Oláh Tamás: A gyönyörök kertje

Ős-én madárfelhője tör ki a mélyből.
A csendet szétvetve a késztetés
kifogyhatatlan tavából kalandos kedvel torony nő,
pelyhes partján szelídített vadak legelésznek.
A tilalomfa ontja bő termését,
az édes alma az élvezet forrása.
De az Atya, a fölöttünk őrködő,
felemeli figyelmeztető ujját,
s jelzi nem tehetjük meg
szabadon,
amit a Vágy barbár akarata kíván.
Ádámnak és Évának
türelemmel kell viselniük, ha késik
a telt gyümölcsben a jó.
S büntetés jár annak,
aki a gonosz állatra hallgat,
vagy esküjét megszegve
egy vétkes gondolatra csípője rögvest
táncra kel.

Minden bánatot felold
a gyengén dudorászó szél,
mozog, lüktet a sok bűnös sejt,
a nap édes lehelete teríti be a testeket.
Mint az álomban csodálkozó szemek,
repülő halak, illatozó prémek,
furcsa alakú sziklák,
lengenek mintha élnének,
tudattalan erőként ontják az emlékek tárát.
Kitárt szárnyakon egy elmosódó alak
rideg fensége lebeg a kékségben, piros gömböt,
elfojtott tudata tartalmát tartja a magasba.
Egy hatalmas kagylóból, amit meggörnyedve
cipel egy két-lábon járó lény,
a kamasz vágy pőre tárgya kandikál ki.
Óriás gömbben szerelmespár
mintha kábulatból riadna fel,
néz idegenül egymásra.
Meztelen had vad önkívületben
lovagol a folyóparton.
A megszálló sereg harcosai
a szép-rút testek
nyílásait gyalázva hajszolják
a gyönyörrel dúsan zengő kint.
A menny hajlatán egymást szerető lények,
állatok, növények izgató roppant árja
ülik buja nászukat, isszák szomjasan
gyönyörük nedvét. Az öröm íze
omlik el a mindenség ölén.
Az új idő terei kinyílnak,
holt álmok zsibbadt mélyéről képek tódulnak fel,
a szájakon a rejtegetett gyötrelmek kitörnek.
Félelemtől terhes testek fulladozva úsznak.
Amott egy hárfára fűzött meztelen alak sikolt,
odébb állati ösztön tép szét valakit,
bűnösre pajzs nehezedik.
Irgalmat ne várjon az, aki a tiltott felé nyúl,
egy levágott kézfejet átdöfött tőr rögzít.
Fülkagylók közé agyvelő helyett éles penge szorul.
Egy arc fűzi lelke súlyát a szenvedőkbe,
mintha az utolsó égveledet suttogná éppen,
egy égő város lángjai csapnak a tudat sötétjébe,
s a messzeségben szörnyeteggé bomlik
a négy elem. [1]

*

Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje triptichon (olaj, fa, 220 x 389 cm), Prado

[1]  Hieronymus Bosch (1450-1516) Gyönyörök kertje triptichonjának ihletésére. Az eddigi legteljesebb tárlatot állította össze a Prado múzeum a németalföldi festő halálának 500. évfordulója alkalmából.