“Ma hull a hó és álom hull a hóban
bólint a láng az üres kaszinóban

Az öreg doktor német lapba süllyed,
mint vén kámzsás nézi a gót betűket

A szolga fát tesz a beteg parázsra,
Horatius. hol mezeid varázsa?

Itt ólomlábon jár a gond a hóban,
és Amerika sejlik a kunyhóban

Amerika, az aranyhímű távol,
szőve remény, s kétség fonalából

Ma hull a hó és álom hull a hóban
befüggönyözve a világ valóban.”

S a függönyön túl zene szűri hangját
egy operában ma Puccinit adják.

Nagy operában, bordó és aranyban,
és hull a hó és hull, hull szakadatlan.

***

58 vagyok, egy 14 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”
Át (2022)

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala
Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

A Wiki Szótár szerint az istenfélő jámbor, az isten parancsainak engedelmeskedő – ember – teszem én hozzá.
Erősen taszít és riaszt ez a szó, ez a definíció, mert ebben az értelmezésben, de semmilyen másban sem vagyok istenfélő. Már csak azért sem, mert az, akitől félünk, nem lehet emberi lehetőségeinken és képességeinken túllépő, esetenként segítő, lelki társunk, gyámolítónk, fogódzónk, hanem éppen ellenkezőleg, egyeduralkodóval állnánk szemben, aki ellenfelünk, sőt ellenségünk, ezért jó lenne nagy ívben elkerülni.
Ha ilyesfajta istenképem lenne, néha felsóhajtanék: ó, csak az Isten ne lenne…
Isten parancsait sem írom alá. Az Úrnak, (aki tulajdonképpen, ha már a szó bibliai értelmezésén haladunk tovább, bennünket, embereket saját képére és hasonlatosságára teremtett), nem parancsai, hanem emberi szintű elvárásai lehetnek, amelyek a teremtés kezdetétől lelkünkben fogannak és élnek. Olyan isteni és ezáltal mélyen emberi elvárások ezek, amelyeknek elérése, teljesítése nélkül nem tudnánk farkasszemet nézni létezésünkkel. Meggyőződésem, hogy ő, akit Istennek nevezünk valóban őserő, akit (amelyet) csak érezni és néha tapasztalni lehet, ha odafigyelünk, ő az, aki bennünk, mindannyiunkban él, fellelhető valamilyen szinten, ezért látja minden lépésünket, ismeri testünk-lelkünk legapróbb rezdülését. Minél jobban megismerjük önmagunkat, erényeinket, hiányosságainkat, bűneinket, és minél emberhez méltóbban tudunk mindezekhez viszonyulni, annál inkább működik bennünk az Isten.
Tehát hitem szerint mindannyian istenek vagyunk, de csak annyira, amennyire emberek tudunk lenni.

Keszthelyi György alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Keszthelyi György alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Keszthelyi György  költő, író, grafikus, festőművész

“Kolozsváron jöttem a világra 1955. augusztus 20-án, másodmagammal. Elsőszülött vagyok negyvenöt perc előnnyel, ezért szabályszerűen talán elsőhalott is leszek. Gyermekkoromban csodálattal bámultam a Házsongárd hős-részlegét; ma már annyi a névtelen (élő)halott hős, hogy nem csodálok semmit. Harmincöt évet éltem az első bolondokházában, most számolom, megérek-e ugyanannyit a másodikban. Írtam, írok, versekben élek, furcsa módon első kötetem mégis kisregény. Rendszeresen és feltúrázott motorral dolgozom, mert úgy érzem, késve indultam el ezen a vándorúton. Van, aki pesszimistának tart, tudj’ Isten, mi vagyok. Dominus vobiscum.”

