velem szisszenek fel a fenyők, nagyanyám még egyszer visszafordul, búcsút int a múltat hordozó szellőktől. Kezemen néhány hólyag figyelmeztet a tiszteletre, de én mohón sütöm meg nyelvem, hogy elfojtsak minden szót.

A szerény konyhába lépve nagyanyám ismét gyertyát gyújt, én pedig a hideg kisszobában a kispárnába sírom magam.

Hajnal Éva: remény

Jyll — Mon, 29 Aug 2016 08:22:24 +0000

váratlanul és minden tapintat nélkül arcodba vág a szél de nem amolyan szellő ám ami cirógat és még jól is esik az érintése hanem az a haragos az az igazi rakoncátlan mondhatni vásott nyári kamaszszél ami kukákat dönt és fákat csavar ami gyökerestül felforgatja mindazt ami már-már odagyökerezett volna és bár gondolható hogy semmi nem szakíthatja ki helyéből hát ez a fékezhetetlen kiszakítja és forgatja és pörgeti és máshová teszi nem a helyére és ettől egycsapásra felfordulás támad és ezután elgondolkozol lehet az is hogy ez a valódi rend és a régi volt a hamis és már-már megnyugszik a gondolat hogy mégis rend van amikor jön egy újabb egy mélyebb árnyalatú sokkal vadabb csapás ami ezt az újsütetűt is átforgatja és megint összezavar és nem találod a kiutat csak állsz és nézel magad elé és már szavaiddal sem tudod körberajzolni a fákat gondolatod is csak visszafogottan sóhajt és kapaszkodsz és kapaszkodsz és arra gondolsz hogy még nem lehet vége hiszen még nem tettél semmit ami komoly és maradandó volna és végül már nem is gondolkozol hanem csak kívülállóként vagy belül és reménykedsz hogy csak álomban állsz és álmodod hogy álmodsz és reménykedsz hogy felébredsz

Szuhay-Havas Marianna: Idegen

Jyll — Thu, 14 Jul 2016 17:58:10 +0000

A száj, a szem, a fül, az orr, a kar és láb, mind olyan, mintha te volnál. A lépteid, a hangod, azt hihetném, itt vagy, de mégsem, csak hasonlítasz, már nem érzem, hogy az lennél, akit ismerek. Körülleng valami, súlyos, nehéz, szomorúan félelmetes, megmérgezve formáid, a nekem kedves lelket.
Az, hogy már nem szeretsz, tett idegenné téged és engem.

Hajnal Éva: Tavaszi

Jyll — Thu, 28 Apr 2016 04:55:56 +0000

Köveket hurcolt szívemre ez a tavasz. Apró szürke szilánkok guggolnak rajta, egyik-másik súlyosabb a többinél. Bekéredzkedne, egészen mélyre fúródna, … zsigereimbe vágyik mind. Oda, ahol már nem éri a fény, ahol elandalodva zárná félelemmé a sötétséget.
Azt a gyerekkorit.
Veszteség félelmeinek szilánkos kövei könyörögnek … Nem engedhetem, hogy befolyjanak, hogy beömöljenek, hogy elárasszanak mindent, mit hét éves gyerekkorom hasított,
… se-apánk, se-anyánk félelmeit. Már nem kucoroghatok az ágy alatt a vihar közepén. Évtizedekig ültünk ott pisszenéstelen.
Ezt nem engedhetem.
… már tavasz mosolyog.

Mórotz Krisztina: Az andalgó időben

Jyll — Tue, 12 Apr 2016 09:35:41 +0000

kettészelt szemek elfolyó magánya, ujjak viháncoló fehér rózsája, bőröm karamell bársonya,a félelem ragacsos viaszpanoptikuma, vöröshangyák barázdált holdárkai, a part homokjába fulladt tűsarkú cipők, a testselymek kelleme, húsba-vágó tanga törésvonala, a pengeél hideg őrülete, gyanta-tépett ámulat, halkan serkenő bajusz, átvert hormonok, vértelen lázadás, mellbimbók amplitúdója, falon függő kereszt álma, ágyak vándorkomédiásai, vak szemek jósdái, fétisek rajzása, lassan gördülő motoregér zümmögése, vért csurranó comb-ereszek, erőfitogtató hangyák a sarokban, morzsa hadtáp, ablakok, ablak-tenger, rúzzsal írt üzenet, habkönnyű gyűlölet, kéretlen behatolás, betört ajtók, csillagködi magány, vágóhídi előérzet, elektrosokk-szerelem, kéken égő töviskoszorú, beteljesült kereszt-álom.

