Aligha volt létező tárgy valaha olyan csodaszép, mint noteszom a deista vitáról készített jegyzeteimmel miközben aláhullott a mediterrán vizekbe. Úgy süllyedt a mélybe, mint egy darabka koromfekete pala, de aztán hamarosan szétnyílt, felfedve halványzöld lapjait, melyek színe remegve kékre váltott. Hol eltűnt, hol valami végtelenbe nyúló bűvös gumiszalaggá lett, majd ismét könyvalakot öltött, de nagyobbnak tetszett, mint minden tudományok könyve. Aztán még fantasztikusabb lett, amikor leért a vízfenékre, ahol piciny homokfelhőcske üdvözölte, elrejtve a tekintet elől. De újra csak megjelent, teljes épségben, bár kissé még remegett, s hátsó borítójánál finoman kinyílt, miközben láthatatlan ujjak babráltak a lapjaival.
– Milyen kár – monda nagynéném -, hogy nem fejezted be a munkád a szállodában. Akkor most élvezhetnéd a kirándulást, és mindez sosem következik be.
– Semmi az egész, csak épp gazdagabb és furább dologgá változik – turbékolta a lelkész, míg húga csak ennyit mondott: „Jé, hiszen a vízbe pottyant!” Ami a két csónakost illeti, az egyik csak nevetett, míg a másik szó nélkül felállt és vetkőzni kezdett.
– Egek! – kiáltotta ekkor az ezredes. – Megőrült ez a fickó?
– Igen, kedves, köszönd csak meg neki – mondta a néném -, vagyis hát mondd meg, hogy nagyon szép tőle, de talán próbálkozzon más alkalommal.
– Akkor is szeretném visszakapni a noteszomat – tiltakoztam. – Szükségem van rá a doktori disszertációmhoz. S nem sok maradna belőle „más alakalomra”.
– Van egy ötletem – szólalt meg ekkor az egyik nő, napernyője mögül. – Csak bukjon alá a természet e gyermeke a könyvért, amíg áthaladunk a másik grottóba.
Kirakhatjuk a fiút akár erre a szirtre, akár a sziklaszegélyre, és amikor végzett a feladattal, majd visszajövünk érte.
Ez jó ötletnek látszott, de én még javítottam is rajta, mondván, hogy engem is hagyjanak itt; a csónakon is könnyíthetek így. Kettőnket kiraktak hát a kis grotto bejárata elé, egy hatalmas, napsütötte sziklára, mely ott őrizte a belső harmóniát. Nevezzük ez utóbbit kéknek, bár az ilyen jelző inkább a tisztaság szellemére utal. Olyan makulátlan valamire, mely a hétköznapiból a fenséges felé ível; az egybesűrűsödött tenger tisztasága ez, és fényt sugároz. A capri Kék Barlangban csupán több kék víz tömörül egybe, de nem kékebb emennél. Ez a szín és ez a szellem minden mediterrán barlangot jellemez, ahová besüt a nap, beáramlik a tengerár.
Mihelyt eltávozott a csónak, nyomban rájöttem, mennyire oktondi döntés volt rábíznom magam egy iszamos sziklaszálra, egy ismeretlen szicíliai társaságában. Ő viszont most egy heves mozdulattal életre kelt, s karon megragadva így szólt hozzám:
– Menjen csak a grottó végébe, ott mutatok önnek valami gyönyörűt.
Arra késztetett, hogy szökkenjek le a szikláról a kőszegélyre, amely egy káprázatos hasadék fölött ívelt át, aztán elvont a napfényből, míg ott nem álltam egy apró parti homoksávon, mely a sziklaperem túlvégén úgy emelkedett föl, akár a porrá zúzott türkisz. Ott is hagyott aztán, levetett ruháival együtt, hogy sebesen visszakússzék a bejárati szikla csúcsára. Egy szempillantásig ott állt még mezítelen a csillogó napfényben, alátekintve arra a pontra, ahol a jegyzőkönyvem hevert. Aztán keresztet vetett, feje fölé emelte karjait, hogy végül alábukjon a mélybe.
