E szállóige körül 1935-ben csinos irodalmi vita kerekedett. Valaki ugyanis végigrágta magát Voltaire levelezésének százkét(!) kötetén, és hasonló mondást nem talált sehol. Igazán kár, hiszen alig lehetne gondolat „volteriánusabb”, az íróra jellemzőbb, hozzá méltóbb. Mégis: félreértés volt az egész.

1907-ben egy tudós angol hölgy, E. Beatrice Hall (S. G. Tallentyre álnéven) könyvet tett közzé Londonban. A címe ez volt: Voltaire és barátai. A könyv 199. oldalán található mondat futótűzként terjedt el angolszász, majd német nyelvterületen. Sőt, élesebb változata is megszületett: „Egyetlen szavával sem értek egyet, de…” Az idézetnek egy Madame du Deffand nevű bölcs dámához címzett levélben kellett volna előfordulnia, de hát nem találta senki.

A szókimondó

A titok kulcsa: 1758-ban a híres enciklopédista, Claude-Adrien Helvétius „botrányos” értekezést írt De I’Espirit (A Szellemről) címmel, megállapítva, hogy az embert pusztán az önérdek vezérli, a jó és a rossz tehát nem erkölcsi kategória, hanem mesterségesen tákolt fogalmak. Helvétius könyvét elítélte a párizsi parlament – akkoriban bírói testület -, hevesen támadta a pápa, indexre, azaz tilalmi listára tette a Sorbonne, végül a bakó nyilvánosan elégette a föllelhető példányokat. Voltaire, akit az intolerancia mindennél jobban ingerelt, egy régi francia szállóige szavával gúnyolta ki e szent türelmetlenséget. Majd öt esztendővel Helvétius vihart kavaró művének kiadása után ő is közzétett egy esszét Értekezés a toleranciáról (vagyis türelemről) címmel. Ebben az alábbi mondatot találjuk: “Mindenki gondolkozzék maga, tűrvén, hogy mások is ugyanezt tehessék.”

A két mondás – a valódi és a kitalált – egybecseng, de kétségtelen, hogy Beatrice Hall változata szellemesebb. Pedig ő csupán ennyit írt: „Ekkora hűhó egy rántotta körül – mondta Voltaire -, vagyis az volt az álláspontja: helytelenítem, amit mond, de halálomig fogom védelmezni az ön jogát, hogy véleményét kimondja.”

A szállóigévé vált mondat tehát nem Voltaire ajkáról származik. Igazi paradoxon: a nagy embernek tulajdonított mondás nem hiteles, mégis tökéletesen jellemez egy olyan szabad szellemet, amilyen Voltaire.

Csak a szelleme…

1791-ben a forradalmi francia nemzet a Panthéonba vitette az író földi maradványait. A Nemzeti Gárda kék-fehér-vörös kokárdás lovasai kísérték a hamvakat szállító négy keréken gördülő roppant alkotmányt, melyet a híres festő, David tervezett. A fekete drapérián ezüst betűkkel állt: „Ő tanított bennünket a szabadságra.” Zsúfoltak voltak aznap a párizsi utcák, a járdaszegélyek, a balkonok. Mindenki sírt. Ebben a korban gyakran sírtak az emberek.

Hetvenhárom évvel később derült ki, hogy a csontok nincsenek sehol: a nagy Napóleon bukása után Bourbon-bérenc ifjoncok felnyitották a koporsót, Voltaire csontjait éjjel és titokban Párizs határába hurcolták; oltott mész emésztette el a nagy francia földi maradványait. De  a szellemét, a műveit nem pusztíthatták el, a bosszú nem csupán gyalázatos volt, hanem értelmetlen is.

Voltaire-ből tehát nem maradt semmi, „csak” a szelleme.

Arouet-ből Voltaire

François-Marie Arouet 1684. november 21-én sírt fel vékonyka hangján. Apja jogász, a fiú a kor legjobb középiskoláját végezte, a Louis-le-Grand-t, s apját – amint ez gyakori eset – felbőszítette azzal, hogy jogi pálya helyett diplomatafióka lett egy léha márki mellett, a franci királyság hágai követségén. Nem sokáig: bukásának oka – elvégre francia – egy szépasszony volt. Ezután valóban poros akták között kellett görnyednie az atyai irodában, majd bizonyos Aint-Ange márki bevezette a párizsi szalonok világába. Úri modorra oktatta, és sokat beszélt a húszéves ifjúnak a Napkirály udvaráról, fölkeltve így történelmi érdeklődését is.

A fiút 1717. május 16-án titkos elfogatóparanccsal börtönbe hurcolták egy epigramma miatt, amelyet különben nem is ő írt. Először került szembe a nagybetűs Renddel, és soha többé nem alkudott meg vele. Kiszabadulván, az ifjú Arouet-nak elege volt a királyi önkényből, de még a nevéből is. Ez idő tájt a „királyt” jelentő francia szó (le roi) kiejtése még így hangzott: lö rue, s ez kínosan rímelt az Arouet-ra (arue). Egyesek szerint a most választott – és halhatatlanná váló – írói név, a Voltaire majdnem anagramma (azaz olyan szó, amelyet egy másik szó betűinek felcserélésével kapunk). Ha az „U”-t latinosan „v”-nek írjuk, csupán két betű az eltérés a két név között. Mások szerint viszont a fiú már kiskorában makacs, önfejű gyermek volt, s a család így becézte, a „kis makacs”, le volontaire, ez rövidült volna Voltaire-ré.

Tipord el a gyalázatost!

Voltaire irodalmi munkásságából nem a tizenhét évesen írott Oedipe halhatatlan, nem is a nyolcvannégy évesen alkotott Iréne. Nem a IV. Henrik tiszteletére írott, ma már unalmas hősköltemény, a Henriade. A Candide persze örök életű, s néhány kisregény; némelyik, mint a Micromégas, a mai sci-fi műfaj őse.

De talán a legérdekesebb Voltaire szellemi képmása, melyet a mész el nem égethetett. Ez a férfi, aki párbajra hívta Rohan herceget, s ezért másodjára is a Bastille-ba került, nem volt forradalmár a szónak abban az értelmében, mint az angyali Saint-Just, az életvidám Danton vagy a merev Robespierre. Jóllehet ő és Rousseau szellemi előkészítői a nagy forradalomnak, Voltaire élete végéig a központosított monarchia híve maradt. Azt sem képzelte olyannak, amely szüntelen a nép részvételével, a nép üdvén fáradozik. Nagy Frigyes porosz királynak szó szerint ezeket írta: „Csak megvetést érzek a tömegkormányzás eszméje iránt.”

Ez színtiszta arisztokratizmus. Híres politikai mottója: „Legyen hát Róma szabad, s Cézár mindenható.” Mi ez, ha nem az alkotmányos monarchia utáni vágy megfogalmazása? Az is, nem jakobinizmus.

Voltaire valóban a fanatizmus és a türelmetlenség ellen küzdött tollával s a szellemével, de nem volt ateista. A valóság árnyaltabb. Kedvelte a jezsuitákat, mert műveltek, rugalmasak és szellemesek. És a tömegek számára szükségesnek ítélte a vallást, gúnyosan jegyezve meg: próbálna csak egy ateista földbirtokos vallás nélkül igazgatni a birtokán négy-ötezer parasztembert!…

Voltaire az istenhitet nem vetette el, de az egyházi fanatizmust igen. Mindenesetre halálos ágyán fölvette az utolsó kenetet.

A zseni és a bölcs

A XVIII. századról minduntalan azt halljuk: a francia felvilágosodás kora. Felvilágosodás: e szó a német  Aufklärung tükörfordítása: a nagy forradalom előtti időszakot a franciák „a fény századának” nevezik. Azt hinnénk: a fény százada csupa vakító pompa és szellemi ragyogás. Nem volt az. A francia paraszt girhes, mezítlábas pária, a városi kézművest a léha udvaronc nem vette emberszámba, de még a gazdag polgárt, a burzsoát sem, aki Indiával kereskedik. Nem ízlésünkhöz méltó, hogy részletezzük hogyan, milyen kínzások közepette végezték ki Damiens-t, XV. Lajos féleszű fanatikus merénylőjét – nyilvánosan (a királyt csak egyik ujján sebezte meg a tőr). Minden francia tartományra érvényes jogrendszer nem létezett, a bírákat megvesztegették, csak a szélhámos érvényesülhetett.

Voltaire élete végéig Ferney-ben élt, néhány mérföldre Genftől, mindig menekülésre készen. (Egyébként a rideg kálvinizmust éppoly „infámisnak” (becstelennek) tartotta, mint a katolikus intoleranciát.) Ferney-ben kertészkedett, mint végül Candide-ja, színházat építtetett, óragyártó műhelyt szervezett, hatvanfőnyi személyzetet tartott és igazgatott. S innen vívta mindennapos harcát a feudalizmus ellen. Fellépett Desfontaines abbé mellett, akit az a vád ért, hogy a fiúkat kedveli, amiért máglyán kellett volna végeznie. Voltaire megmentette a papot, aki emiatt élete végéig gyűlölte és gyalázta. Kiállt Calas, a gazdag toulouse-i hugenotta mellett, akit azzal vádoltak, hogy megölte a saját fiát; kerékbe is törték a 63 éves öreget, pedig mindenki tudta, hogy a fiú őrült volt és öngyilkos lett. Voltaire levelek százaival és röpiratok tucatjaival bizonyította be Calas igazát. Akárcsak de la Barre lovagét, aki nem emelt kalapot egy körmenet előtt, ezért – a fény századában! – nyelvét kivágták, lefejezték, majd tetemét elégették.

E barbarizmus ellen küzdöttek Voltaire és barátai, az enciklopédisták, Diderot, d’Alembert, Helvétius, a zseniális Rousseau. Ők ásták meg a roskatag monarchia sírját. Voltaire-t ebbéli érdemein túl kora fölé emelte még, hogy távol állt tőle a nemzeti gőg – ő világpolgárnak vallotta magát.

A levelei? Csupa szellemi szikra. S utolsó mondása is az, a halálos ágyon. 1778. május 30-án forró láz emészti el a madárcsontú vénembert, de szemében még felcsillan a régi fény, s megszólal: „Hogyan? Máris a lángok?”

(Szuhay-Havas Ervin)

XIV. Lajos
(Saint-Germain-en-Laye, 1638. szeptember 5. – Versailles, 1715. szeptember 1.)
Hyacinthe Rigaud festményén
(1701)

Akkor hát ki mondta, hogy XIV. Lajos mondotta volna? Sok mindenki, egyebek között Voltaire mondta – hogy a király mondta volna. Ha sok mindenki mondta, mi lehet az igazság (vagy a tévedés) a szállóige születésének körülményeivel kapcsolatban? Válaszoljon helyettünk Monsieur Dupré, a vaskos és igen tekintélyes szállóige-gyűjtemény összeállítója (Encyclopédie des Citations. Párizs 1959. 43. old.).

“E szavakat az ifjú királynak tulajdonítják, aki mindössze tizenhét esztendős volt akkoriban. A szavak 1655 április 13-án röppentek volna fel, amikor az uralkodó vadászöltözékben, kezében ostorral érkezett – állítólag – a párizsi bíróság üléstermébe. Félbeszakítva egy éppen zajló adóügyi vitát, így szólt: Az Állam – én vagyok! Ez a mondás minden tekintetben legendás. A király valóban megjelent a bíróság termében, kemény szókkal illette az elnököt és a tanácsosokat, azzal vádolva őket, hogy haszontalan vitáikkal csak zavarják a királyság ügyeit. Szokatlan öltözéket viselt (vörös kabátkát és szürke sipkát), de ostor nem volt nála. Rövid szónoklata után visszatért a Louvre-ba.” (Az ülés eredeti jegyzőkönyvei fennmaradtak, de a szövegben a “L’ État c’ est moi” nem található.)

Dupré szerint a király dölyfös fellépését a szájhagyomány úgy tömörítette, hogy a rövid és dühös szónoklat, a kihívó öltözék és a valójában nem is suhogtatott ostor emléke mintegy mottóvá sűrűsödött: a feudális abszolutizmus lényegévé.

Annyi bizonyos, hogy az eset után 150 évvel is emlegették még a franciák a híres mondást, Napóleon például 1814-ben vágta ugyanezeket a szavakat szenátorai szemébe.

Szállóige született – mert kifejezőek ezek a soha ki nem mondott szavak. Így lehet valami igaz, még ha nem is hiteles.

P. B. Shelley 1819-ben
Amelia Curran (1775 – 1847) ír festőművész alkotása

Oxfordban tanult. Itt írta Az ateizmus szükségszerűsége és az Ha az Istenről való tudás szükséges, akkor miért nem evidens és egyértelmű című műveket. Nemsokára, a művek megjelenése után ateista nézetei miatt elbocsátották az egyetemről. Ezt követően Skóciába szökött, ott megnősül, és úgynevezett „nyitott házasságban” élt. Ezekben az években gyakran utazott Londonba, hogy könyvesboltokba mehessen, és találkozzon a vallástagadó, de Istenhívő William Godwinnal, Godwin hatása alatt számos verset írt, mint például az ismert Mab királynő című verset, és különböző politikai reformokat követelő rendezvényeken is részt vett. Ugyancsak Godwin hatására fordult az ateizmus felől, Voltaire deizmusa felé.

Hamarosan szerelmes lett Godwin lányába, akivel Svájcba szökött, hátrahagyva terhes feleségét és gyermekét. Tettüket mindkettőjük apja elítélte, ezért mindenféle anyagi támogatást megvontak tőlük. A párt Svájcban Byron fogadta be, Mary Wollstonecraft Godwin itt írta meg Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regényét, melyet a Shelley és Byronnal történt csónakázás közben mesélt szellemtörténetek ihlettek.

Mary-vel Olaszországba költöztek, itt született meg egyetlen életben maradt gyermekük. Sokat írt, ugyanakkor sokat hajózott Don Juan nevű hajóján. Egy ilyen hajózás során vesztette el életét is 1822. július 8-án. Az Ariel nevű vitorláson viharba keveredett másik három társával együtt. Holttestét a hullámok négy nap múlva vetették partra. Jó barátja, az akkor már világhírű Byron a közelben lakott, ő rendezte meg a temetést. Ókori mintára a tengerparton máglyát emeltetett. A hamvakat azután a tenger hullámaiba szórta. A hamvasztás során állítólag Shelley szíve nem égett el.

P. B. SHELLEY: A SZERELEM FILOZÓFIÁJA

Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel –
Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol… – S te soha
engemet?

(Szabó Lőrinc fordítása)

(Forrás: wikipedia.hu)

A napjainkban ott található alkotást majd negyedszázaddal később, az ugyancsak a Bourbon-házból származó XVIII. Lajos készíttette el François-Fréderic Lemot szobrásszal. 1818. augusztus 25-én avatták fel a sziget végén lévő Vert Galant, a gáláns-kedves kis park mesterségesen kiképzett terén, nem is annyira a hajdani rokon király emlékére, mint inkább szimbolikusan azt jelezve, hogy a köztársaság, Napóleon és császársága bukása után visszatért a Bourbon királyi hatalom.

A szobor megvalósításán dolgozók között volt egy Mesnel nevű öntőmester, aki nem nagyon rejtette véka alá, hogy szívéhez közelebb állnak a bonapartista, mint a királypárti nézetek. Az a legenda keringett róla, hogy Voltaire vagy Sully hercegének több Bourbon-ellenes pamfletjét és egy Napóleon-szobrocskát rejtett el a szobor bal karjában. Teltek az évek anélkül, hogy bárki is komolyan vette volna ezt a meglehetősen őrültnek tűnő legendát.

IV. Henrik új szobra a számos történelmi fordulat ellenére évtizedeken át állt háborítatlanul a helyén, még „Kövér Bertha” robbanólövedéke is elkerülte, amely 1918. április 14-én robbant a Pont-Neuf jobb parti hídfőjénél. A közelmúltban, 2004-ben azonban ismét reflektorfénybe került ez a történet. A szobrot ugyanis elvitték restaurálásra, és amikor átvizsgálták, a ló hasában hét ólommal lezárt fadobozt találtak, amelyekre egyetlen nevet véstek: Mesnel! A felnyitott dobozokból a szobor öntéséről, helyszínre szállításáról és felállításáról szóló újságkivágatok, tudósítások kerültek elő, továbbá három IV. Henrikről szóló kiadvány, mintegy két tucat érme, amelyek a királyi család életének mozzanatait mutatták be, továbbá – és itt jön képbe a Mesnel-legenda – királyságellenes szövegek, valamint Voltaire és Sully életrajzi írásai! Úgy látszik, a hivatalos dokumentumok mellett az öntőmester valóban elhelyezett „személyes tárgyakat” is, hogy jó pár év időugrással megörvendeztesse mind a szenvedélyesen elkötelezett történészeket, mind pedig a városért, annak múltjáért rajongó amatőr földi halandókat.

[A Paris Zigzag cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC-BY-SA-3.0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások
Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.
Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.
Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.
Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.
Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.
Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.
Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.
Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.
Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.
Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.
Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.
Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.
Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.
Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.
Fekete István: A fejedelem szíve – Párizsi szösszenetek 15.
Fekete István: Különös tetemek a Bastille téren – Párizsi szösszenetek 16.
Fekete István: Az „öreg hölgy” csipkeruhája – Párizsi szösszenetek 17.
Fekete István: A párizsi „Hauszmann-terv” haszna – Párizsi szösszenetek 18.
Fekete István: Guimard-edikula – Párizsi szösszenetek 19.

A földrengés megelőzte a hír- és röplapokat. Maga jelentkezett. Milánóban kilengtek a csillárok s rajtuk kihunyt a gyertyavilág. Stuttgart polgárházai megremegtek, s a rengést a svédországi Falun városában is észlelték. A földrengést szökőár követte az Atlanti-óceánon, vagy amint japán szóval mondják: tszunami; toronymagas hullámok futottak végig a vizeken, óránkénti 900 kilométeres sebességgel, s olyan zabolátlanul, hogy az óceán túlsó partján vitorlásokat borított fel, ültetvényeket söpört a sós habokba Nyugat-Indiában.

