“Ma hull a hó és álom hull a hóban
bólint a láng az üres kaszinóban

Az öreg doktor német lapba süllyed,
mint vén kámzsás nézi a gót betűket

A szolga fát tesz a beteg parázsra,
Horatius. hol mezeid varázsa?

Itt ólomlábon jár a gond a hóban,
és Amerika sejlik a kunyhóban

Amerika, az aranyhímű távol,
szőve remény, s kétség fonalából

Ma hull a hó és álom hull a hóban
befüggönyözve a világ valóban.”

S a függönyön túl zene szűri hangját
egy operában ma Puccinit adják.

Nagy operában, bordó és aranyban,
és hull a hó és hull, hull szakadatlan.

***

58 vagyok, egy 14 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”
Át (2022)

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala
Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Hallhatod, igen.
Ha még nem öregedtél a kövekhez.
De ha könnyedén átutazol felettünk,
(elegánsan, térképpel vagy térkép nélkül),
csak sóváran remegő hidakat látsz.

Mert mind szabadulnánk.

***

Az iskola másik nagy, felvilágosodástól örökölt feladata, hogy demonstrálja az emberek egyenlőségét. Hogy bebizonyítsa, képes eltörölni a származásbeli különbségeket, biztosítani minden gyerek számára az esélyegyenlőséget. Ez olyan nagy és szép terv, hogy erről nem mondhatunk le. Természetesen a felvilágosodás filozófusai, a nevelés apostolai csak „elvi alapon” hirdették az emberek egyenlőségét. Nem láttak még igazi multikulturális közösségeket, pedagógusaik soha nem találkoztak azzal a problémával például, hogy lehet megtanítani a másodfokú egyenleteket egy olyan diáknak, akinek az anyanyelve négy számnevet ismer: egy, kettő, három, sok…
A politikailag korrekt válasz a problémára, hogy nem is kell effélékkel annyit vesződni. A matematika fehér tudomány. Ezzel az észjárással aztán sikerül biztosítani, hogy a diákok egy része közelébe ne kerüljön a műszaki- vagy természettudományoknak, és pénztelenül, társadalmi gettóba zárva éljék az életüket.
Az emberek egyenlők. De azt képtelenség feltételezni, hogy a világ különféle pontjairól összeverbuvált, közös osztályterembe zárt gyerekek egyformán fognak teljesíteni. Már ha nem előítéletes a tanítónéni… De azért az emberek közötti különbségek egészen megrendítőek. Lányom velencei osztályába (állami iskola) kilenc különböző országból érkeztek gyerekek. Az évvégi értékelésen a maestra (tanítónéni) elmondta, hogy „természetesen” a legjobbak a távol-keleti gyerekek, közepesek az európaiak és amerikaiak, a többiek pedig „le vannak maradva”. Mikor én felháborodottan rákérdeztem, hogy ebben mi a természetes, a maestra megnyugtatott: pontosan ez megy a többi osztályban is.
De miért? Már évek óta gondolkodom ezen.
Én azt hiszem, nem feltétlenül a műveltség vagy a pénz miatt. Az iskolai előmenetelt, de tulajdonképp még az egyetemi karriert is nagyban befolyásoló adottságok, a memória, koncentrációs készség, konfliktustűrő képesség ahhoz a szürke zónához tartozik, mint a kudarcok, a szorongás, a félelmek, a traumák. Ezek nem egészen szerzett, de nem is egészen örökölt tulajdonságok. Tovább lehet adni (és többnyire tovább is adjuk) a gyerekednek, bár ezek azért nem lesznek annyira megváltoztathatatlan genetikai sajátságok, mint a bőr- vagy a szemszín. Itt lenne sok – mégpedig nagyon sok! – feladata a pedagógusoknak.
Természetesen egy matematika-fizika szakos tanárt ma senki se készít fel arra, hogy belenyúljon egy gyerek tudatalattijába vagy átalakítsa az iskolán kívüli környezetét. Noha ezek a módszerek nem ördögtől valók, és a felvilágosodás előtti iskolák már ismerték ezeket. A művészeti oktatás (különösen a közös éneklés!) csillapítja a szorongást, növeli a gyerekek közötti együttműködést. A testmozgás javítja a bal és jobb agyfélteke koordinációját, hozzájárul a logikai készség fejlődéséhez. (Még furább: kisgyerekkori pszichés zavarok egyszerű testmozgással javíthatók). A gyerek családi környezetét sem feltétlenül “gonosz dolog” átalakítani. A latin-amerikai jezsuita kommunák iskolái a szülőkkel való szoros együttműködésre épültek, és ma is van teljes közösségfejlesztést propagáló pedagógiai program, gondoljunk csak az L. Ritoók Nóra-féle Igazgyöngy Alapítvány működésére.