Ha könyvecském csodálatos volt, ezt a férfit szavakkal le sem írhatom. Leginkább ezüst szoborra hasonlított, mely a tengerbe bukva életre kelt; testén át azúr és zöld színekben lüktetett az élet. Volt a látványban valami végtelenül könnyed, végtelenül bölcs vonás, de azt lehetetlennek véltem, hogy mindez barnára sült bőrrel és víztől csöpögve előbukkanhat a mélységből, a deista vitáról rótt jegyzeteimmel teli noteszt fogai közé szorítva.
A búvárok általában elvárják a borravalót. Ha most bármit ajánlok is fel, ő bizonyosan többet akar, nekem pedig nem volt kedvem a vitához egy ennyire szép helyen, amely még magányos is. Megkönnyebbülést hozott hát, amikor társalgási tónusban a férfi közölte velem:
– Az ilyen helyen, mint ez, az ember megláthatja a Szirént.
Örömmel töltött el, hogy ez az ember milyen jól alkalmazkodik a környezetéhez. Kettesben hagytak minket e mágikus világban, távol minden közhelytől, melyet realistának neveznek, egy kék világban, amelynek padlózata a tenger, falai és sziklamennyezete pedig együtt lüktet a víz tükörképével. Ilyen helyen csakis a fantasztikum elviselhető, ebben a szellemben is visszhangoztak a csónakos szavai: „az ember könnyen megláthatja a Szirént.”
Öltözködés közben furcsán mustrálgatott. A ragacsos noteszlapokat választottam szét a fövenyen üldögélve.
– Ah – szólalt meg végül -, talán olvasta azt a tavalyi nyomtatott könyvecskét. Ki gondolta volna, hogy a mi Szirénünk örömöt szerez a külföldieknek!
(Később olvastam azt a könyvet. Leírása – és ez nem meglepő – hézagos, jóllehet egy fiatal lány fametszete is díszíti, a Szirén dalszövegével együtt.)
– Ebből a kék vízből bújik elő, ugye? – kérdeztem tőle. – És kiül a bejárati sziklára, a haját fésülgetni, nemde?
Szerettem volna szóra bírni, mert felkeltette érdeklődésemet a rajta észlelt váratlan komolyság, s legutóbbi megjegyzésében minta irónia bujkált volna.
– Látta már őt? – kérdezte akkor.
– Ó, számtalanszor.
– Mert én még soha.
– De énekelni csak hallotta?
Miközben fölhúzta zubbonyát, türelmetlenül vetette oda:
– Hogyan is énekelne a víz alatt? Ki lenne képes rá? Néha megpróbálja ugyan, de csak nagy buborékok buknak ki a száján.
– De kikapaszkodhat a sziklára.
– Hogyan tehetné? – kiáltotta újra, immár eléggé mérgesen. – A papok megáldották a levegőt, hát nem tud odakint lélegezni, aztán a sziklákat is megszentelték, ezért nem tud kiülni rájuk. De a tengert aztán nem tudja megszentelni senki emberfia, merthogy túl nagy és mindig változó. Ezért is él a Szirén a tengerben.
Hallgattam.
A csónakos arca most barátságosabb lett. Úgy nézett rám, mintha mondani készülne valamit. Aztán kisétált a bejárati sziklához, bámulta kissé a kinti kékséget, majd visszatért a homályba, és azt mondta:
– Általában csak jó emberek látják a Szirént.
Ehhez nem fűztem észrevételt. Némi szünet után így folytatta:
– Nagyon fura dolog ez, s a papok nem tudják, mit is mondjanak róla, mert a Szirén persze gonosz. Nem csak azokra hoz veszélyt, akik böjtölnek meg misére járnak, hanem azokra is, akik pusztán csak jól viselkednek a hétköznapok során. Senki sem látta őt a falubeliek közül két nemzedék óta. Ez nem is lep meg. Mindnyájan keresztet vetünk, mielőtt a vízbe ugranánk. Úgy gondoltuk, Giuseppe még nagyobb biztonságban van, mint a legtöbb idevalósi. Nagyon szerettük őt, és ő is szeretett sokunkat; de hát ez másféle dolog, mintha csak jó ember valaki.
