Elbóbiskolt tán a csőszünk?
Asztalán nyitott konzerv,
száraz kenyér, kopott kanál,
bicsak egy pohár vörösbor.
Jól megférnek a repedt pipával,
meg újságba bugyolált fedelű,
francia kockás füzetével,
melybe olykor verseit rótta.
Nem túl gyakran s csak úgy,
magamagának, lopva,
komótosan vezetve ceruzáját
a napszítta, foltos papíron.
Álmai keveredtek a természet
igaz dalaival, a napi gondok
jól megfértek a lidércekkel,
sárkányokkal és fürge manókkal.
Meg egy lenhajú, karcsú lánnyal,
– azóta már magányos vénlány,
ki öreg szívének olyan kedves,
bár megszólítani sohasem merte.
A lenhajú lány fodros ruhájában
minden hajnalban tejet hordott
a csarnokba, akkortájt, amikor
ifjú csőszünk vízért járt a kútra.
Szemük időnként összevillant
de tovább ennél nem jutottak,
pedig két magányos élet csendjét
gyerekzsivaj verhette volna fel.
Feje az asztalra koppant,
végső üzenetet pumpál szíve,
agyából kiúszik az utolsó kép
egy lenhajú lányról, fodros ruhában.
Harmadnap találtak rá az arra járók,
cserzett arca derűt sugárzott.
***
Legfrissebb hozzászólások