Komáromban született, nagyapja Erdélyi János író, irodalomtörténész, filozófus. Először a zeneiskola zongora szakán tanult, majd a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Karának hallgatója volt. Ezután a budapesti egyetem magyar–olasz–filozófia szakjain folytatott tanulmányokat, majd beiratkozott a Római Egyetemre.
1944-1948 között a Külügyminisztérium sajtóosztályán volt diplomata, de politikai okokból elbocsátották. A háború után a Művelődésügyi Minisztérium népzenei kutatócsoportjában, majd a Néprajzi Múzeum népzenei osztályán dolgozott. Később a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának lett munkatársa. 1987-ben nyugdíjba vonult, emellett 1987-1990 között a Filozófiai Intézet tudományos munkatársaként működött. 94 éves korában hunyt el.
Szakrális szövegfolklórral, a népköltészet szimbolikájával foglalkozott. 1968-ban hallott először archaikus népi imádságot egy nagyberényi asszonytól, attól kezdve ezt a középkori eredetű szöveghagyományt, a népi Mária-költészetet, a szóbeliség és az írásbeliség kapcsolatát és a népi vallásosságot kutatta. Több tízezer szöveget gyűjtött. 1980-ban Esztergomban létrehozta a népi vallásosság gyűjteményét.
Három érdekes szöveg a HEGYET HÁGÉK, LŐTŐT LÉPÉK című archaikus imádságokat tartalmazó kötetből:
16. LÁBFÁJÁS ELLEN
Mikor az Ur Jézus Krisztus
leszállott a szőlőhegy közepére,
megsulytotta az ő szentséges
szent lábait.
Bement az ő szent templomába,
Leült az ő szent székére,
lehajtotta az ő szentséges szent fejét
az ő szent asztalára.
Oda szállott a boldogságos szép
Szüz Mária:
Mit busulsz, mit bánkódsz,
szerelmes szent fiam?
Van még a Krisztus Urunknak
egy gyönyörű szép kis kertje,
abban van három szál virág.
Egyiket szakajtom vérrü,
másikat termésrü.
Vér, termés, fájdalom,
oszoljatok széjjel
az én nyomorult lábaimru!
97. HEGYET HÁGÉK
Hegyet hágék,
Lőtőt lépék,
Kőkáplonicskát láték,
(variáció: kápolnecskát)
Bellől arannyas,
(variáció: aranyos)
Küel irgalmas,
Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala.
Aran(y)hajával leeresztvel,
Arankönyveivel kicsordulval,
És aranszekállával kitépvel.
Eljöve Szent Világ Úristen és megkérdeztén:
Mié’t ülsz itt, Szent Világ Úrjézus Krisztus,
Aranhajadval leeresztvel,
Arankönyveidvel kicsordulval,
És aranszekálladval kitépvel?
Azé(r) ülök itt, Szent Világ Úristen,
Várom a harangokat, megkonduljanak,
A bűnösök ide folyamoggyanak,
Bűnbánatot tarcsanak,
Szent asztalomról táplálkoggyanak,
Hogy örök életet éljenek.
Aki esztet elmongya eszte lefektibe,
Reggel felkeltibe,
Testye beteg,
Lelke készül,
Boldog mennyország ajtaja nyitul’
áment.
203. NYICCS KAPUT, ANGYAL
Az én házam Szent Antal,
Négy szegibe négy angyal,
Közepibe szent oltár,
Szent oltár előtt szent kereszt,
Szent kereszt előtt aranypad,
Azon fekszik az Úrjézus Krisztus,[380]
Föl van szaggatva drágalátos szent teste,
Ki vala ontva drágalátos szent vére,
Oh beteg a test,
Kész a lélek,
Vígan várják a mennyei szentek,
Oh én édes fényes napom,
Mit kérsz, meg nem szolgálhatom,
Tiszta szállást nem tarthatok,
Nyiccs kaput, angyal,
Nyúccs kezet, Mária,
Hogy mü es mehessünk boldogul boldog
mennyországba,
Urunk színe látására, ámen.
http://mek.oszk.hu/05200/05255/
„…Hatalmas kincs birtokába jutottunk most, ezek a legtisztább népköltészetté vedlett imák nemcsak történeti múltunk, de költészeti-múltunk a nép szívéből kitemetődött lángoló aranyleletei, erejük, igézetük, tisztaságuk, mint az aranyláncoké és a tiszta csontoké. Íme, a nép szívébe temetődött múlt-idő kristály-koporsója fölnyittatott, s e koporsóban a költészet eleven égő virága van, nem költészet-tetemek sárga hamva, emlék-hullák zöld pora. Én népköltészetünk legfénylőbb rétegéhez hasonlónak mondom ezeket az imákat, amikben a nép élt, s amik századokon át népünkben éltek titokban. És szépségük és erejük nemcsak tartalmaikban van, de n y e l v ü k b e n is, mert hallván őket, oly erővel ráz meg népem b e sz é l t ny e l v é n e k gyönyörűsége, bátorsága, tisztasága és látomásossága, hogy költő szívemben ámuldozva és szégyenkezve csak édesdeden mosolyogni és könnyezni tudok, mint Bartók Béla zene-örvényeiben, lángoló látomásaiban.”
(Juhász Ferenc: Imák, apokrif mámorok. Új Írás, 1970)
“Ritkán bukkanhat gyűjtő s kutató olyan mélységesen mély és gazdag lelőhelyre, mint amilyenre Erdélyi Zsuzsa bukkant. Alig múlt egy esztendeje, hogy hangfelvevő gépje egy Somogy megyei faluban különös, furcsa, aranyban s vérben térdeplő imádságszöveget rögzített: egy népi eredetű, apokrif imát, s azóta már – amint hallom, olvasom – négy-öt ezerre is megszaporodott a hasonló szövegek száma.
Nem tudom, hogy a fölfedezés elsősége is őt illeti-e vagy másokat. Ezt majd eldöntik és döntsék is el a gondos tudósok. De ha a fölfedezésben nem is: a föltárásban mindenképpen az övé az érdem. Ő élte át, személyes ügyként, a közhelyszerű >utolsó pillanat< megrázó sürgetését: csodálkozni és örülni később is ráérünk, de vagy most ugrunk fejest az örvénybe, vagy soha, hiszen akitől gyűjteni lehet, nem újraszülető közösségek, csoportok, hanem elszórtan élő idős asszonyok, egyre mélyebbre merülők, egyre hallgatagabbak …
Munkája nyomán egy nem létezőnek, illetve elveszettnek hitt lánc szemei kerültek elő az idő több százados rétegei alól. A korai magyar középkorral s folytatásként a rákövetkező századokkal kerülhetünk megejtő közelségbe.”
(Csoóri Sándor: Csipkekoronák. Élet és Irodalom, 1972.)
Legfrissebb hozzászólások