Márkus László: Utópia

Elborul lélekkel rovom az utcákat, haszontalan célokat követek színpompásan villódzó neonreklámok kusza fényben, lábam alatt itt-ott megroppanó jéghártya figyelmeztet, bár egy időre visszavonult a hó, messzi még a tavasz üde lehelete s a lenge ruhás lányok combjának villanása.
Sorsomat parkolópályára lökték a Párkák, fonaluk kibogozhatatlanul csomósodott össze, melyet emberfia maga magának már meg nem oldozhat. Arra várok, hogy féltőn szerető és óvó lelkek vasakarattal besegítenek visszapofozni léha létem ellehetetlenülő tántorgásait szilárd sínekre agyam összevissza zakatoló kerekeit.
Párhuzamosok találkoznak a végtelenben, így talán a sínek is – bár összeakadt kerekű mozdonnyal még nem találkoztam -, de odáig hosszú az út saját marhavagonomba zárva, melynek keskeny ablakrésén kitekintve újra meg újra rácsodálkozom e bolond világra, ahol bármit könnyebben hisznek el és fogadnak be emberek, mint az igaz szót, hol színes üveggyöngyök nagyobb értékkel bírnak az aranyló búzánál s hitszegő, hazug választottjai a népnek mindenkit megvezetve újkori sámánként dalolnak fals éneket olyan hazáról, melyben még Isten házában sincsen helye a reménynek, hitnek és orwelli módon tudatosítják, mikor mi jó nekünk.
Hirtelen erős fény vakít el, szemből egyre fokozódó dübörgéssel különvonat száguld felém és mindjárt eltipor az én sínem. Az én sínemen? Félreugrom, azaz csak ugornék, de marhavagonba zárva nem tudok, csak vergődöm szívem szorító, néma félelemben dobálva magam, míg tompa ütődés után hirtelen kihuny a fény. Vége van, végem van.
Kómámból megébredve rájövök, nem vég ez, hanem a kezdet, egy új nap kezdete – pusztán fejem vertem be az ágytámlába. Boldogan sóhajtok fel, mindez álom volt csupán. A félhomályban bekapcsol a rádió, az ötórai híreket mondja, csak mondja és egyre mondja. A bemondót hallgatva döbbenek rá, álmaim már itt élnek velünk, a való világban…