Ötszázezer áldozatról szólt a fáma; ez aligha lehet igaz, hiszen adataink szerint a portugál főváros lakossága 275 000 fő volt ekkoriban. A halottak számát mindenesetre 30 000-re tehetjük.

Mint mondtuk, mindenszentek ünnepe volt, derült szombati nap. Előbb félelmetes dübörgés hallatszott, majd hevesen megrázkódtak az épületek, a járókelők a földre zuhantak. Rövid és baljós csend után két-három-öt perces heves földlökések következtek, s ez volt az a néhány perc, amikor a büszke Lisszabon a szó szoros értelmében atomjaira hullott. A Tezsu folyón, amelyet magyarosan Tejónak, latinosan Tagusnak mondanak, kereskedelmi és hadi vitorlások horgonyoztak. A pusztulás perceit innen láthatták legjobban a szemtanúk, nem a szűk kis utcák rengetegéből. Egy hajóskapitány szerint Lisszabon háztömege hullámzott, akár egy haragos sárkány háta, egy másik hajós pedig rengő búzatáblákhoz hasonlította a világvárost.

Valóban félelmetes látvány lehetett, amikor Lisszabon sok száz templomtornya részegen imbolyogni kezdett, darabjaira tört, majd alázuhant a házak erdejébe; porfelhő emelkedett azután az égre, a fekete portölcséreket pedig vörös lángok követték. Ünnep lévén, minden hívő lélek gyertyát gyújtott aznap reggel, a tűzvészt ennélfogva nem is lehetett volna elkerülni.

A táncoló házak és a tűzvész borzalmait követte a szökőár ostorcsapása. A tenger először visszahúzódott, s a Tajó tölcsértorkolatában néhány másodpercre előbukkant az iszapos folyammeder. Azután bömbölve érkezett az első toronymagas hullám, ötven láb magas zöld üvegfalként, egy szemtanú szerint, fél mérföldre árasztva el vízözönnel a darabokra hullott épületeket. Falak omlottak le szörnyű robajjal, hidak rogytak a szennyes csatornákba, súlyos vitorlások repültek a kikötő macskaköveire, mint megannyi döglött bálna. Vagy száz polgár rózsaszín márványból faragott új mólón, a Cais de Pedrán keresett menedéket, a visszaözönlő árhullám azonban nem csupán az embereket ragadta el, hanem magát a kikötőgátat is, eltűnt nyomtalanul, a mellette horgonyzó vitorlásokkal együtt.

A városi épületekben a földmozgás okozta a legnagyobb kárt, az anyagi javakban a tűztenger. Tizenkétmillió font sterling értékű árú hamvadt el néhány óra alatt, de tűz emésztette el a királyi palotát, a legnagyobb székesegyházat és az Inkvizíció Palotáját is, amelynek udvarán olyan sok eretnek szenvedett tűzhalált. Hivatalos felmérések szerint tízezer épület dőlt romba vagy égett porrá.

Az emberek után második gondolatunk mindig a műkincseké. Lourical márki palotájában tűz pusztította el Tiziano, Correggio és Rubens festményeit; elégett 18 000 könyv, ezernél több ritka középkori kódex, meg sem számlálható térkép és földrajzi feljegyzés. Összesen 70 000 értékes könyv pusztult el aznap, s velük együtt sok száz magángyűjtemény.

A borzalmakat tetézte a fosztogatás és az erőszak valóságos orgiája. Dél-Európa királyi székhelyein mindig számos volt az aljanép. Felbukkantak az utcán a fosztogatók sakálhordái, fáklyákkal rohantak ide-oda a Limoeira börtön szabadon engedett foglyai és az állatként kezelt néger rabszolgák.

De nyomban a kataklizma után máris színre lépett a portugál történelem talán legjelentősebb alakja, Pombal márki. 1755-ben még nem így nevezték. Diplomata volt, az ország londoni nagykövete, nemesember, eredeti nevén Sebastiao José de Carvalhi e Mello, Oeyras grófja. A földrengés időpontjában 56 éves, magas, karcsú, szép férfi, aki ifjúkorában jogot végzett a híres coimbrai egyetemen, és gazdagságát egy érdekházasság révén alapozta meg. Nem volt népszerű ember. Az udvaroncok irigyen lesték minden mozdulatát, V. János király sem kedvelte. I. József, az új király azonban megtette a könyörtelen és tehetséges törtetőt külügyminiszterének. A földrengés révén lett nagyszabású államférfivá, aki nem csupán a zűrzavaron lett úrrá, hanem újjá varázsolta Lisszabon városát is. A hófehér Lisszabon mai eleganciája, széles bulvárjai Pombal kézjegyét viselik magukon. Ami ennél is több, a márki volt az, akinek sikerült megszabadulnia az angol kereskedőktől. Az angol kereskedelmi tőke ugyanis a középkortól fogva szinte monopolizálta a gazdag kikötő forgalmát. A tűz azonban elpusztította – az angol áruraktárakkal együtt – a hitellevelek és raktárkönyvek tömegét.

Pombal megszabadította Lisszabont a jezsuitáktól is. Malagrida, a Jézus Társaság nagy hatalmú vezéralakja – ironikus módon – eretnekként hamvad el a máglyán. És itt értünk el a lisszaboni földrengés közvetett hatásához. Megdöbbent persze a katolikus Európa, a protestánsok döbbenetébe azonban már némi káröröm vegyült. Az angol, a holland és a német protestáns kalmárok gazdag vetélytárstól szabadultak meg, ezt azonban restellték volna nyíltan bevallani. Ehelyett felhozták az Inkvizíció bűntetteit s a portugál apácák botrányosan laza erkölcseit (a fővárosban minden harmadik nő apáca lévén, ezt meg kell értenünk.)

A természeti csapások mindig ritka alkalmat nyújtanak a klérus intelmeire: lám, lám, a bűnös Lisszabon. Csakhogy a kortársak sok mindent nem értettek. Miért büntette ilyen kegyetlenül a végtelenül jó és szeretetreméltó isten az ártatlanok tömegét is a fekete bárányok mellett? Hogyan lehetséges az, hogy a kolostorokban tömegével haltak tűzhalált apró lánykák és fiúk, amikor a Rua Suja bordélynegyede jóformán teljes épségben maradt? És miért éppen Lisszabon? Nem volt-e könnyező Mária szobra, vércsöppekkel ékes feszülete? Nem sorakoztak-e az egyház nagy ünnepein és az eretnekek máglyahalála alkalmával hosszú körmenetek? Mindezt a kortársak képtelenek voltak felfogni. Sokuk szívében gyökeret vert a kételkedés.

Aminthogy megingott a hit Leibniz filozófiájában is. Leibniz nevét ma már jószerivel csak a matematika története őrzi; Newtontól függetlenül, és vele csaknem egy időben, ő fedezte fel a differenciál- és integrálszámítást. Ugyanakkor az újkor első jelentős német bölcselője ez a különös ember. Egészen a lisszaboni földrengés napjáig sok ezernyi gazdag polgár és udvaronc lelkét nyugtatja meg 1710-ben kiadott értekezése, amelyet francia nyelven írt Charlotte porosz királyné épülésére, ez a munka a híres Essais de théodicée sur la bonté de Dieu, la liberté de l’homme, et l’ origine du mal. Mint a címe is mutatja, tudós értekezés isten jóságáról, a szabad akaratról és a gonosz eredetéről. Leibniz ebben a munkájában régi kétségekre próbál válaszolni: miként lehetséges, hogy a végtelenül bölcs és jóságos isten eltűri a világ gonoszságait.

Leibniz ezt így magyarázta meg Charlotte királynénak és a franciául értő Európának. Istennek hatalmában állna, hogy kizárólag csak jót cselekedjék, bár ezt nem köteles megtennie. Amikor például a világ teremtésén töprengett, még végtelenül sokféle világ születésére volt lehetőség. Végül azután a Mindenható a lehető legjobb világot teremtette meg, a lehető legjobb világ pedig, tehát a miénk, azért a legjobb, mert ebben jut kifejezésre a legszélsőségesebb formában mind a jóság, mind a gonoszság. Nyilvánvaló, hogy istennek hatalmában lett volna tökéletesen jó világot teremtenie, hiszen mindenható, csakhogy ez a tökéletesen jó világ nem lett volna egyben a legtökéletesebb is. Miért? Vegyünk egy triviális példát. Forró nap van, szomjazunk. Valóságos élvezet ilyenkor egy pohár jéghideg vizet szürcsölgetnünk. Az örömérzet forrása azonban nem maga az üdítő víz, hanem az az érzet, mennyivel jobb most felüdítenünk magunkat a szomjúság kínzó, hosszú percei után. Ha nem szomjaztunk volna, ha nem szenvedünk a víz sem esik olyan jól. Így van ez a jósággal és a bűnnel is. Az erény értékét sötét testvére, a bűn adja meg – ahhoz képest pompásak a jó cselekedetek. Leibniz így folytatja: nagyobb dolog a szabad akarat. Isten azonban nem ruházta fel szabad akarattal már az első embert, ha száműzi a gonosz világból. Mert hiszen nincs akkor lehetősége az esendő embernek a választásra. Isten tehát szabd kezet adott az embernek (jóllehet előre látta, hogy Ádám megkóstolja a tudás fájának gyümölcsét s ezzel halált eszik a tiltott gyümölcsből.) Az eredmény olyan világ, amelyben több a jó, mint a gonosz, ennélfogva a lehető legtökéletesebb világ.

Bertrand Russell, a nagy angol filozófus jegyzi meg, hogy ez az érvelés minden bizonnyal megnyugtatta Charlotte porosz királynét. Jobbágyai továbbra is szenvedtek, amíg a fejedelemasszony élvezte a jó élet örömeit, méghozzá teljes megnyugvással: ez a lehető legtökéletesebb világ, tehát mind úgy jó, amint van.

Leibniz elméletét tanítványa, Wolff népszerűsítette. Így öltött testet a tout est bien iskola, a „minden jól van” elmélete, Európa szerte megnyugtatva a hatalom birtokosait. Sokkal kevésbé nyugtatta meg Lisszabon pusztulása Voltaire-t, aki már Zadig című regényében gúnyt űzött Leibniz tanaiból, sőt tanítványaiból is, akik 1737-től fogva optimizmusnak nevezték mesterük elméletét. Öt héttel a katasztrófa után adta ki Voltaire Poeme sur le désastre de Lisabonne című gúnyos költeményét. Ebben igazi voltaire-i gúnnyal bizonygatja: minden, ami történt, a lehető legjobban történt. A halottak örökösei például váratlan pénzhez jutottak. Bizonyára fellendül az építőipar, a kóbor állatok is meghíznak az áldozatok tetemein. A földrengés csupán szükségszerű ok szükségszerű következménye tehát, ahol az egyéni szenvedés is hozzájárul a közjóhoz.

Meglepő, milyen rengéshullámokat idézett elő Voltaire költeménye. Kant, a filozófus, szinte komolyan véve Voltaire maró iróniáját, három értekezést írt a földrengések áldásos hatásairól: nyomukban hőforrások fakadnak, gyógyfürdők alakíthatók. A felszabadult kénes gőzök egészségügyi hatása is jótékony. A kőzetekből értékes telérek bukkannak elé, és így tovább. A Felvilágosodás századának másik szellemóriása, Rousseau is megtámadta Voltaire-t bár hite a maximálisan jó világban alaposan megingott.

Voltaire halhatatlan Candide című regénye, amely négy évvel Lisszabon pusztulása után látott napvilágot, tehát 1759-ben, már nyílt támadás Leibniz személye ellen. Kevés olvasó van tisztában azzal, hogy a tudós Pangloss doktor nem más, mint maga Leibniz. Pangloss beszél minduntalan elégséges okról, általános ésszerűségről, előre megalkotott harmóniáról, meggyőzve a sokat hánykódó Candide-ot, hogy szenvedései a jót szolgálják. Természetes ezután, hogy a Candide egyik leghíresebb jelenete éppen a lisszaboni földrengés, amely nem csupán egy gazdag várost döntött romba, hanem egy egész társadalomnak önmaga tökéletességébe vetett hitét is megtépázta. S talán nem erőltetett gondolat párhuzamot keresnünk a lisszaboni földrengés és a párizsi között. Az utóbbi 1789 nyarán rázta meg Európát…

(Sz.H.E.)

– Sógor Zsuzsanna rovatvezető –

Latin Iskolába járt, kora gyermekkorától szeretett olvasni, s már diákéveiben megtanult görögül, latinul, héberül, majd maga is írni kezdett. A Lipcsei Egyetem teológia szakára járt, de hamarosan több világi tevékenység kötötte le a figyelmét, táncolni, vívni, lovagolni tanult és a színházért kezdett lelkesedni. Érdeklődését lekötötte az irodalom, a filozófia és a művészetek szeretete.

Nemsokára sorban jelentek meg versei, fabulái és verses elbeszélései. Az ekkoriban újjáéledő lipcsei színház felfigyelt az ifjú tehetségre és nagy sikert aratva előadták A tudós ifjú című vígjátékát. Az író ezután több komédiát is írt, ám szülei nem helyeselve színházi kapcsolatait, hazarendelték. Végül mégis beleegyeztek, hogy orvosi tanulmányokat folytasson, s visszatérhetett Lipcsébe.

Még nem töltötte be huszadik életévét, mikor végleg az irodalom, a szabad írói pálya mellett döntött. Apja erőltetett rábeszélésének és egy Voltaire-rel való vitának köszönhetően Wittenbergbe utazott, hogy ott lezárja tanulmányait, ezután lett a filozófia magisztere. Orvosi diplomájának megszerzése után ismét Berlinbe költözött: Voltaire és II. Frigyes írásainak fordításával foglalkozott. Ezután belefogott nagyravágyó terve megvalósításába és Theatralische Bibliothek címmel folyóiratot indított. Célja az volt, hogy minden idők és minden nép kritikai színháztörténetét bemutassa. A lap az érdeklődés hiánya miatt négy szám után megszűnt.

Számos tanulmányt írt a kortárs irodalomról. Írásaiban támadta a francia drámaeszményt, s arra ösztönözte az írókat, hogy Shakespeare-t tekintsék mintának. A sok munka mellett bohém életet élt. Ám sok időt töltött filozófiai és esztétikai tanulmányok olvasásával is, s így született meg a Laokoón, vagy a festészet és a költészet határairól című híres értekezése, amely főleg a fiatal generációnál aratott nagy sikert.

Néhány év múlva megszületett a mindmáig legnagyobb műveként számon tartott drámai költeménye, a BÖLCS NÁTHÁN.

Egészsége ezután látványos gyorsasággal romlott, koncentráció hiányáról, látásának meggyengüléséről, melankóliáról, beteges fáradékonyságról panaszkodott. Az író teljes magányban és szegénységben töltötte utolsó éveit, 52 esztendősen hunyt el. Halála után közpénzen, a szegények temetőjében kapott helyet.

Bölcs Náthán (A három gyűrű meséje, részlet)

Náthán:
Élt hajdanán egy ember Keleten, Volt annak egy páratlanul becses, kedves kéz adta ritka gyűrűje. Száz színben tündökölt csodás opálja. A gyűrűnek varázshatalma volt, S ki bízott titkos erejében, Isten s ember előtt kedvessé tette azt. Nem csoda hát, ha sose húzta le az ujjáról, és úgy rendelkezett, hogy mindörökre házában maradjon. Mégpedig így: mind közt legkedvesebb fiára hagyta a csodás gyűrűt, s meghagyta, hogy majd aztán annak is legkedvesebb fiára szálljon át. S a gyűrű jogán, bármilyen korú, mindig csak a legkedvesebb fiú legyen a ház feje és fejedelme. Figyelsz-e, szultán?

Szaladin: Figyelek! Tovább!

Náthán: Így szállt apáról fiúra a gyűrű, s került egy apához végül, kinek egyként kedves volt mindhárom fia, nem tudta hát nem egyformán szeretni mindhármukat. Csak olykor tűnt neki majd ez, majd az, majd megint amaz – ha egyikük volt éppen csak vele, s nem kellett hármuk közt megosztani túláradó szívét – a gyűrűre méltóbbnak, s ő eléggé gyenge volt odaígérni mindnek jámborul. Nem is volt semmi baj. Hanem mikor halála elközelgett, az apa szorult helyzetbe jutott. Megbánthat-e három fia közül kettőt, akik bíznak szavában? Most már mit tegyen? Izen titokban egy aranymívesnek, csinálná meg két mását gyűrűjének, költségét, fáradságot nem kímélve, csakhogy hajszálra éppolyan legyen, mint az a gyűrű. Íme, sikerül a mesternek. Mikor meghozza őket, a mintagyűrűt meg nem ismeri az apa maga sem. Szólítja vígan, örvendve fiait – mindet külön, mindet megáldja, mindnek odaad egy gyűrűt, s meghal. Szultán, hallod-e?

Szaladin (meglepődve elfordul):
Hallom, hallom! Fejezd be, nosza hát, a mesédet! Nos?

Náthán:
Máris vége van. Mert ami jön még, kitalálhatod. Alighogy meghal apjuk, mindenik jön gyűrűjével, mind a ház feje akarna lenni. Van per, osztozás, vádaskodás – de csak nem tudni, melyik az igazi. – (Szünet, miközben a szultán feleletét várja.) – Éppúgy, ahogy mi sem tudjuk, melyik vallás az igazi.

Szaladin:
Hogy? Kérdésemre ez talán a válasz?

Náthán:
Bocsáss meg, szultán, hogyha nem merek a három gyűrű közt választani: hisz úgy rendelte épp Atyánk csinálni, hogy meg ne különböztethessük őket.

Szaladin:
A gyűrűket! Ne űzz tréfát velem! Az említett három vallás között, úgy vélem, van különbség, még ruhára, ételre és italra nézve is.

Náthán:
Csak épp alapjaikra nézve nincs.

(Lator László fordítása)

Voltaire