Ne érj hozzám, ne gyere közel,
ne írj rám, ne is telefonálj!
A legjobb, ha nem mondod ki a nevem,
ha soha, de soha nem gondolsz rám.
Mert a végén kipécéz egy vírus,
ami bitek, fénynyalábok, kósza álomképek,
vágyak, sértések, gyerekkori emlékek útján terjed,
és a végén — ó, jaj! —
majd én is egyedül haldoklom
egy kórteremben.
A halott költőktől nem félek ennyire.
Biztonságban élek, a pusztaság legmélyén,
egy elhagyott, régi költeményben, ott hol
Siva végetlen fövenyében lankadoz a nap,
és csendes Araltónak zaj nélkül nyugszanak árjai.
Ez a romvár a boldog menedékem.
De csak álmom való képét látám,
mert ez a bús föveny is végetlen,
a betűk sivataga, ez az iszonyúságos,
ahol Rom isten féltő oltalma alatt állok,
mint a többiek.
***
51 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások