Nyírfalvi Károly: Bársony Földalatti és társai

(részletekben I., II., III., IV., V. rész)

I.

(Előszó helyett)

Messziről indulunk. A kamaszévek zajlanak, bonyolódnak, nyár van és forróság, állok a napon, majd újságot veszek, a kedvenc hetilapomat a kétoldalnyi rock-rovattal. Mohón kinyitom, a Procol Harumról írnak egy jópofa cikket, taglalva cirkalmas nevük kialakulásának körülményeit. Talán ott és akkor dőlt el, hogy ezt majd úgy negyven év múlva leírom, sőt hozzácsapok kazalnyi hasonló történetet. Talán nem csak engem érdekel, hogy miért Deep Purple lett egy korszakos banda neve, vagy hogy seregnyi zenekar miért irodalmi hősökről nevezte el magát. Miért? Ez borzasztó kérdés, ha a gyerekünk szájából halljuk, viszont tökéletes kiindulópont. Messziről indulok, de hová is érkezem? Válaszokhoz, melyekből újabb kérdések sarjadnak. Írjunk hát folytatható „könyvet”. Bárki tovább kutakodhat, hisz annyi a név, a rossz, a közömbös, a rejtélyes, az érdekes. Már csak a megfelelő utat kell kiválasztani. Haladhatok betűrendben, de az olyan lexikon-jellegű, ki fogja végigolvasni, továbbá nem kerülnek napvilágra bizonyos összefüggések.

(A rendezőelvről)

Talán kézenfekvő időrendben haladni, elvégre valahol mégiscsak rock-történelemről van szó. A hatvanas években cseperedtem, akkor alakultak az első zenekarok, együttesek s már akkor megfigyelhetők voltak hasonló névadási szokások. Nagyjából kétféle módja ismert: egyetlen szó többes számban, egy fogalom, melynek tartalma ráhúzható az együttes tagjaira, ( Shadows; Spotnicks; Searchers; Yardbirds, Beach Boys; Monks; Kinks) a másik megoldás: a zenekarvezető neve a csapat neve részben vagy egészben. (Dave Clark Five; Spencer Davis Group; Manfred Mann; Herman’s Hermits, John Mayall’s Blues Brakers (a későbbiekben némelyikről bővebben is megemlékezünk.)

1960

Kezdjük a hatvanas évek meghatározó együttesével, a nagy négyessel: The Beatles. Ők sem egyből ezen a néven indultak. Az akkori trendnek megfelelően, mivel a banda több tagja a Quarry Bank High Schoolba járt, Lennon elkeresztelte az induló zenekart Quarrymen-nek. Később különböző álneveken játszottak, (Johnny and the Moondogs, és a Beatles néhány variációjával is próbálkoztak. De honnan jött a Beatles? Lennon visszaemlékezése szerint az új nevet Boddy Holly kísérő zenekara a Crickets (Tücskök) mintájára választották: „ Eszembe jutott, mi lenne ha Beetles (bogarak) lenne a nevünk. Később döntöttem úgy, hogy Beatlesnek fogjuk írni, mert így a beatzenére is utal.” A választás kicsi ravaszsággal, de beleillik az akkori névválasztási trendbe.

1963

A Beatles látszólagos ellenlábasa volt a Rolling Stones, bár pályájuk elején még Lennon-McCartney dalokat is eljátszottak. Nem nagyon ismerjük az előzményeket, de névválasztásuk utal zenei gyökereikre is, ők a bluesból indultak, s azt játszották kettőzött gyorsasággal olykor. A Rolling Stones név egy hasoncímű Muddy Waters dal, utalás tehát az igaz gyökerekre, a kiindulópontra, és sok minden másra is. Lusta ember lévén most ollózni fogok, kölcsönveszem, Földes László (Hobó) Rolling Stones könyvének idevonatkozó sorait:

„ Mit jelent a név? A legismertebb fordítás: gördülő kövek. De ha utána lapozunk a szótárakban vagy a könyvekben, sokféle értelmezéssel találkozunk.

Itt van például LeRoi Jones néger író könyve: A blues népe. Ebben Jones a következő értelmezéseit adja a „rolling” szónak:

1. A síneken futó vonat kerekeinek ritmikus kattogása.
2. Egy adott zenei forma.
3. Szexuális mozdulatok.

De bárki gondolhat bármire. Nekem mindig az amerikai „Gördülő kövön nem nő moha!” ─ mondás jut eszembe. Sokaknak lavina. És persze ne felejtsük ki Sziszifuszt sem.

A négerek szlengjében országúti csavargót, hobót is jelent.

Beszélnek még nyugtalanságról, fiatalságról, nyughatatlanságról és szabadságvágyról, ezek kiélésére persze nem zenélésre van szükség.”

A mondásról nekem egy későbbi filmélmény jut eszembe, bár az alapmű korábban született, talán épp a hatvanas évek nagy regényében mondta McMurphy, hogy a guruló kőre nem tapad moha, vagyis amíg jár az agya, gurul, akár egy meglódított kő, gondolkodik, cselekszik, addig nem fog begyepesedni, elbutulni.

Hasonló történet a hatvanas évek nagy gitárzenekara a Yardbirdsé. A csoport 1963-ban alakult, eleinte Metropolitan Blues Quartet néven. Még az év szeptemberében hirtelen elhatározással Yardbirdsre változtatták nevüket, részben a pályaudvarok (rail yard) körül őgyelgő hobók hatására, másrészt a híres jazz szaxofonos Charlie „Yardbird” Parkerre emlékezve.

