Tarján M. Tamás összefoglalója alapján az eseményről:
Miután a 18. század során fokozatosan gyengülő Török Birodalom katonai ereje még Mária Terézia uralkodása idején is komoly fenyegetést jelentett a Habsburg Birodalomra nézve, a királynő elrendelte, hogy – a Délvidék és Horvátország mintájára – a Kárpátok hegyláncai által jól védett Erdélyben is szerveződjön határőrség. A Naszód környékén élő románok – akik zömmel jobbágysorban éltek – készségesnek is mutatkoztak az ottani ezredek létrehozásakor, a székelyek azonban, akik számos privilégiummal rendelkeztek, igyekeztek szabotálni a királynő terveit. Mária Terézia határozott kérése ellenére a székelyeket a megtörés eszközével igyekeztek besorozni, ez pedig érthető módon feszültséget szült.
Hamarosan általános jelenséggé vált, hogy amelyik székben megjelentek a császáriak, a székely férfilakosság jelentős része – esetenként a nőkkel, gyermekekkel együtt – a közeli erdőségekbe menekült, a bujdosók pedig idővel tömegekbe szerveződtek. Fontos megemlíteni, hogy a madéfalvi gyászos események előtt nem történtek fegyveres atrocitások, a gyülekező székelyek petíciókkal, küldöttségek útján igyekeztek lebeszélni a császári tiszteket az összeírásokról. Valószínűleg ez Madéfalva esetében sem történt volna másként, a Csíkban található falucskához érkező csapatok vezetője, Carato alezredes azonban arra kapott utasítást a sorozást koordináló bizottságtól, hogy erőszakkal verje le a – háromszékiek és kászonszékiek által is támogatott – helyi ellenállást.
A Siskovics bárótól érkező parancs nyomán a katonatiszt 1764. január 7-én hajnalban körbezárta a falut, majd ágyútűz kíséretében rohamot indított a székelyek ellen. A császári katonák órákon át üldözték, és gyilkolászták a védtelen falusiakat, köztük nőket és gyermekeket is. A házak java részét kifosztották, majd felgyújtották, a menekülők közül pedig sokakat a mezőkön vagdostak le Carato huszárjai. A madéfalvi vérengzés mérlege körülbelül 200 halott és kétszer ennyi fogoly volt; utóbbiakat Talócára, vagy a csíkszeredai várba hurcolták, ahol embertelen körülmények között őrizték őket. A január 7-én elfogottakat néhány nap után szabadon engedték, áprilisban azonban megkezdődött az események kivizsgálása, ennek során pedig számos székely vezetőt – főleg plébánosokat – ismét börtönbe vetettek.
A brutális fellépés mindazonáltal megtette hatását, ugyanis a többi szék lakossága az ágyúkkal felvonuló császári katonaság előtt végül letette a hűségesküt, az összeírók pedig 1764 során felállították a királynő által kért ezredeket. Mindennek dacára a „madéfalvi veszedelem” nem maradt következmények nélkül: a következő hetekben, hónapokban több ezren keltek útra a Székelyföldről a Kárpátok túloldalán fekvő Moldvába, hogy a Török Birodalom fősége alatt megmeneküljenek a katonai szolgálattól. Ahogy a székely nyelv mondja, a kitelepülők „elcsángáltak” Erdélyből, ezért a későbbiekben csángóknak nevezték azokat az emigránsokat, akik új otthonukat végül nem Moldvában, hanem attól északabbra, Bukovina területén találták meg.
Az újabb vándorlás arra vezethető vissza, hogy a ma Romániához tartozó terület 1775-től Habsburg uralom alá került, ezt követően pedig a tartomány magyar kormányzója, Hadik András gróf intézkedett a moldvai székelyek áttelepítéséről, akik – például Istensegíts, Hadikfalva és Józseffalva településeken – ma is jelentős magyar közösséget képeznek.
Az eseményt megörökítő emlékoszlopon az alábbi vers található Balló István főgimnáziumi tanár tollából:
SZÉKELY NÉP ITT HULLOTT ŐSEIDNEK VÉRE
KIKET ZSARNOK ÖNKÉNY BOSSZÚS KARJA ÉRE
MIDŐN ALKOTMÁNYOS SZABADSÁGOD VÉDTÉK
SZŐRNYŰKÉP OLTÁK KI SOK ÁRTATLAN ÉLTÉT
DE BÁR ELVESZTEK ŐK ÁDÁZ FEGYVER ALATT
EMLÉKÜK NEM VÉSZ EL ÖRÖKRE FENNMARAD
MERT HŰ KEGYELETBEN MEGTARTOD ŐSEID
ÍGY ÉL MAJD EMLÉKÜK IDŐTLEN IDEIG.
(Az eseményről szól Nyírő József: Mádéfalvi veszedelem című regénye, az emlékmű Köllő Miklós alkotása.)
Legfrissebb hozzászólások