Mórotz Krisztina: Virrasztás

Jyll — Fri, 01 Apr 2016 13:31:14 +0000

Álmatlan éjszakáimon a hajnal félrecsúszott takarója. Fehér anyagon betűk egybefolyva.
Íme az utolsó levél: keszekusza sorok, mintha magas fűben vagy lucernában futnék
nyavalyatörős kutyámmal.
Éjjel megint sírtam: elhatároztam, nem írok többé.
Megint nem tudtam aludni, forgolódtam. A gondolatok külön-külön öleltek át, semmi
közük egymáshoz.
Visszapörgetett mondatok. Nevetés, gúny, fintor.
Magányban álló verssor.
Átfut léteden, belesápadsz. A csend titka.
Viaszos alma megmosva.
A tulipán fagycsókja, könnynek hívják.
Imádkoztam: Istent kértem, hagyja elkurvulni verseim.
Nem kellett volna megmutatnom nekik, hogy ─ mint macska a meg nem kötött betonon ─
végigmásszanak rajtuk. Kéjjel nézték betűimet. Mocskosan. Sosem tisztán.
Friss könny. Nem fáj. Sőt, olykor jólesik.
Gerincemen átgázolt a jéghideg este, azt hittem, nem kell egyetlen sorom sem.
Még megírnám a kertemen túli világot, azt a kerítésen túlit, ami bennem él, ismerni
vélem, felragyogó arccal beszélek róla.
Átfolyatott színek az ujjaim között, a vízfesték ilyen, mikor a fehérbe tolakszik, a zöld elönti a veszélyes vibrálást.
Néha köd szitál képeimen, máskor ragyogó rózsaszínek. Mindig áradnak, sosem fogynak, formátlanságukkal töltik ki a teret.
Kuporogva írok. Már nem megy gép nélkül.
Kávéra áhítozom vörösre súrolt hajnalomban.
Szilágyi Domokos súgta ma éjjel: aki halni akar, hal.
A madarak tisztán szelik a levegőt, a körteillatú nő az egyetlen képről lelépve pár sorban sem írhatja le őket.
Rám szól: szeretem ezeket a mondataidat, idecsapsz, odaütsz, lázadsz, mindig lázadsz.
Itt egy bogáncs, feltekerem szúrós bogaira „sosem-tehetségem,” beleszárad a papír a földbe,
a bogáncsot elfújja a szél.
Valahol mindig temetnek. Amikor leszáll a koporsó a mélybe, furcsa zsibongás, míg végül egyetlen diadallá érik a hang, de megtöri a szirénaszó, vagy egy sárga villamos csattogása.
„Akit a sorsa el akar veszteni, megveri tehetetlenséggel.” Mindennel ütközik, végül önmagával is. Felszikrázik, ragyog, elég. Kihuny, szemlátomást.
Istenem, add, hogy ne ez az üres folt legyen az utolsó, add, hogy odahulljon még egy kép a vásznamra, még egy utolsó, amit nem írtam le soha.

Nyírfalvi Károly: SZOBABELSŐ

Jyll — Fri, 18 Mar 2016 10:18:40 +0000

Tengő napok hosszú sora után végre megérkezem.
Bejárom a szobákat, a belső terek után kutakodom, az első pohár után már a félreeső zugot keresem, ahol majd kiderül, tévedés volt idejönni, hiszen a szavak még ugyanazok, de minden más, minden átalakult. Megváltozott. A magányosok zuga elrejtőzött, ott ücsörögnék én is, kezemben könyv és csészényi tea, ott fogadnám egy kétségbeesett minden gőgjével az elibém járulókat, kik majd jól félreértenek; mikor beáll a csend, szívem mélyén a tökéletes űr, a nyitott mennyezeten át lebegő fák rikoltoznak az ég alján, a vészthozó felhők helyén. Csészényi fürdőtől elmúlnának lázálmaim, s ha békén hagynának végre az érdeklődök, kik nem értik mit keresek itt, ha csak magamnak vagyok… Ledobva díszeim egyszeri módon zavarom el, pedig magamat kéne inkább falakon túlra tennem, oly könnyedén, amilyen nehezen indultam el, de ha már ott vagyok, kikényszerítem a magam adagját, és halk mormolásba kezdek, akár a lebegve üvöltő fák a nap fura és emészthetetlen híreivel. Hol kezdődik, hol lehet befejezni? El sem indulni, meg sem érkezni, ha nem hívnának, nem mennék, s ha nem mennék, kiverne a víz, a sóvárgás híg kereke taszítana ajtóhoz, majd az utcára ki. Egyszerre nem lehet mindent, és semmit akarni sem lehet. Zugomból lejőve bejárom a házat, benne magamat, testem szoba, testem ház, és elvegyülök a némán acsargók mulatozó csapatában egyetlen percre, a kabátomat már csöndben veszem le a ruhák hegyéről, és mintha itt sem lettem volna, távozom, nem értek semmit, de ezt legalább tudom… Nem ez az a pont, és másutt a zug, ahol fák lebegnek szabadon az ég alján. Egyedül kell lennem, nem hozzáadva és nem elvéve örömük kis csomóiból.