Megkérdeztem tőle, ki volt ez a Giuseppe.
– Az a nap! Én tizenhét éves voltam, a fivérem meg húsz, aztán sokkal nagyobb erő is lakozott benne, mint bennem; és abban az évben kezdtek idejárni a látogatók, akik révén úgy fellendült itt minden, s annyi változás kezdődött a faluban. Főként egy igen előkelő születésű angol hölgy jött ide akkoriban, s könyvet is írt erről a helyről. Ő volt az is, akinek jóakaratából megalakult a Szépítési Társaság, ez ugye épp mostanában kezd fáradozni, hogy fogaskerekű vasúttal kösse össze a szállodákat meg a vasútállomást.
– Ne beszéljen erről a hölgyről ilyen pompás helyen – vetettem közbe.
– Szóval aznap a hölgyet meg a barátait elvittük, hogy megnézzék a grottókat. Miközben a sziklák közelében húztuk a lapátot, én a vízbe nyúltam, már amint az szokás, és csak amúgy kézzel fogtam egy kis rákot. Miután pedig letéptem az ollóit, átnyújtottam a hölgyeknek mint amolyan furcsaságot. A hölgyek csak nyöszörögtek, de volt ott egy úr, akinek tetszett a rákocska, hát pénzt nyújtott felém. Én viszont, aki még tapasztalatlan voltam, nem vettem tőle el, hanem azt mondtam: ha tetszik neki, az is elegendő jutalom! Giuseppe, aki a hátam mögött evezett, nagyon dühös lett rám, kinyújtotta a karját és oldalvást szájon vágott, de úgy, hogy a fogam megsebezte az ajkamat, az meg vérezni kezdett. Megpróbáltam visszaütni neki, de a fivérem mindig is gyorsabb volt nálam, s ahogyan hátranyúltam, rúgása a hónaljam alatt ért, egy darabig evezni se tudtam. A hölgyek között hangos kiabálás támadt, s utólag hallottam, hogy azt tervezgették, elvisznek a bátyámtól, meg hogy pincérnek taníttatnak. Hát ilyesmire aztán sohasem került sor.
Amikor aztán elértük a grottót, nem ezt itt, hanem egy nagyobban, ez a bizonyos úr mindenáron azt akarta, hogy valamelyikünk ugorna a vízbe dobott pénzért, s ezzel a hölgyek is egyetértésre jutottak, mint általában szokásuk. Giuseppe, aki rájött, milyen öröm a külföldieknek, ha lubickolni látják a magunkfajtát, semmilyen pénzért nem akart alábukni, hacsak ezüstért nem, így az úr a vízbe vetett egy kétlírás érmét.
Aztán éppen mielőtt a fivérem beugrott volna, rám pillantott és látta, hogy a felhasadt számon tartom a kezem és sírok, merthogy nem tudtam, ugye, visszatartani. Nevetve mondta: „No, ezúttal legalábbis úgyse látom meg a Szirént!”, azzal már el is rugaszkodott anélkül, hogy keresztet vetett volna. De hát aztán mégis meglátta.
A csónakos hallgatott egy sort, és amikor cigarettával kínáltam, elfogadta. Az aranyló bejárati sziklát néztem, a remegő víztükröt meg a mágikus vizet, amelyből minduntalan nagy buborékok szálltak fölfelé.
Végül a csónakos a fodrok közé pöckölte a forró hamut, s elfordítva fejét azt mondta:
– A bátyám az érem nélkül jött föl a mélyből. Úgy húztuk be a csónakba; ugyan megtermett, nagy testű legény volt, hogy szinte betöltötte a csónakot amúgy fektében, aztán meg úgy átázott a bőre, hogy nem tudtuk ráhúzni a ruháit. Sose láttam még ennyire nedves testet. Aztán én meg az az úriember visszaeveztünk, Giuseppére valami zsákot vetettünk, s a csónak farának támasztottuk ültében.