II. rész

1964

A következő csapat neve jó példa egy másfajta névválasztási eljárásra, módszerre, ugyanakkor felveti a név súlyát a siker függvényében. Mert annyi érdekes nevű zenekar működött már pocsék és objektíven nézve is unalmas zenét játszva, s a fordítottját is láthattuk nemegyszer. Olykor pedig rémesen egyszerű történetek vannak egy-egy név hátterében. A hatvanas évek közepén alakult egy kvartett. Folkos hangzású zenét játszottak, némi pszichedelikus hangzással beoltva. Nevük ekkortájt igen hivatalosan csengett, ezt cserélték le egy John Hurt blues dal egyik sorának két jellegzetes szavával, jelentése nagyjából: Kanálnyi szerelem, Kanállal telt szerelem (1964). Dalaik tartalma jól meg is felelt a kor lazuló szellemének, és az előretörő szellemi trendeknek. Hisz ekkortájt – és még néhány évig – minden a szeretetről, a szerelemről szólt.

A következő megfejtendő név a Moody Blues. Régebben jó szórakozásnak tűnt zenekarok nevét magyarra fordítani, manapság az eredmény olykor idétlen, nevetséges benyomást kelt. A Moody Blues korai zenéje valóban blues alapú. Mindemellett a „moody” szónak igen sok jelentése van: szeszélyes, rosszkedvű, kedvetlen, szomorú, mélabús, mogorva, barátságtalan, változó hangulatú, változékony hangulatú. A legszerencsésebb fordítás talán így hangozhatna: Szeszélyes Kesergők. 1967-re átalakult az együttes, ketten mentek, (Clint Warvick, D. Laine) ketten jöttek (John Lodge, Justin Hayward), és bár muzsikájuk szeszélyes marad, de a progresszív rock göröngyös útján teszik első lépéseiket, repertoárjukból elmarad a blues, nevüket azért nem változtatják. Annyira nem szeszélyesek, vagy annyira nem következetesek? Talán nehéz lett volna új névvel majdnem a nulláról indulni.

  1965

Gyakoriak az irodalmi gyökerű zenekarnevek. Klasszikus példa erre a Doors, pontosabban ahogy az akkori sajtó emlegette: The Doors (Az Ajtók). Szabatosabb lenne Kapukról írni, szólni tágabb értelemben, hisz annyi mindenről eshet szó a tudattágító zene hallatán. Kézenfekvő magyarázat a gyakori mondás: Ha kinyitsz egy ajtót, ott van mögötte egy másik. És valóban, dalaik, mint a folyam kicsiny hullámai, úgy következnek egymásból, úgy is erősítik, vagy gyengítik egymást. De a valódi magyarázatot Ray Manzarek, a billentyűs hangszereken játszó alapító tag egyik korai nyilatkozatában találjuk. Nevük eredetileg Ravens volt, de ez nem illett igazán Morrison szövegeinek hangütéséhez, világához. Rátaláltak azonban Aldous Huxley The doors of Perception című könyvére, a címet a szerző William Blake költészetéből merítette, kölcsönözte. Úgy gondolták zenéjük, dalaik afféle ajtókat, kapukat nyitnak az ismeretlen, a megismerni való irányába. Ők maguk és dalaik voltak az ajtók, a látható, s a láthatatlan, titokzatos ajtók egyben.

Nem felejthetjük ki a drogok szerepét a következő név taglalásakor sem, bár nevük története másra utal. A Grateful Dead tagjai korábban más extrém nevű zenekarokban játszottak, s aztán ezek összevonásából alakult ki például a New Riders of the Purple Sage elnevezés. E zenekar magja alapította a Grateful Dead-et a San Francisco-i hang legjelentősebb zenekarát. A városi legendák körébe illeszthető, hogy találtak rá a nevükre. Ők mesélték így, felütötték a nagy szótárt két helyen, szemüket lehunyva ráböktek egy-egy szóra, s az élet mily forgandó, épp ez a két szó került egymás mellé. A két szó pedig az adott közegben nagyon is furcsán, cinikusan hangzik, valahogy nehéz elhinni, hogy pusztán a véletlen műve. A Grateful Dead a hippi korszak hajnalán alakult, nevük pedig akár egy későbbi punk rock zenekaré is lehetne. Zenéjük, szövegeik a kisemberről szólnak, koncertjeik kísérleti jellegű spontán zenélések. Ha több oldalról nézem, tömény ellentmondás a névválasztás, legalább annyi benne az indulat, mint amekkora elánnal játszották zenéjüket, s valahogy mégis bekerültek a fősodorba. Sem hálásak nem voltak, sem halottak, minden megmozdulásuk épp szembemegy a nevükkel, az elnevezés így akár költészetnek is tekinthető. Persze tisztában voltak halandóságukkal, a rocktörténet néhány nagy halottja, tragikus halottja épp ebben a csapatban zenélt, itt indult pályája, s itt is fejeződött be.

Hasonlóan furcsa, ellentmondásos magyarázatok és történetek rejlenek a Jefferson Airplane névválasztásának hátterében. Az egyik, és ez az elfogadható, átlagember számára teljesen logikusnak tűnő magyarázat, csak épp az adott kor szellemiségével nem passzol. Tehát: Marty Balin, Skip Spence, Signe Anderson, akik a Jefferson repülési társaságnál dolgoztak 1965-ben létrehozták a Jefferson Airplane nevű együttest, olvasom a Rocklegendák című könyvben. A történet hihető, bár túl kézenfekvő. Érdemes lenne utánanézni a Jefferson légitársaságnak, továbbá jó volna tudni, ki a légitársaság névadója. Miért épp Jefferson? S ha az a Jefferson, mennyire árnyalja majd a zenekar munkásságát a történelem, és a történelmi személyiségek megítélése az adott korban. Nem én fogok ezekre a kérdésekre válaszolni, különösen, ha elfogadom a másik történetet, magyarázatot, ami tekintve, hogy a zenekar a hippikultúra hajnalán kezdte pályafutását, sokkal hihetőbbnek tűnik: „A korabeli helyi szlengben a Jefferson Airplane azt a használt gyufásdobozt jelentette, aminek segítségével még tovább lehetett szívni az amúgy közben már tarthatatlan marihuánás cigarettát.”(Jávosrszky Béla Szilárd-Sebők János: A rock története). Egy harmadik magyarázat, mert kutatni jó dolog, bár a wikipedia nem teljesen hivatalos, de sok felvetett kérdésre választ ad. Jorma Kaoukonen (az első szólógitáros) úgy emlékezik egy vicces barátja, a következő becenevet adta neki: Blind Lemon Thomas Jefferson Airplane. Ebből született a lerövidült zenekarnév, az ő javaslata alapján, egy dilis és ihletett pillanatban. Ebből az is kiderül, ki is volt Jefferson. Blind Lemon Jefferson az akusztikus blues nagy alakja. Így viszont megdől a Jefferson légitársasággal kapcsolatos történet. Talán nem véletlen, hogy első lemezük címe Jefferson Airplane takes off.

A hetvenes évek elején hallottam először a Pink Floydról, s akkor tetőző mániámnak mindjárt szenvedő alanyává is vált a nevük. Nosza elő a szótárt, és fordítsunk. Meg sem fordult a fejemben valami más titokzatos megoldás. Pink jelentése rózsaszín, bár még számos egyéb szaftos, és áttételes jelentéssel bír, de én megelégedtem az elsővel. Ugorjunk, gondoltam, mi lehet a „floyd”? A szótárban semmit nem találtam, magát a szót sem. Évekkel később hallottam a valódi történetet, és olvastam is róla, hogyan is jutottak el a Pink Floydig. Az emlékek felelevenítéséhez kölcsönveszem a wikipedia idevonatkozó passzusát: „A Pink Floyd egy 1964-ben alakult zenekarból formálódott ki, mely gyakran változtatta a nevét: Sigma 6, The Meggadeaths, The Screaming Abdabs és The Abdabs. A zenekar megszűnte után néhány tag – Bob Klose gitáros, Roger Waters basszusgitáros, Nick Mason dobos és a későbbi billentyűs Rick Wright, aki ekkoriban fúvósokon játszott – új zenekart alapított Tea Set néven. Röviddel megalakulásuk után csatlakozott hozzájuk Syd Barrett, aki a zenekar énekes-gitárosa lett. Amikor egy rendezvényen egy másik zenekar is fel akart lépni ezen a néven, Barrett The Pink Floyd Soundnak nevezte el a zenekart (két blues-zenész, Pink Anderson és Floyd Council után). Egy ideig mindkét nevet használták, de végül az új győzött. A Soundot elég hamar elhagyták, de a The még 1969-ig, a More című film zenéjének megjelenéséig használatban maradt.” Fölmerül néhány kérdés, ami akkor nem jutott eszembe, de egyéb kutatások előtérbe hozták. Ha a Sound szó ott maradt volna, vajon hogyan és miképp értelmezzük nevüket és zenéjüket a későbbiekben? Az világos, hogy Syd Barett azért választhatta két korábbi blues zenész nevét, mert szerette a zenéjüket, a Floyd korai dalai, és néhány későbbi is mutatnak bluesgyökereket, hatásokat. De miért pont Aaron Pink és Floyd Caouncil nevére esett a választás. Véletlen, vagy a két zenész együtt játszott, s így nevük is összeforrasztható ilyen sajátos formában, egyiknek a vezetékneve, másiknak a keresztneve, esetleg a neveken kívül a két szónak van valami szlenges jelentése, vagy mindez összefügg Barett LSD-fogyasztásával? Mind kérdés, a titkot elvitte a zenekarvezető a sírba, a széthullott banda további tagjai meg nem fognak válaszolni. Még valami. Barett távozásával megváltozott a zene és a szövegek világa is, akár nevet is változtathattak volna, de nem tették, pedig el tudom képzelni, hogy két a stílusukat frappánsabban körülíró kifejezés és a „sound” szó is továbbvitte volna őket a sikerek szárnyán.

III.

1966

Most hogy a következő név elemzésébe fogok,, eszembe jut kedvenc filmem egyik jelenete. A „főhősnő” Annie elmeséli egy álmát „a főhős” Alvynek, mire ő a következő választ adja, szabad fordításban, nem a filmből, a forgatókönyvből: „ Hát, persze…. persze… mert ugye Sinatra is énekes, te is énekes vagy, úgyhogy érted, tökéletesen összeáll a kép. Nyilván önmagadat próbálod elfojtani. Csakis erről lehet szó. Szerintem ez… ez a napnál világosabb pszichiátriai felismerés.” A filmben elhangzott még egy kifejezés: nyilvánvaló.

