Megint úgy érzed, vége már…
Oson az ősz elől, szökik a nyár,
nyomában fénytelen sötétség terem,
és a fekete, ködfátylas éjeken
megcsikordul benned újra a félelem,
ahogy a kozmikus éteren
a holtak – küldte elmúlás árnya vár,
les rád lopva, hidegen, ezen a fakó,
búcsúzó nyárutón is,
és megriadt lelkeden – mint
halálos betegen a gyilkos láz,
a végzetes – végül kéjesen elpihen
ez a hívatlan, örök idegen.
Ilyenkor meghal belül az indulat,
nincs megbocsátás, sem harag.
Már nem számolod a napokat,
barátod sincs, ki látogat.
Az éjben veled a Hold vacog,
körötte sápadt csillagok.
Szél elől perdül a falevél,
gyáván a földre hull,
ha jön a dér.
A napsugár csupán villanás,
fagyott mosolyú, hamis varázs.
Magányos éjek; szürkeség, homály,-
álomból riaszt egy kormorán.
Az égből int feléd apád,
és könnyes álom a jó anyád.
Csak illat és lábnyom az úton át
feléd csaholó kiskutyád…
Nagyon magad vagy, egymagad;
semminek érzed így magad.
Ne csüggedj, mégsem vagy egyedül:
ha majd a sírodra gyertya ül
egy végtelen őszön,
lelkedet lobogó gyertyaláng öleli át.
Gyermeked elsuttog egy halk imát,
s megpillant újra a könnyein át.
Ne csüggedj, nem leszel egyedül,
amíg a sírodra gyertya ül.
Az ősz csak akkor lesz
örök nekünk, ha eltemetjük
a gyermekünk.
Legfrissebb hozzászólások