Nyíregyházán végezte el a tanítóképzőt, majd tanyasi iskolában tanított. A második világháború idején segédszolgálatos katona volt, a háború után kollégiumi igazgató lett. Ifjúkorától betegeskedett (katonai szolgálat közben kapott vesebetegségből eredő fertőzés a lábára ment, később pedig tüdőbajjal küzdött), gyenge szervezete miatt folyamatosan a halál árnyékában élt.
1949-ben került fel Budapestre, ahol a Tankönyvkiadó munkatársaként szerkesztői munkákat végzett. Az irodalmi életben is aktívan részt vett: az Élet és Irodalom munkatársa, majd haláláig az Új Írás szerkesztője volt. Sokat utazott külföldre, ezek az utazások hatással voltak gondolkodására és költészetére egyaránt. Kulturális delegáció tagjaként Vietnamban érte a halál.
Első versei 1955-ben jelentek meg az Új Hang című folyóiratban, s ugyanebben az évben jelent meg Ereszalja című verseskötete, melyet a kritika is figyelemmel illetett. 1958-ban hat versét beválogatták a Tűz-tánc című antológiába. Az 1961-ben megjelent Mindenütt otthon című kötete országos érdeklődést keltett, s már nemcsak a kritikusok, hanem az olvasóközönség is felfigyelt költészetére. A hatvanas évek első negyedétől számítható művészetének szokatlanul nagy népszerűsége: számos rendezvény szinte nélkülözhetetlen költeménye lett egy-egy Váci-vers, különösképp a mindmáig legismertebb, a Még nem elég!
“…Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell: – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: – az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!”…”
Költészete tematikusan igen sokrétű és újító volt, formailag azonban meglehetősen hagyománykövető (szabadverset pl. nemigen írt). Versei többségének maradandósága és a Kádár-rendszer ideje alatti, szinte csodálatos népszerűsége ellenére, vagy inkább miatt mára félig-meddig elfeledett, méltatlanul mellőzött költőnek tekinthető.
VÁCI MIHÁLY: VALAMI NINCS SEHOL
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– “Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
Legfrissebb hozzászólások