Nézegetve, ízlelgetve a Canned Heat együttes nevét, majd akkurátusan forgatva a szótár lapjait a következőkre juthatunk, a név jelentése: konzervált hőség. Ha abból az egyszerű tényből indulunk ki, hogy a déli államok ún. delta blues zenéjét játszották magas hőfokon, és produkciójuk inkább koncerteken volt életképes, átélt, vagyis magas hőfokú, és ezt az első perctől az utolsóig igyekeztek szinten tartani, teljesen nyilvánvaló és stílszerű a névválasztás. Delta bluest játszottak a forró Los Angelesből érkezve, kicsit megbolondítva a zenét némi elektromos hangvétellel, és kicsit felgyorsítva is. Ez volt a boogie-rock. S végül a lexikális száraz tények:

„A Canned Heat blues-rock és boogie-rock együttes 1965-ben alakult Los Angelesben (Kalifornia, Amerikai Egyesült Államok). A nevüket Tommy Johnson (1896 – 1956) amerikai delta blues zenész 1928-ban komponált Canned Heat Blues című dalának címe alapján vették fel.”

A hetvenes években létezett egy rádióműsor, Ungvári Tamás vezette, akkor kevésbé ismert zenekarokat mutatott be, az egyikben épp a szép pályát befutott Genesist, és a mostohább történetű Soft Machine-t.

Régen is, és ma is furcsa, számomra nem teljesen végiggondolt névválasztásnak tűnik. Tény, hogy az akkortájt induló progresszív zenét játszó együttesek előszeretettel választottak érdekes hangzású, szokatlan neveket, s ezeket vagy maguk kreálták, vagy a társművészetekhez fordulva merítettek irodalmi művekből, vagy épp a képzőművészet ördögi konyhájából vettek kölcsön figyelmet keltő címeket, neveket. Ungvári a műsorban, és emlékeim szerint a később e rádióműsort taglaló könyvben is Claes Oldenburg Soft Machine című szobrára utal, mint forrásra. Másutt azt olvasom, a zenekar William S. Burroughs The Soft Machine című regényéről nevezte el magát. S valóban, ha hosszan és türelmesen szörfözünk az interneten, megtaláljuk az említett mű első példányait is fényképeken, és seregnyi Oldenburg szobrot hasonló címmel. Már csak egy kérdés marad hátra: ki vette a másiktól a címet, az elnevezést, valamint miért gondolták, hogy jó elnevezés ez egy igen képlékeny, folytonosan változó felállással működő zenekar számára.

A Machine rendben van, mert a változó felállás, a folytonos tagcserék dacára jól működő zenei gépezet volt a Soft Machine, nyomában megannyi hasonló érdekes csoport jött létre. De egyéb tekintetben nekem inkább a Törékeny (Fragile) szó ugrik be.

Valamikor a hetvenes évek derekán valamiért meglátogattam két évvel idősebb unokabátyámat, aki nagyon meglepett, mert olyan zenéket mutatott nekem, amiket addig nem ismertem, és csodálkoztam, hogy ő ilyesmit hallgat. Nem lemezfelvételt mutatott, hanem egy hosszabb koncertfelvételt, amit a rádióból rögzített. Velős másfél óra volt, ami bőséggel felvillantotta a Ten Years After minden erényét, zenei jellegzetességét. Ekkortájt hosszan bújtam Tardos Péter különböző megjelenésű rocklexikonjait, és emlékszem Ő is úgy fogalmazott a szóban forgó zenekar nevét illetően, mint azóta is minden forrás: Alvin Lee úgy gondolta, zenéjük tíz évvel megelőzi korukat, s majd csak tíz évvel később (Ten Years After) esik le a közönségnél a tantusz.

Ettől a kicsit fellengzős elmélettől eltekintve már legelső albumuk is sikeres volt. S bár zenéjük teli őrült pillanatokkal, folyton ott lebeg nyelvünkön a kérdés, miből gondolta, hogy ez majd tíz év múlva lesz kapós, hogy gyakorlatilag tíz évvel megelőzik a korszellemet. De mindegy is, a három szó együtt jól hangzik, és tény a bluest, a rock and rollt másképp játszották, és Alvin Lee zenéjét afféle testesebb jazz-gitáron szólaltatta meg, még egy apróság a névválasztás mellett, ha leveszem a magyarázatot, akkor viszont látható, hallható, az elnevezés tényleg nem az adott kor névválasztási módszereinek nyomán alakult ki.

Szintén 1966-ban alakult a nevének hangzásával szöges ellentétben kemény, szinte már savas zenét játszó Vanilla Fudge. Ezért is kerültek e könyvecske lapjaira. A két alapító tag Mark Stein és Tim Bogert egy kis helyi zenekarban kezdte pályáját, a banda neve Rick Martin and The Showmen volt. Steinre és Bogertre mély benyomást tett a swinges hangzás, és az akkor jól futó Rascals együttes orgonafutamai, elhatározták, saját bandát alapítanak, így állt össze a kezdő négyes Vince Martell gitárossal és Rick Martin dobosával Joey Brennan-nel kiegészülve, afféle klasszikus kvartettá. Az első tiszteletkörök idején még The Pigeons-nek (A Galambok, vagy A Balekok, vagy A Palik) nevezték magukat, majd Vanilla Fudge-ra változtatták, azután hogy Carmine Appice elfoglalta Brennen helyét a doboknál. A Vanilla Fudge nevével ellentétben sosem játszott édeskés zenét, műsoruk nagyrészt fantáziadús, már-már parodisztikus átiratokból állt, e dalokra a feldolgozás, mint meghatározás nem illik, nagyon is kitekerték, megcsavarták az alapművet, lelassították, és bár az énekelt szövegen nem változtattak, mégis elejétől a végéig más jelentést kapott minden daluk. Nevükről sosem nyilatkoztak, fussunk hát mi is tiszteletköröket, hogy kiderüljön mit is jelent, és miért épp ez a kifejezés tetszett meg nekik. A kifejezés egy vanília tartalmú édességet takar, a fudge azonban önmagában is értelmezhető, jelentése többek között: koholmány. Nos, igen, azt is gondolhatjuk, nevük afféle mézesmadzag a közönség számára, aztán szép csendben kijönnek a színpadra, és jól elhúzzák a nótájukat, hiszen a kor nem egy slágerét – mondhatjuk szakavatott koholmányként – adták elő a maguk és a közönség szórakoztatására. Kedvenc amerikai költőmre gondolok, aki gyakran adott olyan címet verseinek, költeményeinek, melyeknek semmi közük nem volt a tartalomhoz. Valami hasonló gesztus, elhatározás működhetett a Vanilla Fudge esetében is. Talán az sem véletlen, hogy később Appice és Bogert Cactus néven alapított új együttest. Előbb egy édesség, majd egy növény, s mindkettő tekinthető akár tápláléknak is, olykor nem éppen lélekemelő zenéjük mellé.

A történethez szükséges némi előtörténet. A hatvanas években járunk, egész pontosan 1964-ben. Ekkortájt Lou Reed egy rövid életű garázsbandával szerepel, zenéjükről csak úgy beszél, mint a szegény ember Carole Kingje. Találkozik John Cale-vel, aki azért érkezett az USA-ba, hogy klasszikus zenét tanuljon, olyan kísérleti zenészekkel dolgozik együtt, mint a zeneszerző Corrnelius Cardew, vagy La Monte Young, de érdekli a rock zene is. Első közös zenekaruk a Primitives, rövid életű, táncolhatatlan zenét játszik, híres daluk Reed előadásában a „The Ostrich” megfűszerezve Cale hosszú hegedű játékával. Reed és Cale beszervezik a csapatba Sterling Morrisont, a későbbi bassz gitárost, így már háromtagú a Primitives. Reed és Morrison gitáron játszik, Cale hegedűn, billentyűs hangszereken, valamint basszusgitáron, s érkezik Angus MacLise, aki különös örömmel szólaltatja meg az ütős hangszereket, így áll össze az első négyes, előbb The Warlocks, később The Falling Spikes néven. Michael Leigh olcsó tömegtermelésre, és fogyasztásra készült képregénye, ponyvája futott akkortájt ezen a címen: The Velvet Underground, Cale barátja Tony Conrad mutatta meg nekik a művet, majd MacLise suggalmazta a cím felvételét a zenekar neveként. Reed és Morrison szerette a nevet, úgy gondolták egy underground mozi neveként isteni lenne, és már elkészült Reed később híres dala, a Venus in Furs, melynek címe szintén kölcsönzésből adódott, Leopold von Sacher-Masoch ugyanilyen című könyvének címe alapján, a könyv amúgy a mazochizmusról szól. A banda ezen előzmények után 1965 novemberétől Velvet Underground néven működik tovább.

1967

Gyakori forrásom a Rocklegendák c. könyv szerint olykor pocsék névvel is befutnak zenekarok, ha a zenéjük úgymond felülírja a nevüket. Annak idején is sokat törtem a fejem a következő banda nevének jelentésén, elemeire bontottam, szinte szótagokra, s mielőtt a prózai történetet leírnám, hadd tegyek kis kitérőt a nyelvi botladozások kacskaringós utcácskáiban. Tehát: Fairport Convention.

Fairport: fair jelentése vásár, port: kikötő, tehát egy kikötőben működő vásár, vagy piac. De hogy jön ide, a convention? Mit jelenthet? Akkor ez így állt össze bennem: Fairporti, vagyis egyszerűbben Vásári, Piaci Konvenció, s kiindulva a lehetséges asszociációkból az egyezkedés, alku szóra gondoltam, de maga a konvenció a hagyománytiszteletet is jelentheti, hiszen a zenekar folkzenét, erősen az angol népzenében gyökeredző folk-rockot játszott. Félretéve a logikusnak tűnő következtetést, az egyszerű prózai történet a következő: A basszusgitáros Ashley Hutchings akkor találkozott a gitáros Simon Nicollal Észak-Londonban, 1966-ban, amikor mindketten az Ethnic Shuffle Orchestra-ban játszottak. Összehoztak három dalt, Nicol apjának orvosi eszközöket árusító házában, melyet Fairportnak neveztek, s a későbbi zenekar alakításakor erre emlékezve kölcsönvették a ház nevét. A konvencióra nincs magyarázat, de talán tényleg jobb, ha igényes zenéjüket hallgatva továbbra is Fairporti egyezménynek nevezzük őket magyarul, jó példa arra nézve is, hogy az angol zenekarok nevét lehet kutatni, értelmezésükkor azonban a legtöbbje feladja a leckét, és futhatjuk a majdnem felesleges tiszteletköröket.

