Fellellek álmaimban, s te mindig háttal állsz.
Kibontott hajadból homlokomra biccent
haldokló jázmin aprócska szirma
csitítja az egyre csak lüktető csöndet.
Amire végképp nincs, vagy nem lehet szó,
arra ott vannak a könnybe lábadt szemek,
melyek kimérik a végtelen határait
tér-időn innen, de túl a képzeten.
Akár egy bejárhatatlan sivatag
szegletéről elgurított tükörgömb.
Gyönyörűséges tekegolyó, melynek
vakító csillámaiba huppan a világ.
És oly riadtan tágulnak tagjaiban
az elvetélt csipkebokormagzat-rügyek,
akár kisiklott marhavagonban a szemek.
Majd szemközt a homokviharral megáll,
és többé senkit, semmit se lát.
Legfrissebb hozzászólások