Kötetei:
Keszthelyi György: Bárány kalasnyikovval (Magyar Elektronikus Könyvtár, 2010)
Keszthelyi György: Csendéletmezsgyén – Versek 2010-2013 (Magyar Elektronikus Könyvtár, szerkesztő Cseke Gábor; illusztrátor Keszthelyi György, 2013)
Keszthelyi György: Lélekzárka (2014, Bookart)
Keszthelyi György: Lódenes embermadár (2015, Kriterion Könyvkiadó)
Beszámoló a látszatokról (versek). Várad, Nagyvárad, 2018.

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

***

Az iskola másik nagy, felvilágosodástól örökölt feladata, hogy demonstrálja az emberek egyenlőségét. Hogy bebizonyítsa, képes eltörölni a származásbeli különbségeket, biztosítani minden gyerek számára az esélyegyenlőséget. Ez olyan nagy és szép terv, hogy erről nem mondhatunk le. Természetesen a felvilágosodás filozófusai, a nevelés apostolai csak „elvi alapon” hirdették az emberek egyenlőségét. Nem láttak még igazi multikulturális közösségeket, pedagógusaik soha nem találkoztak azzal a problémával például, hogy lehet megtanítani a másodfokú egyenleteket egy olyan diáknak, akinek az anyanyelve négy számnevet ismer: egy, kettő, három, sok…
A politikailag korrekt válasz a problémára, hogy nem is kell effélékkel annyit vesződni. A matematika fehér tudomány. Ezzel az észjárással aztán sikerül biztosítani, hogy a diákok egy része közelébe ne kerüljön a műszaki- vagy természettudományoknak, és pénztelenül, társadalmi gettóba zárva éljék az életüket.
Az emberek egyenlők. De azt képtelenség feltételezni, hogy a világ különféle pontjairól összeverbuvált, közös osztályterembe zárt gyerekek egyformán fognak teljesíteni. Már ha nem előítéletes a tanítónéni… De azért az emberek közötti különbségek egészen megrendítőek. Lányom velencei osztályába (állami iskola) kilenc különböző országból érkeztek gyerekek. Az évvégi értékelésen a maestra (tanítónéni) elmondta, hogy „természetesen” a legjobbak a távol-keleti gyerekek, közepesek az európaiak és amerikaiak, a többiek pedig „le vannak maradva”. Mikor én felháborodottan rákérdeztem, hogy ebben mi a természetes, a maestra megnyugtatott: pontosan ez megy a többi osztályban is.
De miért? Már évek óta gondolkodom ezen.
Én azt hiszem, nem feltétlenül a műveltség vagy a pénz miatt. Az iskolai előmenetelt, de tulajdonképp még az egyetemi karriert is nagyban befolyásoló adottságok, a memória, koncentrációs készség, konfliktustűrő képesség ahhoz a szürke zónához tartozik, mint a kudarcok, a szorongás, a félelmek, a traumák. Ezek nem egészen szerzett, de nem is egészen örökölt tulajdonságok. Tovább lehet adni (és többnyire tovább is adjuk) a gyerekednek, bár ezek azért nem lesznek annyira megváltoztathatatlan genetikai sajátságok, mint a bőr- vagy a szemszín. Itt lenne sok – mégpedig nagyon sok! – feladata a pedagógusoknak.
Természetesen egy matematika-fizika szakos tanárt ma senki se készít fel arra, hogy belenyúljon egy gyerek tudatalattijába vagy átalakítsa az iskolán kívüli környezetét. Noha ezek a módszerek nem ördögtől valók, és a felvilágosodás előtti iskolák már ismerték ezeket. A művészeti oktatás (különösen a közös éneklés!) csillapítja a szorongást, növeli a gyerekek közötti együttműködést. A testmozgás javítja a bal és jobb agyfélteke koordinációját, hozzájárul a logikai készség fejlődéséhez. (Még furább: kisgyerekkori pszichés zavarok egyszerű testmozgással javíthatók). A gyerek családi környezetét sem feltétlenül “gonosz dolog” átalakítani. A latin-amerikai jezsuita kommunák iskolái a szülőkkel való szoros együttműködésre épültek, és ma is van teljes közösségfejlesztést propagáló pedagógiai program, gondoljunk csak az L. Ritoók Nóra-féle Igazgyöngy Alapítvány működésére.
Lassan, fokozatosan az iskolák képesek lennének bebizonyítani az emberek egyenlőséget, rassztól, nemtől, osztályhelyzettől függetlenül minden tehetséges gyereket bejuttatni az egyetemre. De miért nem valósul meg ez szinte sehol? Az egyes országok különféle mértékben bocsátanak erőforrásokat az iskoláknak – de sehol se annyit, hogy a kísérlet sikeres legyen. Hogy többé egyetlen velencei tanítónő se mondhassa azt, hogy a „sorrend természetes”. Ma elképzelhetetlen, hogy középiskolai tanárok világsztárok legyenek. Pedig az ókori görögöknél valami hasonló történt, két legnevesebb tanárukat, Püthagoraszt és Orpheuszt félistenekként tisztelték, kultuszaik, sőt templomaik voltak – annyi névtelen tanárral szemben az ő nevüket (és tanításaikat, sorsukat) mindenki ismeri.
A kapitalizmusnak egyszerűen nincs szüksége ennyire művelt emberekre. Sokkal olcsóbb arra biztatni egy hátrányos helyzetű fiatalt, hogy küzdjön az utcán a jogaiért, mint felkészíteni a Columbia Egyetemre. Könnyebb szavakat betiltani, büntetni a vitát, a „káros gondolatokat”, mint kétismeretlenes egyetleneket vagy Dantét tanítani.
Az iskola letett arról, hogy a társadalom számára demonstrálja az emberek egyenlőségét. Inkább az egyenlőségről való beszédet akarja felügyelni és átalakítani – tiltásokkal, tabukkal, mindenféle diszkriminatív intézkedésekkel.
Nekem nagy kétségeim vannak az ideológiai nevelés hasznosságával és hatékonyságával kapcsolatban. Természetesen nem nehéz különféle rigmusokat betanítani a gyerekeknek. Azt sem ítélhetjük el, hogy sokan azt várják az iskolától, olyan embereket neveljen, akik képtelenek a háborúra és a gyűlöletre. De miért képes egy konkrét történelmi helyzetben egy ember vagy akár egy népcsoport empatikusan viselkedni vagy akár csak autonóm módon cselekedni? Az olaszok empatikusabb viselkedése a zsidóüldözések idején netán arra vezethető vissza, hogy jobb tanáraik voltak, mint a németeknek, horvátoknak, magyaroknak? Konkrét történelmi szituációkban való morális döntéseket az iskola önmagában nem tud megalapozni – ezt még az iskolákat oly fontosnak tartó felvilágosodás sem képzelte. A „jóság” létező, de nagyon bonyolult dolog: nem biztos, hogy a műveltségtől függ, miképp a XIX. század hitte, vagy az ideológiáktól, ahogyan mi feltételezzük.
Az iskolai ideológiai nevelés könnyen szörnyszülötteket képez. A „hazafit”, akinek semmilyen íz, dallam vagy vers nem jut a hazáról eszébe, csak az, hogy utálja a szomszédait. A „haladót”, aki úgy próbál távoli világokért lelkesedni (csak próbál, mert hiszen nem olvas, nem utazik, nyelveket nem tud), hogy ócsárolja és gyűlöli a sajátját. „Mi” és „ők” ilyen nevetséges, mindenféle tapasztalatot nélkülöző szembeállítása nyilván különféle tekintélyszemélyek (tanárok és más megmondók) által megerősített baromságok. Az ún. morális oktatás sok iskolában kimerül az effélék sulykolásában.

Hogy az iskola teljesíthesse a felvilágosodás által ráruházott küldetését, az esélyegyenlőség megteremtését, vissza kéne térnie az archaikusabb iskolák (például a görög) tapasztalataihoz. Egy iskolának nem szükséges „mindent” megtanítania. Elég, ha a sport és a művészet mellett egy valamiben mélyed el, de abban nagyon élményszerűen és alaposan. A görögök (és velük együtt én is) úgy vélem, egy nagyon jó matematikus már képes önmagától „mindent” megtanulni. Ha mindent nem is, de bizonyos körülmények közt bármit. Ám nemcsak a matematika, hanem akár az irodalom vagy a természetismeret is szolgálhat ilyen „alaptudományként”.
És azok a gyerekek, akik egy szárnyaló műelemzés vagy matematikai bizonyítás során átélik (együtt élik át), hogy a gondolat itt és most születik, már nem fogják könnyedén bántani egymást. Nem a műveltség, hanem az intellektuális megtapasztalás közös élménye – nem tudjuk, hogyan és nem tudjuk, miért – morális erőket is felszabadít. Tanárban is, diákban is.
Egy kicsit talán mind jobbak leszünk.

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

***

54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Tehát érdekeinknek vagy ideológiai meggyőződésünknek megfelelően látunk a tömegekben egyéneket. És persze sokkal könnyebb az idegenekkel együttérezni, főként, ha azok semmi mást nem akarnak, csak annyit, hogy engedjük át őket. Őket könnyebb szeretni, mint a “prolikat”.

II. De hogyan érjük el, hogy a nekünk nem tetsző tömegben “nem látunk” arcokat? Hogy fojtjuk el a késztetést, hogy együttérezzünk másokkal? Bevillan gyerekkorom egyik rettenetes epizódja. Egy falusi látogatás során egy majdnem ismeretlen szülésznő elmesélte, hogy álltak sorba 1944-ben a kötelező motozásra várva a zsidó nagyságák. Milyen motozás? Kiborították a ridiküljüket? Átkutatták őket? De miért? Anyámtól semmit nem lehetett kérdezni. Ő, a városi asszony (ráadásul pedagógus) azon háborgott, hogy egy “mocskos szájú” szülésznő rémtörténetekkel traktálja a gyerekeit. De az igazi “rémtörténetet” csak tizennégy éves korom után értettem meg. Hát engem is megmotozhatnak? – kérdeztem anyámtól. Dehogy, mondta anyám — akkor épp jóban voltunk –, egy ilyen aranyos lányt nem bánt senki.

Az egyének mind “aranyosak”. Akik a tömegbe tartoznak, azok vétettek valamit. Aranytalanok. Vagy hamisak. Végső soron maguk tehetnek mindenről. De mivel sajnáljuk őket, meg aztán kultúremberek vagyunk, ezért nem szidjuk őket “utólag”. Elég annyit mondani, hogy vonat. Kilátástalan élethelyzet. Önkezével véget. Ó, azok a tragikus idők!

III. De talán nemcsak az érdekeink és a rossz lelkiismeretünk miatt nem ismerünk fel a tömegben egyéneket. Az individualizmus korát éljük, de ma már egyre nehezebb különbözni. Mintha kelet legyőzte volna nyugatot, Bizánc Rómát — és az eltömegesedés, nem pedig a személyes szabadság lenne a “történelem vége”. Tudunk-e mutatni az Európai Parlamentben egy nagy egyéniséget? Milyen világbirodalom az, amely Clintonnét és Trumpot vagy éppen Bident és Trumpot állítja szembe? Választhatsz egy funkci és egy bohóc között. (Szegény nagyapám! Mindig Amerikába akart eljutni. Ma már talán meggondolná.) Mintha Kelet-Európa a rögeszmés kultúrharcaival, a tabuival, a tekintélyelvűségével és aláíróíveivel tönkretette volna a nyugatot. Nyilván nem így történt.
De hogy történt? Talán már túl sokan vagyunk? Miért olyan könnyű egyének helyett tömeget látni? Mért nincs reneszánsz, mely az egyént — a maga tragikumával együtt — felemelné?

