Rásütött az égi fény; halovány
mégis derűt sugárzó arcára.
És félhold alakú ajkai mellett,
szemei úgy ragyogtak az éjben,
mint a legfényesebb csillagok;
de én rájöttem, hogy túl nagy az ára.
És elvittem magammal, a szívembe zárva.
Mint egy apró kalitka, melyben
egy világ rejtőzik el.
De olykor szembenéz a lány,
gyermeteg mégis érett szeplőivel;
amik megnyugvást sugároznak.
A tekintetemmel átkarollak, majd
a gondolataim beléd úgy fonódnak,
mint az elburjánzott vadrózsa, az
ezer éve lakatlan házak, elbágyadt falára.
Alusznak ők is; de felkelnek, mert
túl nagy a lárma.
Nem látják, csak hallják.
Mintha egy elveszett szív kiabálna.
És a szúró tövisek közül,
zihálva borzongott bele a sors,
lélegzetvető bánatába.
Ez a fájdalom, önkényes úrként
belém folytja a válaszom.
És miként beleborzong a test,
úgy a lélek is. Ezernyi libabőr
és könnycsepp, szétszóródva
a vásznon, mint a rizs.
De mégis ettől lesz egész.
Hiszen a kalitkába zárt lét mellett,
még lehet szabad, a képzelet és az ész.
Bár ki szerelemben él, oly ostoba,
de enélkül az élet, csak egy
sötétbe burkolózott bezárt szoba.
Így telik meg félig a szív, és
kemény csúcsait eltakarja a moha.
Hogy megóvja, a bánat fullasztó
pillanataitól, de a boldogságtól is egyben.
Valamit most már kéne tennem, hogy
becsület és szeretet ébredjen, az
emberi zsigerekben.
Kapcsolódó oldal:
Fehér Martin Életről az életnek című szerzői oldala
Legfrissebb hozzászólások