miként a hajnal is,
ha szorosan átölel
mint szobádban a régi árnyak,
a fogason néma sorban a kabátok
szekrényedben vállfák,
színes ingek és egy nyakkendő árván
naponta nézed, számba veszed,
emléked távozóban, pedig az egyetlen kincsed
levelet már nem vársz, nincs kitől,
minden a régi, lelked, a tested uralta fegyőr
miként esténként is,
látod, mindig ugyanaz: hiányzol – mondogatod, csak most, csak itt
bár egyszer, ölelne még át, s maradni véle,
együtt zuhanni, esni aztán szerelembe bele, és vége.
***
Legfrissebb hozzászólások