– Akkor hát belefulladt a vízbe? – mormoltam, abban a hiszemben, hogy ez a történet csattanója.
– Nem fulladt meg! – kiáltotta mérgesen a csónakos. – Csak meglátta a Szirént. Hiszen mondtam már.
Újra csak hallgattam.
– No, mink ágyba fektettük, bár nem volt az beteg. Eljött hozzá az orvos, persze pénzért, aztán a pap is, aki meghintette szenteltvízzel. De egyik se gyógyította meg. Túl nagydarab legény volt, amint a tenger is az. Megcsókoltatták vele San Biagio ujjának csontjait; hát a csontok se száradtak meg, csak mire öreg este lett.
– És hogyan nézett ki? – kockáztattam meg a kérdést.
– Mint bárki más, aki látta a Szirént. Ha ön „számtalanszor” látta, hogyan van az, hogy nem tudja? Boldogtalan lett, boldogtalan, mert immár mindenek tudója lett. Minden élőlény láttán csak szomorkodnia kellett, mert tudta már, hogy úgyis mind meghal. És mindig csak aludni kívánt.
A noteszom fölé hajoltam.
– Nem dolgozott, enni is elfelejtett, azt se tudta, a ruhája rajta van-e. Így aztán minden munka rám hárult; a húgomnak is el kellett szegődnie szolgálónak. Megpróbáltunk koldust faragni belőle, de hát túl erős testű volt ahhoz, semmint szánalmat keltett volna, ahhoz pedig, hogy mint hülye keresse a kenyerét, hiányzott valami a tekintetéből. Csak álldogált az utcán és nézte az embereket, és mennél többet nézegette őket, annál jobban szomorkodott. Ha valahol gyerek született, ő kezébe temette az arcát. S ha valaki megházasodott, no, akkor volt igazán rémületes; még ijesztgette is az ifjú párt, ahogy jöttek kifelé a templomból. Ki hitte volna hát, hogy jómaga is megházasodik? Annak is én voltam az oka, bizony, hogy én. Olvastam az újságban „Hogyan bomlott meg Raguzában egy lány agya, miután a tengerben fürdőzött”. Akkor Giuseppe felkelt az ágyból, s egy hét alatt ő meg az a lány már ott is volt nálunk.
Nem mondott nekem ő semmit, de úgy gondolom, egyenesen elment annak a fehérnépnek a házába, behatolt a szobájába, azzal elvitte onnan. Annak a lánynak az apja bányatulajdonos volt, hát ön elképzelheti, milyen veszélyt hozott a fejünkre. Eljött hozzánk az apa, egy furfangos ügyvéddel, de hát ők ketten se tehettek többet, mint én magam. Vitatkoztak velünk, aztán fenyegetőzni kezdtek, de végül csak vissza kellett menniük innen, mi pedig nem veszítettünk egy öltést se, már úgy értem, pénzünkbe nem került az ügy. Elvittük Giuseppét meg Mariát a templomba, aztán összeadattuk őket. Hú! Azt a menyegzőt! A pap sem volt tréfás kedvében utána, s amikor kijöttek a templomból, a gyerekek kövekkel dobálóztak… Elgondolkodtam, hogy én meghaltam volna, ha boldoggá tehetem azt a lányt; de hát az mindig úgy van, hogy az ember nem tehet semmit ilyen ügyekben.
– Akkor hát boldogtalanul éltek ők ketten?
– Szerették egymást, de a szerelem még nem boldogság. Szerelmet bárki kaphat. A szerelem az semmi. Akkor már két emberre kellett dolgoznom, mert az a lány minden tekintetben olyan volt, akárcsak a fivérem, ha megszólaltak, az ember nem is tudta, melyikükkel beszél. El kellett adnom a saját csónakunkat, hogy annak a gonosz vénembernek a keze alatt dolgozzam, akit ma felfogadott. S ami a legocsmányabb volt: az emberek gyűlölni kezdtek bennünket. Előbb a gyerekek, mert mindig ők kezdik, aztán a fehérnép, végül már a férfiak is megutáltak minket. Mert minden balszerencse okozója, megmondom én, de ugye, nem árulja el senkinek?
Biztosítottam a jó szándékomról, ő pedig menten hevesen káromolni kezdett mindent és mindenkit, olyan ember módjára, akire éppen nem figyel a gazdája; szidalmazta a papokat, akik tönkretették az életét, mint mondta: „Így csapnak be azok mindig!” – rikoltozta, azzal felállt és bakancsával rugdalni kezdte az azúr fodrokat a víz felszínén, amíg homokszemek felhőcskéivel össze nem zavarta a habokat.
Ez engem is megindított. Giuseppe históriája, minden abszurd és babonás vonása ellenére, közelebb állt a valósághoz, mint bármi más, amit addig hallottam. Nem tudom, miért, de eltöltött a vágy, hogy segítsek embertársaimon, gondolom, ez mindnyájunk leghevesebb vágya, és persze a leginkább hiábavaló. Aztán a vágy hamarosan elcsitult bennem.
– A lány éppen viselős volt. Hát ezzel aztán mindennek vége lett. Az emberek azt kérdezgették tőlem: „Mikor születik meg bájos unokaöcséd? Milyen vidám, mennyire vonzó gyermek is lesz az, akinek ilyen apja-anyja van!” Én meg rezzenéstelen arccal csak így adtam a választ: „Gondolom, így igaz. Ürömből születik az öröm.” Nálunk ugyanis ez a mondás járja. S a válaszom furamód megrémítette a népeket, el is mondták a papnak, mit feleltem; hát az is megijedt. Aztán suttogni kezdték, hogy ez a gyermek lesz az Antikrisztus.
No, nem kell megijednie, az a gyerek aztán sohasem született meg.
Egy vénasszony kezdett prófétálni, aztán senki se mondta, hogy elég legyen már. Giuseppében meg a lányban, mondogatta az a vén csont, csöndes ördögök lakoznak, de azok alig-alig tesznek valami kárt. A gyerek viszont örökké csak fecsegni fog, meg kacarászik, meg mindenféle ocsmányságot mível, s aztán legvégül majd belemén a tengerbe, fölhozza onnét a Szirént a levegőégbe, s akkor az egész világ látván-látni fogja s az énekét hallgatja mind. S röviddel azután, hogy danolt, felnyílik majd a Hét Üvegcse, és akkor a pápa meghal, Mongibello meg lángba borul, Szent Ágota fátyla pediglen elhamvad. Akkor aztán a Gyermek és a Szirén házasságra lép, s együtt uralják ők a világot mindörökkön örökké.
Az egész falu felbolydult akkor, s a fogadósok megrémültek, mert éppen akkor kezdődött a turisták évada. Össze is dugták a fejüket, és arra az elhatározásra jutottak, hogy Giuseppét meg a lányt küldjék ki a szárazföldre; még a pénzt is összeadták nekik. Aznap este, hogy hajóra kellett volna szállniuk, telihold volt, s a szél keletről fútt, s a part mentiben köröskörül földuzzadt a tenger, átcsapva a sziklákon, ezüst permettel mindenütt. Az ilyesmi gyönyörű látvány, és Maria persze azt mondta, hogy ezt még egyszer látnia kell.
– Ne menj – mondtam neki -, mert láttam elindulni a papot, és valaki mást is vele. A fogadósok pedig nem akarják, hogy észrevegyenek téged, aztán meg, ha azok megharagszanak, akkor éhezni fogunk.
– De én el akarok menni – adta a válasz. – A tengerár viharos, s talán sose látom többé ilyennek.