Lassan, fokozatosan az iskolák képesek lennének bebizonyítani az emberek egyenlőséget, rassztól, nemtől, osztályhelyzettől függetlenül minden tehetséges gyereket bejuttatni az egyetemre. De miért nem valósul meg ez szinte sehol? Az egyes országok különféle mértékben bocsátanak erőforrásokat az iskoláknak – de sehol se annyit, hogy a kísérlet sikeres legyen. Hogy többé egyetlen velencei tanítónő se mondhassa azt, hogy a „sorrend természetes”. Ma elképzelhetetlen, hogy középiskolai tanárok világsztárok legyenek. Pedig az ókori görögöknél valami hasonló történt, két legnevesebb tanárukat, Püthagoraszt és Orpheuszt félistenekként tisztelték, kultuszaik, sőt templomaik voltak – annyi névtelen tanárral szemben az ő nevüket (és tanításaikat, sorsukat) mindenki ismeri.
A kapitalizmusnak egyszerűen nincs szüksége ennyire művelt emberekre. Sokkal olcsóbb arra biztatni egy hátrányos helyzetű fiatalt, hogy küzdjön az utcán a jogaiért, mint felkészíteni a Columbia Egyetemre. Könnyebb szavakat betiltani, büntetni a vitát, a „káros gondolatokat”, mint kétismeretlenes egyetleneket vagy Dantét tanítani.
Az iskola letett arról, hogy a társadalom számára demonstrálja az emberek egyenlőségét. Inkább az egyenlőségről való beszédet akarja felügyelni és átalakítani – tiltásokkal, tabukkal, mindenféle diszkriminatív intézkedésekkel.
Nekem nagy kétségeim vannak az ideológiai nevelés hasznosságával és hatékonyságával kapcsolatban. Természetesen nem nehéz különféle rigmusokat betanítani a gyerekeknek. Azt sem ítélhetjük el, hogy sokan azt várják az iskolától, olyan embereket neveljen, akik képtelenek a háborúra és a gyűlöletre. De miért képes egy konkrét történelmi helyzetben egy ember vagy akár egy népcsoport empatikusan viselkedni vagy akár csak autonóm módon cselekedni? Az olaszok empatikusabb viselkedése a zsidóüldözések idején netán arra vezethető vissza, hogy jobb tanáraik voltak, mint a németeknek, horvátoknak, magyaroknak? Konkrét történelmi szituációkban való morális döntéseket az iskola önmagában nem tud megalapozni – ezt még az iskolákat oly fontosnak tartó felvilágosodás sem képzelte. A „jóság” létező, de nagyon bonyolult dolog: nem biztos, hogy a műveltségtől függ, miképp a XIX. század hitte, vagy az ideológiáktól, ahogyan mi feltételezzük.
Az iskolai ideológiai nevelés könnyen szörnyszülötteket képez. A „hazafit”, akinek semmilyen íz, dallam vagy vers nem jut a hazáról eszébe, csak az, hogy utálja a szomszédait. A „haladót”, aki úgy próbál távoli világokért lelkesedni (csak próbál, mert hiszen nem olvas, nem utazik, nyelveket nem tud), hogy ócsárolja és gyűlöli a sajátját. „Mi” és „ők” ilyen nevetséges, mindenféle tapasztalatot nélkülöző szembeállítása nyilván különféle tekintélyszemélyek (tanárok és más megmondók) által megerősített baromságok. Az ún. morális oktatás sok iskolában kimerül az effélék sulykolásában.

Hogy az iskola teljesíthesse a felvilágosodás által ráruházott küldetését, az esélyegyenlőség megteremtését, vissza kéne térnie az archaikusabb iskolák (például a görög) tapasztalataihoz. Egy iskolának nem szükséges „mindent” megtanítania. Elég, ha a sport és a művészet mellett egy valamiben mélyed el, de abban nagyon élményszerűen és alaposan. A görögök (és velük együtt én is) úgy vélem, egy nagyon jó matematikus már képes önmagától „mindent” megtanulni. Ha mindent nem is, de bizonyos körülmények közt bármit. Ám nemcsak a matematika, hanem akár az irodalom vagy a természetismeret is szolgálhat ilyen „alaptudományként”.
És azok a gyerekek, akik egy szárnyaló műelemzés vagy matematikai bizonyítás során átélik (együtt élik át), hogy a gondolat itt és most születik, már nem fogják könnyedén bántani egymást. Nem a műveltség, hanem az intellektuális megtapasztalás közös élménye – nem tudjuk, hogyan és nem tudjuk, miért – morális erőket is felszabadít. Tanárban is, diákban is.
Egy kicsit talán mind jobbak leszünk.