A véletlen szerepéről még nem beszéltünk. Pedig ahogy a Jethro Tull a nevét kapta, úgy bármi más is lehetne a nevük, a történetet elolvasva azt is gondolhatnánk, talán ez a név hozta magával folkos, sokszor a múltba tekintő dalaikat, témáikat. S most az egyszerűség kedvéért, szó szerint idézem, beemelem ide a zenekar névadásának rövid sztoriját a nem teljesen hivatalos wikipédiáról: Ian Anderson 1963-ban, Blackpoolban alakította meg első zenekarát, a The Blades-t. A zenekar 1966-ra már héttagúvá bővült, white soult játszott és neve John Evan Band volt (később John Evan Smash). Nevüket John Evan zongoristától kölcsönözték; Evan eredeti neve Evans volt, de az s betűt elhagyta, hogy kevésbé szokványos neve legyen. A zenekar dobosa ekkor Barriemore Barlow volt, aki 1971 elején csatlakozott a Jethro Tullhoz. Miután Londonba mentek, a zenekar szétszéledt, így Anderson és Glenn Cornick basszusgitáros Mick Abrahams gitárossal és Clive Bunker dobossal (mindketten a McGregor’s Engine tagjai voltak) alakított új zenekart. Kezdetben a klubok nem hívták vissza őket, ezért gyakran váltottak nevet, hogy így járjanak túl a klubvezetők eszén. A neveket általában azok találták ki, akik helyet szereztek nekik; egyikük, egy történelemmániás javasolta a Jethro Tull nevet egy 18. századi mezőgazdász után, aki feltalálta a sorvetőgépet. Ezt a nevet azért tartották meg, mert a londoni Marquee Club vezetőjének, John Gee-nek tetszett a műsoruk, és később is visszahívta őket játszani.

A történet is a véletlent húzza alá, mert ez valakinek megtetszett, visszahívta őket, tehát afféle kabalaként megtartották. A sztorihoz adalékként hozzátartozik, hogy a zenekar agya Ian Anderson valóban vonzódik a múlthoz, érdekli a földművelés, tehát más magyarázat is lehetne a névválasztásra, de mert a történet jó adoma, és elsőre kissé blőd, éppen ezért hihető. A korábbi zenekarok neve afféle stíluskeresgélést mutat ezen a téren: The Blades (A Pengék), a zenészek, akik stílusukkal pengeélen táncolnak, pengeélű pontossággal játsszák a bluest? A másik név pedig pont olyan, mint az akkori soult játszó angol-amerikai bandáké. (John Evan Band,; John Evan Smash). Valljuk meg őszintén, mennyire, milyen mértékben maradt volna fel a 18. században élt Jethro Tull neve, ha nem jön egy történelemmániás ember, és dobja be névötletként. Én biztos nem tudnék róla. Felmerül még egy kérdés, mennyire volt akkor trendi ez a névadás, mármint egy személy nevével jelölni egy kisebb csapat embert? A későbbiekben lesz még jó néhány példa erre.

Létezik egy ismertebb és egyszerűbb, valamint egy bonyolult és kissé zavaros történet. Kezdjük az egyszerűbbel. Gary Brooker alakuló bandájának keresett nevet, és egy kegyelmi pillanatban rápillantott arra a konzervdobozra, amelyből sziámi macskáját etette. A dobozon többek között ez állt: Procol Harum. Heuréka, jól hangzik, ez lesz a zenekar neve! És lőn. A bonyolultabb történet szerint, igaz a macska, a doboz, de azon nem pont ez a szöveg állt, hanem emlékezetből rosszul írták le, továbbá nyelvi szempontból sem megfelelő, vagyis bármennyire jól hangzik, a latin eredetű elnevezés a véletlen elhallás műve, és így ebben a formájában értelmezhetetlen. A kérdés: volt-e valamilyen elképzelése Brookernek, hogy milyen típusú nevet szán, amúgy klasszikus zenében is kalandozó csapatának. Más történet szerint a macska burmai, és Cat Fancy névre hallgat, illetve Harunnak szólítják, nemesi előneve pedig Procul. Végleges eredetű változat hiányában a név különböző értelmezési változatokat hozott, Brooker szerint latinul azt jelenti, „túl ezeken a dolgokon”, de ez latinul nem stimmel, többféleképpen lehetne fordítani, a latin nyelvtan szabályainak nem felel meg a kifejezés, a Harum talán inkább a Rerum (a dolgok) birtokos esete. Röviden: talány. Ha a zenéjük pocsék lett volna, a kutyát nem érdekli mi a csudát jelenthet az egyébként jól hangzó, s mint kiderült, klasszicizáló hajlamú zenéjükhöz is jól illeszkedő, jó hangzású név. Azért megszenvedtek vele: sokan elírták, szerepelt mindkét szó másképp is, (Procul, Harem), úgyhogy mielőtt összezavarodnánk, a Whiter Shade of Pale című veretes dal előadója a Procol Harum.

Nincs semmi a birtokomban, ami azt sugallná, feltétlen írnom kell róluk, ha csak az a személyes körülmény, hogy életem egyik legfurcsább lemezét épp tőlük hallottam, igaz pályájukon ők sem rukkoltak elő hasonlóval. Az igazi kérdés azonban: hogy lett az egyszerűen csak Art-nak nevezett zenekarból Spooky Tooth. A névváltoztatások általában együtt járnak tagcserékkel, pontosabban a tagcsere okozza a névválasztást. Így történt ez esetükben is, amikor megérkezett az első lemez megjelenése után nem sokkal a billentyűs hangszeres Gary Wright, és hozta az új nevet: Spooky Tooth. Sokáig én ezt Odvas Fognak fordítottam, az egyes számot sem értettem, hiszen több embernek több foga van, de félretéve a tréfát, most hogy írom ezeket a lassú-gyors tűnődéseket egy-egy zenekarnév kapcsán, utánanéztem a „spooky” jelentésének. Nos: kísérteties. Szóval: Kísérteties Fog. Ami azt illeti, zenéjük, témáik olykor valóban a kísértetregények világát idézik, s eközben keményen megmutatják zenei oroszlánfogaikat is, vagy körmeiket. Hátborzongató a Ceremony című vallásos témákat feldolgozó lemezük, vagy jó példa talán egy korai lemezük bájos címe: You Broke My Heart So I Busted Your Jaw. Nem fordítom le, de mint tudjuk az állkapocs fontos eleme a fogazat. Arra is jó tanulság ez a név, hogy jobb ezen olykor nem túl sokat mélázni, hanem elég inkább a zenét hallgatni.

