Ma 63 éves, Isten éltesse!
Művészcsalád gyermekeként született, de felmenői között kisiparosok és kereskedők is találhatóak. Édesapja Mácsai István festőművész volt. Testvére Mácsai János zenetörténész. Színészi hivatását a Pince Színházban kezdte még gimnazistaként. Középiskolai tanulmányait a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végezte, majd felvették a Színművészeti Főiskolára (bár illemből beadta az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára is a jelentkezési lapját).
Színészi diplomájának megszerzése után a budapesti Nemzeti Színház színésze lett, közben elvégezte a Főiskola rendező szakát is. Ezután a Madách Színház művészeként folytatta pályafutását, majd rövid időre szabadúszóvá vált. Ebben az időszakban különböző színházakban vállalt szerepeket és rendezett. Elkezdte az ELTE esztétika szakát is, de megszakította tanulmányait, mivel a Madách Kamara művészeti vezetőjévé nevezték ki. Pozícióját a színház 2004-es átalakulása és Örkény István Színházzá történt átnevezése után is megtartotta.
A színházi közéletben is aktív szerepet vállalt, volt a Magyar Színész-kamarai Egyesület alelnöke, valamint a Magyar Színházi Társaság vezetőségi tagja. Színházi és filmes munkáin kívül a Lyukasóra című irodalmi műsor állandó szereplőjeként is ismert.
Egyik utóbbi nagy sikere 2012 októberétől a magyar HBO új saját gyártású televíziós sorozatában, a Terápia című alkotás központi karaktere, itt egy pszichoterapeutát alakít.
NÉHÁNY MONDAT (GONDOLAT) TŐLE:
• Örkény 50 éves volt, amikor az első olyan könyve megjelent, amelyben megtalálta a saját hangját. Az apám éppen 40 éves volt, mikor azt a képet festette, amire ma azt mondják, ez Mácsai-kép. Én sem vagyok korán érő típus, de már csináltam olyan dolgokat, amikre azt mondják, ez olyan, amit a Mácsai tud”. – (nyilatkozta 40 évesen)
• Ha színészként van egyáltalán védjegyem, azt hiszem az, hogy néha tudok úgy elmondani szövegeket, mintha azok ott helyben, a saját mondataimként születnének meg. Legalábbis ezt mondta egy kollégám, akinek adok a véleményére.
• A világot sok szempontból nem szeretem, de a világ nem is arra való, hogy szeressük. Van, amikor meg akarjuk változtatni, van, hogy el akarjuk fogadni. A lényeg talán az, hogy a viszonyunk vele sose legyen merev vagy végleges.
• A színház a szenvedélyek, a gondolkodás, a fantázia terepe, közéleti helyszín is, szellemi, erkölcsi, esztétikai kérdések felvetésének és megválaszolásának műhelye is a maga folyamatosan változó eszközeivel, nagyon gazdag műfajkinccsel, amiben a tragédiától a bohózatig minden lehet jó vagy rossz – a darabválasztás tehát nagyon összetett dolog, vannak mérhető és érzetbeli elemei, és mindez szorosan összekapcsolódik a társulat, a színészek munkájának, pályájának folyamatos építésével, tehetségük lehetőleg jó kondíciókkal való kibontakoztatásával.
• A mi korunk kulturális, szellemi jellemzői nem nagyon biztatóak, az én ízlésemhez képest túl erős tere van az üzleti kultúrának, ami hasonlít ugyan a művészethez, de nem az.
• A színházi életforma egyébként egyben tartja az embert, fegyelmezett hely, szoros időbeosztással, tehát nem illik szétesni.
• Az esztétikám egyetlen mondatban: OLYAN SZÍNHÁZAT SZERETNÉK, AMIT NEM FELEJTENEK EL MÁSNAPRA.
Budai Éva
rovatvezető
Legfrissebb hozzászólások