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Kiveszem a foltot a nadrágodból.
Megvarrom. Kijavítom. Odaadom.
Ébresztelek. És el is temetlek, ha kell.
Mert a tiéd vagyok. Hűségesen.
Áldjon vagy verjen,

ugye.

A tenger egy kékségnyi rész belőled.
És egy kékségnyi rész belőlem.
De nem kell vigyáznom rá.
Nem kell ébresztenem.
Nem kell eltemetnem.
Fenséges közönye
az én menedékem.

A hazám –
így, kisbetűvel.

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Tűzhányók, csapdák, barlangok – no, lám,
a férfilélek. Mintha egy nagy költségvetésű,
amerikai filmet bámulnék, mondjuk,
az Indiana Jones XIV-et, ahol egy jóképű régészt
kergetek az őserdőben. Mert van egy üzenetem.
Mindig ugyanaz. Eltépheted, elolvashatod,
megőrizheted.

De én zokon venném, ha egy jóképű valaki
egy képzeletbeli őserdőben engem üldözne.
Hisz én megvagyok. Az én titkaim az enyémek.
Ám mosogatás közben szívesen elábrándozom.

Mi az ön legtitkosabb vágya, asszonyom?
Hogy dzsippel száguldozzam az őserdőben.

Persze nem találkoztam senkivel,
aki terepjáróval, helikopterrel keresett volna
eltűnt szíveket az őserdőben. Az én szerelmeim
mind csalódott, szomorú, „egy kávé is jó lesz”-,
„holnap majd megmutatom”- férfiak.
De nekem ők az egyetlenegyek – ha mondhatom.
Csak ez a keserű szél, Kelet-Európa-rozsda,
örökösen fájó télutó ne lenne… Kínos leírni
egy versben (pont egy versben),
hogy évszakhoz-helyhez nem illően
– se dzsip, se ló, se madárfütty, se dzsungel –
boldog vagyok.

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Aztán a tenger.
Addig nem is hullámzik, míg észre nem vesz.
De most árad felém kitartó örömmel.
Mintha el akarnék veszni benne.
Égboltnyi rend. Hideg és veszedelmes.
De csak tettetem, hogy tartok tőle.

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Mos, mos, mos.
Nem mosógéppel persze.
Egy kislány tornaruhájáért nem kell bekapcsolni
egy egész mosógépet. Jobb ez így.
Százszor kiöblíteni. Aztán újrakezdeni.
Mindenki ébren. Mindenki hallja,
milyen egy anya élete.
Akinek elkapdossa életét
a hálátlan gyermeke.

Anya
mos, mos, mos.
Nem elég százszor.
Nem elég ezerszer.
Anya mos.
Szennyes leplét
a futó hab
elkapdossa.

Hallgatom Pulában a tengert.
Mos, mos, mos. Mindenki ébren.
Csattognak a hideg cápafogak,
reszketnek a kis halak, megbújnának,
mert szégyenlik magukat. Tizenegy óra,
igen. Ébren. A szívemet a futó hab
elkapdossa. És még mindig nem értem,
mi az a szörnyű, felfoghatatlan,
iszonyú dolog, amit elkövettem.

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

II. Én a depressziómat kiskamasz korom óta kávéval, a szorongást cigarettával kúráltam. Mégsem a tüdőm vagy a szívem betegedett meg, hanem a méhem, a „berendezésem”. Kislány koromban vigyázni kellett, hogy ülünk le szoknyában. Ha kilátszott a bugyim, anyám rám rivallt: vigyázz! kinn van a berendezésed! Ezt a nevezetes „berendezést” mindig csak anyám látta – anyám, akivel a kapcsolatom közismerten rossz volt, de én mégsem szakítottam vele. A bántalmazott gyerekek a leghűségesebbek. Míg hozzá hű maradtam, saját magamat elárultam. És talán a betegség kirobbanásához annak is köze van, hogy a lányom tizenhárom éves – hamarosan mindenféle kamaszfiúkat kerülgethetek a lakásomban. Ahogy ez ennek a rendje. Anyám tehát hamarosan „visszafoglal”. Ezért is szeretnék olyan kétségbe esetten meggyógyulni: semmi módon nem akarnám, hogy a betegség – bármilyen betegség – árnyékot vessen lányom kamaszkorára. Le a családi átkokkal!
Ennek érdekében akárhány pszichiátert a földbe beszélek. Mi is az Almódovar-film címe? Mindent anyámról. Hát rajta!
Ezekről beszélgetek más beteg hölgyekkel az Onkológiai Intézet (hajdani Siesta Szanatórium) csodás parkjában. Pszichoterápia, bántalmazás, családfa-állítás. Ma ez a pszichológiai konyhaműveltség a középosztálybeli életforma része – úgy beszélgetünk a traumáinkról, a bántalmazóinkról, mint a régi, „úri” háziasszonyok a vasárnapi menüről, a süteményekről vagy épp a cselédjeikről.
Szépen süt a nap, jól esik a műtét előtt egy kicsit kisírni magunkat.
És pontosan ez bizonytalanít el.
Ha ekkora tudósok vagyunk, miért lettünk betegek?

III. Harminckét óra múlva az „őrzőben” ébredezek. „Ne ficánkoljon” dörren rám valaki a sötétségből. Nem ficánkolok, mozdulni sincs erőm. Ha megmozdulhatnék, odamennék az ablakhoz, és megnézném azt a fát, amit élete utolsó éjszakáján Babits Mihály látott (ld. a fotót), mert ő maga is ezen a folyosón haldoklott. De én most haldoklom? Vagy talán jól vagyok? Hány óra van? Hogy sikerült a műtét? A hatalmas seb még nem jelent semmit – az orvosok a műtét elején kiveszik a betegek nyirokmirigyeit, és az operációt csak akkor folytatják, ha a nyirokmirigyek „tiszták”. Szentséges ég! Most akkor életre vagy halálra ítéltek engem? Ezt akarja megtudni M., a betegtársam is, aki síros hangon kérdezgeti, mi történt vele.
„Szedje össze magát!”, dörren rá az ápolónő, és kicsattog a folyosóra.
M. (civilben egy vidéki kutatóintézet vezetője) csendben elsírja magát. Veszélyes, őrült dolog. (Ezt másnap magam is megtapasztalom, mikor próbálom a paplan alatt kisírni magam: majdnem felszakad a sebem.) Most csak hallgatom M-t, és együttérzően makogok, mást nem tehetek. Félek attól, hogy az ápolónők (mint az oviban a dadusok) valahogy megérzik a „ficánkolást”, és visszajönnek, hogy „helyre tegyenek”.
A folyosóról ideges fények. Valahol valami baj van. Érzem.
Másnap kiderül, hogy fejben jól rekonstruáltam az eseményeket. Az ápolónők hajnalban előírás szerint hozzákezdtek az ébresztésünkhöz, de félbe kellett hagyniuk, mert valaki az egyik kórteremben rettenetesen rosszul lett.
De miért nem mondták EZT?
„Lányok, a türelmüket kérjük, fél óra múlva visszajövünk.”
Úgy gondolták, egyetlen megoldás, ha „megfegyelmeznek” minket.
Két alulfizetett, holtfáradt, a feladataik alatt összeroppanni látszó éjszakás nővért persze könnyű megérteni.
De ez a verbális durvaság nem itatja át az egész életünket?
A beszólogatás, a leoltogatás, az alázás, a pocskondiázás, a verbális abúzus. Mindenki tudja, hogy a gyerekkori zaklatás „nem tesz jót” az egészségnek – de hogy állunk vajon a Kelet-Közép-Európában oly kedves verőszavakkal? „Hogy jössz te ehhez?” „Mit képzelsz magadról?” Azok jót tesznek? Az én mindeddig legsúlyosabb egészségügyi katasztrófám (hetedik hónapban megindult szülés) nem egy gyerekkori trauma, hanem „beszólás”, verbális agresszió miatt következett be.
Soha nem dolgoztam olyan munkahelyen, nem jártam olyan irodalmi körben, ahol ne lett volna szokás valakit / valakiket kipécézni. Leoltani, elrettenteni, pocskondiázni. Hát nem ezért van Kelet-Közép-Európában ennyi daganatos beteg?
És mindezt valami mifelénk divatos hamis hősiesség is elviselhetetlenné teszi. Bírni kell. Ökölbe szorított kézzel.
Nem az a legény, aki adja. Az a legény, aki állja.
Nos, én nem vagyok „legény”. És nagyon nem állom a dolgot. Szeretek nyersen fogalmazni, de rosszul vagyok, ha a jelenlétemben pl. a villamoson „leoltanak” egy nőt, egy öreget, egy gyereket. Egy úszóbajnokot. Egy rinocéroszt. Egy akárkit.
Ennek ellenére alig merek a testet-lelket pusztító, verbális agresszió ellen fellázadni. Csak nyüszítek, mint éjszaka az őrzőben. Pedig sokszor mondhatnám (mondhattam volna), ha én kedvesen beszélek, beszélj velem te is rendesen!

IV. A látványos társadalmi különbségek — nos — egészen biztos, hogy rosszat tesznek az egészségnek. Hát nem ezért élnek Skandináviában tovább az emberek? Senki sem szeret éhező, beteg, haldokló embereket fütyörészve vagy akár lehajtott fejjel kerülgetni. A társadalmi különbségek főleg akkor zavarók, ha ezek nem valami „atyáinktól” örökölt, évezredes elnyomás következményei, hanem személyes felelősség terhel minket miattuk.
A Kékgolyó utcai Csodaklinika (mert ez tényleg egy kiválóan felszerelt kórház) jól megtestesíti a rendszerváltás bűneit. Egy mindenki adójából, TB-hozzájárulásából fenntartott állami intézmény, melyet mégiscsak a „kevesek” vehetnek igénybe. Én persze csak az itteni nőgyógyászatot láttam – hát itt biztosan egyetlen paraszt, roma vagy munkás nő nem rontotta a levegőt. A Kelet-Magyarországon élő nők nyilván még azelőtt meghalnak rákban, mielőtt felfedeznék a betegségüket. Se szűrővizsgálat, se nőgyógyászat, se tudás a betegségről. A pártok szívesen beszélnek az „egészségügyről”, megmondóik boldogan ócsárolják a „pénzéhes orvosokat” („mért nem oldják meg ŐK a helyzetet?”), választási évben tonnaszám ígérik a lélegeztetőgépeket – de ez az egész nem komoly. Én még nem láttam olyan „embernyelven” írt útmutatót, amely megmagyarázná Marika néninek, hogy milyen tünetek esetén kell orvoshoz fordulni, hogy milyen kezelések várnak rá, hogy mit kell tennie. Hogy mért érdemes az egészet végigcsinálni.
Egyáltalán nem igaz, hogy a Kékgolyóba csak magánorvoson keresztül lehet bekerülni. Be is dumálhatod magad, mint én tettem. Sok gátlástalanság és tudás kell hozzá. De az is igaz, hogy a legtöbben irdatlan pénzeket fizetnek. Magánorvos, magánvizsgálatok, magánkórház. (A „magán” főleg a dunántúli gazdag nőkre van hatással – szerencsére sokan időben rájönnek, hogy a VIP-reggeli és más effélék nem pótolhatják az ország legjobban felszerelt műtőit.)
Még egy olyan romantikus antikapitalista is, mint én, belátja, hogy ez a sok fájó igazságtalanság nem orvosolható az ellátórendszerek reformja és egy kulturális fordulat nélkül.
De ez nemcsak a pártokon múlik. Ma Magyarországon legtöbben nyelvi-kulturális okokból halnak meg. Rajtuk már egy jól megírt brossúra is sokat segítene. Hol van a petefészkem, hol van a méhem? Mire kell figyelnem? Nem mindenki szereti a finomkodóan gátlástalan (pocaklakó, mályvavirág etc.) nyelvet, amin a felső középosztálybeli nők a testükről beszélnek.
1999-ben pro bono egy neoprotestáns alapítványnál dolgoztam. Utcáról kimentett gyerekprostituáltakat készítettem fel magyar irodalomból a középiskolai felvételire. Ezek a lányok nemcsak Arany Jánosról nem tudtak semmit, hanem a saját testük működéséről sem – pedig már tele voltak számtalan női betegséggel. Az alapítványt vezető lelkész arra próbált rávenni, hogy egy orvossal írjunk egy, a női test működését bemutató, fiatal lányoknak szánt, „embernyelven” szerzett füzetkét. A szintén pro bono dolgozó nőgyógyász hamarosan külföldre ment. Engem pedig 2000 végén véglegesítettek az egyetemen. És azt gondoltam, a trubadúrok sokkal fontosabbak.
Hát ezt rosszul gondoltam.
Nemcsak magamat árultam el sokszor, hanem másokat is.
Huszonegy év múltán – orvosi segítséggel – ezt a kis füzetet meg fogom írni.

(A képen a magasabbik fa a Siesta szanatórium nevezetes fája. Az engemet gyógyító csodálatos orvosokról talán majd máskor. M. persze nem M. És nem egy „kutatóintézet vezetője”, hanem más felelős beosztásban dolgozik.)

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán