(festmények nyomai)
Falra akasztottam Jézust, két öreget,
falusi házsort, Bábelnek tornyát,
(gyakran ismétlődő, rutinos művelet,
farzsebemben hordom a vaskos szegeket.)
Mondtam-e valami kivetnivalót?
Fellebbezhető a betáblázott jóság?
Pácolódnak a gyalulatlan rámák,
kővé válnak, mint a kráter vörös teje,
kimerült tartalom üldögél a sámlin.
(Zongoraművészek kifinomult ujja
végigszalad a kőbillentyűkön.)
Sétáljunk a sápadt fák alatt. Tél jön –
nem borotválkozom egy teljes hónapig.
Talán élethűbb a csapzott őszinteség,
vagy fogékonyabb. Vajon és meddig?
Más századba léptem – de hamar… de rég.
Serdülőkoromban szentté avattak,
hátamon égig ért a szálkás fakereszt,
én voltam a lator. Bizony ám, felség…
mellékszereplő az ősbemutatón.
Jöjjön hát, csapos úr! Sót hintsen a sebre.
Nem kérek mást ezen az illemhelyen.
Hányingerem van földeken, egeken,
rúzsozom egy bárányfelhő ajkát.
Kábító lesz, akár a vér bora
a szerteszabdalt verőereken.
2o13. október 21.
***
Legfrissebb hozzászólások