Oláh Tamás: Szörny-fejű tegnapok

Megszabadulni
bevarrt szájú múltam fogságából,
otthagyni foncsorát vesztett életem napjait,
cérnára fűzött megszokásaimat,
s új órarendet írva lépni be a szellős jelenbe,
kaput nyitva a gyermek-mosolyú jövőnek,
megérkezni végre a frissen meszelt tisztaságba.

Ó igen, ezt akarom.

Ne járkáljanak tovább ki-be bennem
társbérletem alakjai,
Ne halljam tovább a parkettába bújt
szellem-lépteket.
Kihajítom a tört rugójú ágyat,
végre vígan kinyújtóztatom derekamat,
s a féllábú szekrényt
sem nyitogatom többé,
tűzre vetem
a kurzus-könyveket,
szemétre dobom
vétkeim dohányízű tárgyait,
felhúzom a rolót, kitárom az ablakot,
és kiengedem múlt-életem áporodott levegőjét.

Negyven évig néztem
a rosszul öntött, torz képet adó
ablaküvegen át a májbajos villamosokat,
néztem, hogy rázza ki a szürke hajnal
zsákjából az utcára a viharkabátos embereket,
láttam hogyan szívják konokul cigarettájukat
a korán kelő férfiak,
s ujjaik között hogyan hamvad el az 5 éves terv.
Figyeltem
a fehér inges csapatot,
úttörő-ajkukról messze zengett
a „mint a mókus fenn a fán”.
Egy munkás-asszony hosszan nézett
utánuk, aztán
a kirakatüveg tükrében kiigazította
vörös rúzsának ívét.