Bélay Krisztina: Július

Olyan csendes és sűrű a meleg.
Valahol július közepén.
Aprókat zizzen,
ahogy a szél a levelekhez ér.
Száraz a föld, pedig mosta eső.
Fáradt repedések kérnek árnyéktakarót.
Gondolat sem fut messzire.
Előrebukva megakad.
Nézi a kezet.
Milyen ismerős.
Nyáron barna, vénákkal szőt, olyan egyedi.
Szép.
Mennyi mindent tartott, évszakokon át.
Nehéz súlyokat cipelt.
Békésen pihen, könnyen leejtve, a dologtalanság rövid perceiben.
Tartásra vár.
Talán.
Vagy csak szeret tartani.
Nem nehéz.
A tovafutó erek szíve erjét forgatják vissza,
hogy emelni tudja a benne lakókat.
Halkan, észrevétlenül perzselve.
Mint a júliusi forró dél.

***

Nehéz a feladat, amit Mariann kért. Írjak magamról. Próbálom egy dióba beleilleszteni. Egy Krisztina vagyok, a sok között. Fél évszázada élek Nőként a világban, ennek minden előnyével, szépségével, adottságával és persze hátrányával együtt. Azt hiszem a saját korlátaim között. Azt teszem, amit szeretek. Ez az én szabad világom. Mindig kavarogtak a gondolatok a fejemben, mostanában papírra , billentyűzetre, bármire le is vetem őket, ne terheljenek. A véletlenek, amik hitem szerint nincsenek, elejtették Mariann elé. Ez pont egy apró zöld dió lett.