Oláh Tamás: Száz példányban

Bűvölten nézem, ahogy
száz példányban futok az interneten,
nevemen él, s dolgozik

a szorgos időben sok más személy.

Életkorom is különböző,
az egyik lap szerint most volt az esküvőm,
igaz a féltő vad ölelések nem velem estek meg,
a másikon azt olvasom
néhány évvel ezelőtt eltemettek,
s most fekete gránitlap őrzi
aranybetűs közös nevünket,
csüggedés és öröm,
babér koszorús és ócska élet egyaránt
kijár e névnek, amit viselek.
Mindegyik alakban más az arcképem.
Hajam átfestődik,

barna, szőke vagy vörös lesz,
szemüveget viselek,
gyermekarcúvá,
vagy sunyi, dölyfös tekintetűvé válok,
termetem is változik: lehetek nyurga,
testes, kisportolt, vézna, hajlott hátú.
Megannyi ránduló száj, villanó szem,

üres tekintet, messze vetülő orr,
– csupa próbafigura.
Választhatok közülük tetszés szerint.
Lehetek soktudású, vagy balga,
gyötrődő vagy vicces,
aki szívből örvend mindennek,
fanyalgó kritikus,
esetleg utált politikus,
hihetek Istenben,

vagy letagadhatok minden eszmét.

S a folytatást ki tudja,
a gyűrt partok,
a tartós düh világégésében,
a határok nélküli térben?

Akkor ki vagyok én?
A díszegyenruhás,
kinek üdve vígan zeng,

mert most tüntették ki,
a tépett mezű edző,
akit menesztettek,
mert csapata vesztett,
a hóhérnak öltözött színész,
ki élethű alakításáért lázat kapott,
mert végre megdicsérték,
vagy a fiatal költő,
akinek kusza képei borzongva
repülnek a légben tova,
s követni őket nem lehet,
esetleg én vagyok
az álmok nyomait
hiába kergető lélekgyógyász?

Ki tudja megmondani
melyik vagyok?
Most kap a hűvös észben
mély tartalmat ez a szó:
n é v r o k o n,
hiszen a tárt határban
mindenki, aki felhasítva
nevemen elém kerül, a rokonom lesz.
Minden alakban
egy kicsit magamra ismerhetek,
és általuk – minő csoda –
számtalan virtuális életet is élhetek.
Aki sokféle remegő képként
fut szét a kábeleken nem az égbe jut,
gyengéd nyugalomban virul örök időkig,
és villog majd neve mellett
minden évben a születésnapját köszöntő üzenet.
Jó kedve a képernyő rejtelmében
számtalan alakban él majd tovább.
Ma már azon sem lepődünk meg,
ha az elmúlás merev redőit
szétvonva, Sztüx[1]kanyarulatának
túloldaláról küld valaki nekünk levelet.

Micsoda megnyugvás:
kitörölhetetlen leszek a világból,
a huzalok mélyén elmém darabkái
szerteszét züllve élhetnek,
s szellemem az álmok honából
előröpülhet
ki tudja meddig még,

ott maradok
az éj szövetségeseként
a képekben, akkor is,
ha már lélegző emberként
nem létezhetem…
2017  október 8.

[1]        . A Sztüx (görögül: Στυξ) a görög mitológiában Ókeanosz és Téthüsz leánya, az ókeaniszok egyike. Az élők és holtak birodalmát elválasztó határfolyó megszemélyesítője, amely kilenc kanyarulattal fut az alvilág legmélyére, oda, ahol Hadész palotája emelkedik. (Wikipédia)