Andrásfai Eszter: Árnyék

Napra nap, hétre hét;
fájdalmas az üresség,
áttetsző az árnyéklét.
Nincs többé békesség.

Fellegek táncot járnak,
sötét vihar tombol.
Villámok cikáznak,
fényt nem adnak sehol,

fojtó füstöt szórnak szét.
Állok a Semmi közepén
én, az Árnyék,
régi ismerősként.

Köszöntöm a vakságot, érzéseket,
amelyek öltöztetnek, beborítanak,
amelyek belém hatolnak röhögve,
és lihegve megerőszakolnak.

És térdemet felhúzva
mocskosan, tele sérülésekkel
ülök én, az Árnyék, gubbasztva,
sírok bele a Semmibe.

Kínoznak a sápadó emlékek,
mintha velük magam is halványulnék.
Lét és nem lét határán élek,
én, az Árnyék.

Könnyeim elapadnak,
a fájdalmat megszokom,
pusztító ereje a viharnak,
amibe kapaszkodom.