Biztos, hogy a mai kultúra nem készít fel az individualizmus tiszteletére. Nemcsak könnyebb, “menőbb” is tömegeket látni, nem embereket. Ma már nehéz megérteni, miért beszélt Jézus oly sokszor egyes szám első személyben. Hogyan győzhette le egyszer az Egy a Hatalmat és persze a Tömeget.

Ez a szép lassan elhomályosuló individualizmus az empátiát is könnyen kiüresíti. És alkalmivá teszi — ahogy ezt sokszor az érzékenyítő kampányokban is megfigyelhetjük.

***

Forrás: Szabad Egyetem – Bánki Éva

54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Pedig Harmos Ilona nagyon tehetséges nő volt. Memoárja (“Burokban születtem“) alapján nem is a férje, hanem annak unokatestvére, Csáth Géza volt rá igazán nagy hatással. A saját dadája, Jáger Mari és a hozzá fűződő viszonyának alakulása (egy időben jobban szerette, mint a saját édesanyját) igazán elgondolkodtató. Egy gyermek, aki ahhoz szokik hozzá, hogy akit szeretünk, az “nem méltó hozzánk”, “mélyen alávaló”… rettentő örökség. De sejteti, hogy talán mégsem csak az “okosság” fűzte össze Ilonát és Dezsőt.

A főműve a magyar irodalom egyik legmerészebb regényötlete — persze ez is memoár, megtörtént eseményeket dolgoz fel — a Tüzes cipőben. Egy anya története, aki a vészkorszakban hihetetlen önfeláldozással megmenti és közben tönkreteszi (!) a fiát. Ádámra nem lehet számítani. Ádám nem tudja, mit akar. Ádám nem képes vigyázni magára. Szinte halljuk az anya harsány kacaját, mikor kiderül, hogy a fia át akar szökni a partizánokhoz. Harmos Ilona “okos”. De a fia, Ádám is az. Pszichológiai, filozófiai szakmunkákat olvas. A hosszú bujkálás alatt még sincs egy jó beszélgetésük. Hónapokon át rejtőzködnek együtt a Balaton-parton. Próbálnak a nyaralók közt “vegyülni”. De nem mennek együtt fürdeni. Nem mennek együtt sétálni. Ádám csak egy kolonc. Gyötrelmes kolonc. Egy mihaszna. Egy szerencsétlen. A drága mamát még egy ütődött cselédlány vagy csavargó is is jobban érdekli a fiánál.
Ádám, Ádám, Ádám. Ádám.
Aki soha nem fog folytatódni.
Közben Ilona ridegen és tárgyilagosan részleteket közöl a fia állapotáról.
De mi ez az “állapot”?
Ez a rejtélyes idegbaj? Talán mindenki megbetegedne — ahogy én is megbetegedtem — egy rideg, de önfeláldozó anya szorításában. Ádám rejtélyes betegsége kicsit hasonlít a regénybeli Pacsirta csúnyaságához. Pacsirtát szánják, de nem szeretik a szülei. Azért nem szeretik, mert csúnya. Azért csúnya, mert nem szeretik. Bonyolult dolog. Miközben mind tudjuk: igazán csúnya egy középkorú nő lehet. Egy fiatal lány szinte soha. Hát mibe csúnyult bele ez a szegény Pacsirta?
Talán a szegény szüleibe?

Ádám, Ádám, Ádám.
Bíró-Balogh Tamástól tudjuk, hogy Kosztolányi Ádám neheztelt is a mű megjelenése után.

A “tüzes cipők”-motívum mintha visszautalna Csáth A vörös Eszti címelbeszélésére és a híres Andersen-mesére. És meglehetősen “csáthos” a történet problematikája: egy anya, aki megmenti, és közben elveszejti a fiát. Kétszeres tabut sért: az áldozatok mindig jók. Az anyák pedig minden körülmények között szentek. Szentek.

Kár, hogy nem regény. “Csak” egy memoár.
De milyen jó!

***

53 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán