Csokonai Vitéz Mihály
költő, író, műfordító
(Debrecen, 1773. november 17. – Debrecen, 1805. január 28.)
“Csokonait nem lehet felfedezni. Egyszerűen azért, mert huszonöt évenként újra fel kell fedezze minden leendő nemzedék.”
Kosztolányi Dezső (1885. március 29. – 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró
Csokonai a magyar irodalom egyik legjelentősebb költője. Tanárai a jövő tudósaként emlegették, „poeta doctusnak” és „poeta natusnak” is nevezték. A 18. és a 19. század fordulóján lenyűgöző tájékozottsággal rendelkezett a kor gondolkodását, irodalmát, politikáját illetően egyaránt.
Debrecenben született, apja borbély és felcser volt, anyja szűrszabó mester leánya, aki 1786-ban megözvegyült, és nehéz körülmények közt nevelte fiát. Csokonai Vitéz Mihály tehetségét egyik tanítója, Háló Kovács József fedezte fel a debreceni kollégiumban.
A fiatal Csokonai a II. József halála után megélénkülő légkörben írta első közéleti verseit (Magyar! hajnal hasad!, A pártütő), társadalombíráló allegóriáit és szatíráit (Az istenek osztozása, Békaegérharc) és szépprózai kísérleteit (A bagoly és a kócsag, A pillangó és a méh). 1790-ben találkozott Földi János költővel és természettudóssal, az ő révén kezdett Kazinczyval levelezni, akinek később verseit is elküldte, és aki további alkotásra bíztatta. Dugonics András népiessége is hatott rá, de vonzotta a felvilágosodás is: Rousseau, Voltaire, Pope írásait tanulmányozta. Olasz költőket, Metastasiót, továbbá Holbach ateista művét, A természet módszerét fordította.
1793-ban a pesti színjátszóknak tucatnyi színművet ajánlott fel, fordításokat és saját műveit, köztük A méla Tempefőit, amelyben a magyar kulturális viszonyok elmaradottságát pellengérezte ki: “Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!” Kazinczytól értesült a jakobinus mozgalom terveiről, így születtek bölcselő költeményei (Konstancinápoly, Az estve, Az álom), melyekben támadja a “denevér babona, bagoly vakbuzgóság” jellegű vallásosságot, és ostorozta a pórnép kizsákmányolását.
Megismerkedett a nyugat-európai rímes-időmértékes verseléssel, finom, rokokó hangulatú költeményeit e formákban írta. Dalstílusán Petrarca hatása érezhető, de az eleganciát a természet szentimentális ábrázolásával, klasszikus mitológiával, a diákdalok vaskos humorával és a népdalok egyszerűségével elegyítette. Dalai eleinte kéziratos másolatokban és énekelve terjedtek.
1794-ben tógátus diákként a poétai osztály tanítója lett, a szabadban tartott órát diákjainak, énekre, táncra, színjátszásra is rávette őket. Emiatt és talán jakobinus kapcsolatai miatt is kizárták a kollégiumból. 1795-ben Pestre ment, itt találkozott Virág Benedekkel és Dugoniccsal, összeállított egy verseskötetet is, amelyet nem tudott kiadatni, csak hét verse jelent meg belőle Kármán József Uránia című folyóiratában.
Wilhelm Egger: Vajda Júlia – Lilla feltételezett arcképe
A magyarok krónikája. Szerkesztette: Glatz Ferenc.
Officina Nova, Budapest, 1995, 361. oldal.
Egy ideig a sárospataki jogakadémián tanult, majd Pozsonyban, az országgyűlésen keresett támogatót műveinek kiadásához, de csak az általa szerkesztett Diétai Magyar Múzsa füzeteiben tudta megjelentetni írásait. Komáromban lapot akart alapítani, de kudarcot vallott. Itt ismerkedett meg 1797 márciusában Vajda Juliannával, egy gazdag kereskedő leányával, akit költeményeiben Lillának nevezett. A lányt csak azzal a feltétellel ígérték oda neki, ha állandó megélhetést szerez. Mire visszatért Komáromba, Lillát máshoz adták feleségül. A boldogan induló, majd csalódást hozó élményből születtek Lilla-versei, a magyar szerelmi líra kiemelkedő alkotásai: A Reményhez, A pillangóhoz, Köszöntő, Egy rózsabimbóhoz, Újévi köszöntő.
Somogyba ment, egy ideig Nagybajomban élt Sárközy Istvánnál. Itt írta szentimentális líránk nagy alkotásait: A tihanyi ekhóhoz és A magánossághoz című ódáit. Népies verseket is szerzett (Parasztdal, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor). 1798-99-ben írta Dorottya című farsangi vígeposzát, amely számos jellegzetes korabeli figurával gazdagította irodalmunkat. Csurgón egy évig a gimnázium segédtanáraként vállalt állást, két bohózatot is írt itt: a Culturát és Az özvegy Karnyónét, és elő is adatta őket diákjaival. Bár mindig azt remélte, meg tud élni költészetéből, mecénásokat kellett keresnie, a Dunántúlon talált nagyúri pártfogókat Festetics György és Széchényi Ferenc személyében.
1800-ban visszatért Debrecenbe, ahol előfizetőket kezdett gyűjteni versei kiadásához, majd Pesten mérnöki tanulmányokba kezdett. 1802-ben Komáromban kinyomatta tervezett életműsorozatának első darabját és Ewald Kleist német költő verses és prózai műveinek fordítását, A tavasz címmel. További köteteit is előkészítette kiadásra, de csak a Dorottya jelent meg 1804-ben.
Tüdőbaja kiújult, gondjait a költő és botanikus Fazekas Mihályhoz fűződő barátsága enyhítette, Főhadnagy Fazekas úrhoz című versében utal is erre. Ekkor írt ódái kiemelkedő bölcseleti művek, közülük is kimagaslik A lélek halhatatlansága. 1803-ban Bécsben jelentek meg Anakreoni versei, melyekben a dal, a bor, a természet és az asszonyok szépségét énekelte meg.
1804 áprilisában Nagyváradon Rhédey Lajosné temetésén ő maga adta elő A lélek halhatatlanságát. A gyászszertartáson kapott tüdőgyulladásban halt meg 1805. január 28-án Debrecenben. Temetésén barátja, Diószegi Sámuel lelkész beszélt, kivonult az egész kollégium, a Magyar Kurirban Kazinczy írt róla nekrológot.
Verseinek utóélete is érdekes: Kazinczy ki akarta javítani Csokonai némely sorát, míg a debreceni barátok ragaszkodtak a hű kiadáshoz. Síremlékére Kazinczy az “Árkádiában éltem én is” sort akarta vésetni, amit Debrecenben sértésnek vettek, Árkádiát marhalegelőnek tekintve. A vitában Kazinczy győzött, a Fazekas körüli írócsoportot parlagisággal és maradisággal vádolta, népiességét is elítélte. 1817-ben Kölcsey írt szigorú és értetlen bírálatot Csokonai verseiről. Aa vita évtizedeken át folyt, a népies költészet csak az 1840-es években, Petőfi és Arany révén került igazi helyére. Egy évszázaddal halála után, a Nyugat nemzedéke ismerte fel Csokonai jelentőségét, Adyval az élén, aki saját előfutárának látta őt. A Vitéz Mihály ébresztése (1911) című versében így emlékezett a hajdani költőtársra: “Szavak, szárnyatok bársonyára / Szedegessetek violaszagot, / Midőn felröpködtök Őt dicsérni.”
(MTVA)
Kapcsolódó oldal:
Legfrissebb hozzászólások