Ó, mond Uram s Teremtőm,
miért fordítottad sötétbe
kanyargó ösvényemet
és miért versz jéggel,
amikor cserfes patak
töklapus partján kanyarogva,
egyre csak futok hozzád,
hisz te jól tudod,
csupán pihenni vágyom.
Bús sorsom emlékmorzsáit
újra meg újra számba véve
merítek erőt e hosszú útra,
pedig meggyötört lelkem
pusztán nyugalmat remél.
Cserepes ajakkal,
de nem csituló hittel
zsolozsmázom igéidet,
bár lázálmok gyötörnek,
és érzem, közel a vég,
bőrömből rettegés párállik,
de lelkem tiszta és szabad.
Tán rossz helyen járok,
a völgyből nem hallik szavam?
Felkapaszkodom hát a bércre,
kőpárkány széléről,
szirtek között kiáltozok.
Embertől már mit sem várok,
Megváltóm, engedd hát,
hogy öledbe hajtott deres fejemmel,
átadjam magam kegyelmednek.
Legfrissebb hozzászólások