– Ne menj, ennek itt igazsága van – kérlelte Giuseppe is. – Ne menj hát, vagy ha mégis mennél, valamelyikünk tartson veled.
– Egyedül akarok menni – mondta erre ő, aztán egyedül is ment el tengert nézni.
Én meg bekötöttem a holmijukat valami kendőbe, aztán annyira elszomorodtam, amikor arra gondoltam, hogy el is veszíthetem őket, hogy kimentem a házból, leültem a bátyám mellé, átöleltem a vállát, ő meg átölelte az enyémet, amit pedig álló esztendeig nem tett meg soha, s így ültünk ottan, nem is tudom meddig.
Akkor váratlanul föltépték az ajtót, a holdfény és a szél egyszerre tört be rajta, és egy nevető gyerekhang azt sivította:
– A lányt lelökték a szikláról a tengerbe!
Odaléptem ahhoz a fiókhoz, amelyikben a késeimet tartottam.
– Ülj csak vissza! – mondta Giuseppe – és éppen ő, Giuseppe! – Ha Maria halott, miért kellene másoknak is meghalniok?
– Sejtem, ki tette – kiáltottam én -, sejtem és megölöm!
Már majdnem kívül kerültem az ajtón, de ő gáncsot vetett nekem, aztán meg rám térdelt, mindkét kezemet hátracsavarta, de úgy, hogy a csuklóm kificamodott; előbb a jobbom csavarta hátra, aztán meg a balt. Csakis Giuseppe volt képes ilyen fogásra. Nem is hinné, milyen fájdalom nyilallt belém, el is ájultam tőle. Amikor magamhoz tértem, ő már elment. Nem is láttam többé soha.
Giuseppe viselkedése hallatán elundorodtam.
– De hiszen mondtam önnek, hogy gonosz volt – mormolta a csónakos. – Hisz’ senki sem várta tőle, hogy lássa a Szirént.
– Honnan tudja, hogy valóban látta-e?
– Mert ő nem „számtalanszor” látta, csak egyszer.
– Mégis, miért szereti akkor, ha ennyire gonosz.
A csónakos most nevette el magát először. Ezzel válaszolt csupán.
– Ez hát a história vége? – kérdeztem akkor.
– Hát a gyilkosát aztán mégsem öltem meg, mert mire a csuklóm meggyógyult, az illető már Amerikában volt, különben is, az ember nem öl papot. Ami pediglen Giuseppét illeti, hát ő is elment világot látni; keresett másvalakit, aki látta volna a Szirént, legyen akár férfi, akár – s ez még jobb lett volna – asszonyszemély az illető, mert hiszen akkor a Gyermek mégis e világra jöhetett volna. Végül aztán elvetődött Liverpoolba – hihető-e, hogy van ilyen falu? -, ott köhögni kezdett, vért köpött, míg aztán meghalt.
Nem hinném, hogy lenne manapság, aki látta volna a Szirént. Ritkán esik meg, hogy egy nemzedék élete során több lett volna egynél az ilyen emberfia, s amíg én élek, sose lesz ember is, asszony is, kiktől ama Gyermek világra jönne, mármint az, aki fölhozná a Szirént a tengernek vizeiből, elpusztítván a csöndet és megváltván a világot.
– Megváltani a világot? – kiáltottam én. – Hát ezzel végződik a prófécia?
A csónakos hátradőlt, a sziklának vetve hátát, és mélyen, zihálva lélegzett. A kékes-zöldes fény tükörképében is láttam, hogy vörös lesz az arca. Hallottam, hogy végül azt mondja:
– A csend és a magány nem örökkévaló. Elmúlhat száz, elmúlhat ezer év, de a tenger annál is tovább él, s a Szirén igenis kiemelkedik a habokból, hogy énekeljen.
Kérdezgettem volna tovább is, de abban a pillanatban az egész barlang sötétségbe borult, s a szűk bejárati résen besiklott a visszatérő csónak.
Legfrissebb hozzászólások