1967-et írunk és John Kay új együttest alapít korábbi Sparrow néven futott csapata romjain. Igen: Veréb. Az új névadó valamivel nagyobb állat, és Kay vagy a véletlen révén, vagy a kor névadási szokásainak megfelelően irodalmi nevet választ. Akkortájt gyakran forgatta Hermann Hesse híressé, hírhedté vált könyvét, a címe Steppenwolf. Magyarul annak idején Pusztai farkas címen került forgalomba. Nemcsak a névadási szokásoknak felelt meg ez a név, de illett a körülményekhez, talán Kaliforniához, a tágassághoz, és a gyakran megénekelt szabadsághoz, szabadossághoz, vagy épp a magányos különc figurájához. Ennek megfelelően volt blues alapú muzsikájuk kicsit más, kicsit gyorsabb, vagy éppen enyhén pszichedelikus. Amilyen épp a leghíresebb daluk is a Born to be Wild. Érdekes lehet persze azon is elmorfondírozni, mi történt volna, ha például Hesse másik híres regényét olvassa el előbb a névadó John Kay. A regény címe: Üveggyöngyjáték. Nem kevésbé hangzatos névnek, és legalább olyan titokzatos zenét is szülhet.

Elérkeztünk a 67-es évé végére egy igen kacifántos nevű zenekarral. Mert nemcsak nevük kacifántos, de igen szomorú, nyomasztó zenéjüket hallgatva sem értem, miért épp egy a fizikában alkalmazott készülékről nevezték el magukat. Ráadásul elírták, idézem a wikipédiából: Az együttes nevét egy az elektrosztatikus töltés létrehozására szolgáló berendezésről, a Van de Graaff generátorról kapta. A név az együttes egyik alapító tagjának, Chris Judge Smith-nek az ötlete volt; a két betűeltérés pedig valószínűleg a véletlen műve. Ha mélyebben belegondolunk erősen elektronikus zenéjük talán mégis csak kötődik ─ bár elég laza szálakon ─ a generátorhoz, az elírás meg szándékos, véletlen is lehet, mert tény, hogy aki egyetlen lemezüket is hallgatta, nem nagyon felejti el a nevüket, hiszen folyamatoson feloszlik, majd újjáalakul ez a zenekar is, ahogy még jó néhány csapat a progresszív rock világában. Kafkai élmény a zenéjük, főleg egyedül, sötét szobában hallgatva.

1968

Talán egyszerűbb lesz, ha visszafelé fejtem fel a szálakat.

Kezdjük a nyilvánvalóval. A hatvanas évek vége felé az egyre növekvő makro-és mikrotársadalmi mozgások közepette létrejött egy 11 tagú csoport Németországban. Akkor még meg nem nevezett okok miatt Amon Düül-nek nevezték magukat, kommunaszerű életformát hirdettek, közösen alkottak, és közösen zenéltek kis klubokban kisszámú, ám lelkes közönség előtt. Erőteljes volt viszont néhányuknak a politikához való viszonya és érdeklődése, miközben a csoport néhány más szószólója inkább a zene felé fordította volna a kormányrudat. Az utóbbiak alapították meg végül is az Amon Düül II.-t az előző, úgynevezett művészeti kommuna romjain, s emlékezve a múltra illesztették nevükhöz a római kettest.

Nevük zenéjükhöz illeszkedve talányos, ötletes, jól hangzik, és persze mindig meg kell magyarázniuk. Haladjunk visszafelé: Düül egy török eredetű mesefigura, s ennél többet nem lehet tudni róla, talán afféle kobold, vagy törpe. Amon:  (más elnevezések: Ámun, Ámen, Imen, Ammon, Hammon) egyike volt a legrégibb isteneknek az ókori Egyiptomban. Nevének eredeti jelentése „Az elrejtett” vagy „Aki rejtve van” volt, de hívták „Egyetlen”-nek is. Emberként kettős tollkoronával, illetve kos formájában ábrázolták. Kultusza Thébában virágzott, a XVIII. dinasztia idejére pedig főistenné vált egész Egyiptomban. Talányos a név, miként a zene is, de legalább megmozgatja a képzelőerőnket, és az érzékeinket is.

1968-tól létezik hivatalosan a hard-rock, vagy heavy-rock leghatásosabb zenekara a Deep Purple. De megalakulásuktól természetesen más volt a nevük. Igazából csak az utolsó pillanatban dőlt el, hogy Deep Purple (Mély Bíbor) legyen. Messziről indulunk, bár nem akarom hosszú lére ereszteni, de tény az alaptagok némelyike korábbi bandákból ismerte egymást, s az első felállás zenészei az alábbi formációkban játszottak korábban: Flowerpot Men; The Savages; Johnny Kidd & The Pirates, The Maze. Kezdetben Roundabout (Körhinta) néven zenéltek, de ahogy élesbe fordult sikerük szekere, érezték, valami erősebb, frappánsabb, egyben talányosabb név kellene. Hajlottak a Fire-re, aztán elvetették. Felmerül az is, vajon miért nem választottak a korábbiakból? S most szó szerint az első és utolsó magyar nyelvű, a zenekarról szóló kismonográfiából: „A név azonban jellegtelen volt. Változtatni kellett, de jó időbe telt, amíg kitalálták, mit használjanak a Roundabout helyett. Leginkább a Fire elnevezés tetszett a fiúknak, aztán valahonnan előkerült a régi amerikai sláger címe. Állítólag Blackmore volt, aki felvetette, mi lenne ha az 1957-es Billy Ward sláger címét választanák, és Deep Purple néven lépnének fel?” ( Másutt mástól származtatják a dalt. Sokan előadták, s más forrásokban valószínűleg a zeneszerzőt írják.) Itt megáll kezem alatt a billentyűzet. Meghallgattam ezt a slágert, és nem értem, mi köze ennek a zenekarhoz. Annyira nyálas dallam, annyira profin énekelhető, de közhelyszerű szöveg, mi fogta meg a címén kívül Blackmore-t, hacsak az a kósza, apró körülmény, miszerint ez volt nagyanyja kedvenc dala. Érdemes persze elgondolkodni itt arról is, hogy a sikerhez mennyit tesz hozzá a név, vagy elég –e a jó zene.

Sok példa van minden elnevezés hatékonyságára, és visszahúzó jellegére. A névadás ez esetben inkább egyfajta gesztus, mely megmutatja azt is, ki lesz a zenekarban az esetleges húzóerő, a nyilvánvaló vagy rejtett főnök. Blackmore attól a pillanattól kezdve dominált az együttesben sokszor előretolva, sokszor gödörbe kormányozva a szekeret.

A hatvanas évek vége felé látszólag megszűnt a korszak ismert gitárzenekara a Yardbirds. Addigra már több gitárfenomént elfogyasztottak, az utolsónak maradt Jimmy Page még vitte volna a zászlót, s volt is még a bandának egy lekötött turnéja. Page új társakat toborzott, s hogy kötelezettségének eleget tegyen Új Yardbirds néven folytatták, és szélesítették a megkezdett utat. Maga is érezhette, hogy az új társakkal új dalok is készülnek majd, nyilván változik a stílusuk, jobb volna új névvel folytatni. Zenéjük egyszerre volt kemény, gitárjátéka pedig lebegő, de súlyos is, akár egy légkalapács. De honnan jött a zeppelin, és miért ólmos? Page fejében már a New Yardbirds idején megvolt ez a név, amit a sok szájon forgó legenda szerint akkor dobta be Keith Moon, amikor a zenekar még csak szerveződött, s a tervezett felállás egy szupergroup lehetőségét és terhét vonta maga után. Mert az ilyen felállású bandák úgy zuhannak le és esnek szét, akár egy „lead zeppelin.” Page ezt megjegyezte, s amikor előjött az új név választásának szükségessége, erre esett a választása. Ő maga így mesélte egy nyilatkozatában: „Amikor nevet kerestünk, hirtelen eszembe jutott az a név, amit Keith Moon ajánlott. Gondoltunk arra is, hogy Mad Dogs legyen a nevünk. Nekem legjobban a Led Zeppelin tetszett – bár lehet hogy rossz vicc egy ólom léggömb. Ez valójában egy variációja az Iron Butterfly-nak, amely szintén a könnyedség és a súlyosság kettőssége.”  Talán nem véletlen, a korszak másik jelentős kemény rockot játszó bandáját említette, s ha tovább keresgélünk hasonló nevek valóban ott lógtak a levegőben, hogy még egy ilyesféle példát említsek: Atomic Rooster. Így megy ez…

1968-ban még nem jellemző, hogy a zenekarok nevében számok szerepelnek, vagy ha igen, egész más stílusú zenét játszó csapatoknál találkozni ilyesmivel. A punk előfutárai, az egyszerű neveket részesítik előnyben, egy ragadós, fülbemászó kifejezés többesszámban, ami testületileg ráhúzható az egész bandára, ilyen volt a Stooges, vagy a későbbi klasszikus punkbandák neve: Ramones, Sex Pistols stb. Valamit közölni az egész csapatról, s talán ez a szándék vezérelte az ekkortájt szárnyait bontogató MC5 nevezetű alakulatot is. Öten voltak, innen nevükben az ötös. Az MC viszont nem a Master of Ceremony kifejezés rövidítése, hanem Detroit, az amerikai autó- és motorgyártás fellegvárának egyik lokálpatriotikus elnevezését takarja: Motorcity. Történt pedig, hogy amikor Rob Tyner lett az együttes énekese, ezt a nevet javasolta társainak, a következő indokokkal: utal detroiti gyökereikre, a hangzása olyan, mint egy sportautó neve, mint mondjuk a GTO, és ott visszhangzik benne az 1964-65-ös éve egyik legnépszerűbb zenekarának, a Dave Clark Five-nak a neve. Meggyőző érvek, persze némi öncsapdával, mert mi történik, ha tagcserék révén egyszer csak már nem kvintett, hanem csak kvartett lesz a zenekar? A választ megadta az idő, szép lassan, csöndesen elfogyott a kezdeti lendület, az együttes megszűnt, ki-ki máshol folytatta, mások felhagytak a zenéléssel.

folyt.köv.