Hamvas Béla és szülei az újlipótvárosi Wahrmann Mór utcában (ma Victor Hugó utca)
1920-as évek vége

Apja evangélikus lelkész, tanár, író és hírlapszerkesztő volt, aki papi hivatásától megválva magyar–német szakos tanári állást vállalt. Hamvas Béla tíz éves korától zongorázott, később komponált is, olyan elhivatottsággal, hogy szülei sokáig úgy vélték, zenei pályára lép majd. Középiskolás éveiben mindemellett már írogatott, és e korai próbálkozásai között akadt olyan, ami meg is jelent.
Érettségi után rövid nyugat-európai körutazást tett, aztán hazafias lelkesedéstől fűtötten, korábbi diáktársaival együtt “testületileg” önkéntes katonának jelentkezett. Az ukrán frontra vezényelték, ahol az egyre súlyosabban kibontakozó harcokban idegsokkot kapott. Felépülése után tanulta ki egy rokonuknál a cukrász-mesterséget. Még ugyanebben az évben újra behívták, ám az észak-olaszországi frontra tartó csapatszállító szerelvényét Szlovéniában bombatalálat érte, őt a légnyomás maradandóan megsebesítette.
Hátországi lábadozása során nagynénje ótátrafüredi családi panziójában könyvek akadtak a kezébe: Kantot, Rimbaud-t, Dosztojevszkijt, Schopenhauert, és mindenekelőtt Nietzschet kezdett olvasni. Miután apja megtagadta a csehszlovák hűségesküt, a családot kiutasították Pozsonyból, és Budapestre költöztek. Itt a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakos hallgatója lett, emellett zeneelméleti előadásokat látogatott, sőt alkalmi hallgatója volt az orvostudományi karnak is.

Első írásai a pozsonyi Tavasz folyóiratban jelentek meg, majd három évig újságíró volt a Budapesti Hírlapnál és a Bajcsy-Zsilinszky Endre által szerkesztett Szózatnál.
Ezután mintegy húsz évig könyvtárosként dolgozott a Fővárosi Könyvtárban. Közben tanulmányokat, esszéket, kritikákat és recenziókat publikált, összesen közel háromszáz írást mintegy huszonöt folyóiratban. Ekkor születik Ördöngösök című regénye, a művel azonban elégedetlen, és elhatározza, hogy ötven éves korában újra fogja írni. Elkészült a Nehéz nem szatírát írni című elbeszélés-gyűjteménye.

Kerényi Károllyal megalapították a Sziget-kört, azt a klasszikus görög hagyományból merítkező szellemi szövetséget, amelyhez csatlakozott Szerb Antal, Németh László, Prohászka Lajos, Kövendi Dénes, Dobrovits Aladár, Molnár Antal és mások. A kör elképzeléseik szerint a preraffaeliták, vagy még inkább a George-kör magyar változatának indult, ám három kötetből álló kiadványuk (Sziget, 1935-36) megjelenése során kiderült, hogy a szellemi közösség, a Hamvas által megálmodott értelemben megvalósíthatatlan.

A második világháború alatt háromszor hívták be katonának, de ez nem akadályozta abban, hogy fordítson, többek között Lao-ce, Jakob Böhme, Hérakleitosz, Konfuciusz, Henoch műveit. Közben írta a Scientia Sacra I. című könyvét, amely második írói korszakát nyitotta meg. A háború alatt jelent meg első esszékötete, A láthatatlan történet, és ekkoriban kezdett nagyszabású vállalkozásába, amelynek gyűjtőcíme: Az ősök nagy csarnoka, s amelyet a 60-as évekig folytatott. Oroszországban teljesített frontszolgálatot, itt írta A háború nagysága és az ember kicsinysége című esszéjét. Katonatisztként a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával hazaengedte. Németországba vezényelték, de megszökött a menetszázadától és az ostromlott Budapesten katonaszökevényként bujkált. A bevonuló orosz alakulatok elfogták, más foglyokkal együtt Szibériába akarták hurcolni, ám ismét megszökött.

Hamvas Béla
(Eperjes, 1897. március 23. – Budapest, 1968. november 7.)

A háború után egyfajta „szellemi munkaközösséget” alapított, ahol célul tűzték ki az egész korszituáció feltérképezését és értékelését. Rendszeressé váltak az úgynevezett „csütörtöki beszélgetések”. Idővel elnémították, B-listázták és kényszernyugdíjazták, ami egyben publikálási és szerkesztési jogának elvesztését jelentette.

Földműves igazolványt váltott ki, földet művelt, gyümölcsöt termesztett, kertészkedett. A Karnevál című nagyszabású regényét ebben az időben, Szentendrén írta; majd 51 évesen valóban nekilátott az Ördöngösök újraírásának, és amikor három év múlva, a Rákosi-korszak mélypontján elkészült vele, gondosan elrakta az ágyneműtartóba, mint a “legbiztosabb” helyre.

Elvonultsága, hatósági szempontból kétes munkaviszonya idővel tarthatatlanná vált, ezért kénytelen volt elhelyezkedni. Raktáros és gondnok lett. Amikor csak lehetett olvasott, fordított és írt. Szanszkrit nyelven és héberül tanult, a raktárosi munka mellett éjszaka és hajnalban Az ősök nagy csarnoka fordításait készítette.

Többször írásos vezetői figyelmeztetésben részesült, hogy munkaidőben olvas, de emellett dicséretek is szerepeltek a kartonján: vállalati ünnepségeken klasszikusok darabjait adta elő zongorán az egybegyűlteknek. Az akkori munkahelyi viszonyokat jól jellemzi, hogy egyik főnökét ő készítette fel az érettségire.

1957-ben megpróbálta visszaszerezni állását a Fővárosi Könyvtárban, kérvényét azonban elutasították, egyedül Füst Milán vette szívére a sorsát. Életében már csak egyetlen saját írása jelent meg Az egzisztencializmus után címmel.

Hamarosan nyugdíjazták. Élete utolsó évében sokat betegeskedett, alkotói lendülete megtört. 1968 november 7-én, Budapesten halt meg agyvérzésben. Szentendrén temették el.

NÉHÁNY FONTOS IDÉZET TŐLE:

• A pácban mindenki benne van.
• Az embernek meg kell őrülnie, hogy normális legyen és el kell veszítenie az eszét, hogy fel tudjon ébredni, és elérkezzen oda, hogy tudja, hogy él, végre ne legyen álomkóros és fantaszta, hanem normális ember.
• A dolgokat jó végiggondolni; az ember a legtöbbször elérkezik valahová, ha nem is egészen oda, ahová kívánt.
• A tett az embert magával rántja. Hová? A következményekbe. Amelyek alól nem lehet kibújni.
• Nem az győz, aki kemény marad, hanem aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja magát. Az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele.
• Aki ad, jobban rá van szorulva az elfogadásra, mint az, aki elfogad, az adakozóra.
• A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.
• Az ember csak egészen kicsiny feladatot kap, és bajunk az, hogy túl sokat akarunk megoldani, ahelyett, hogy a kicsinyt észrevennénk..
• Vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?
• A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik.
• A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne.
• Csak tévedéseknek van szükségük elméletre. – Csak az erőtlennek van szüksége hatalomra.
• AZ ÉLETNEK NEM CÉLJA, HANEM ÉRTELME VAN.
• A nő barátait elfelejti, szerelmeit soha. A férfi szerelmeit elfelejti, barátait soha.
• Mesterre nem azért van szükség, hogy az az embert olyasvalamire tanítsa mag, amit nem tud. .
• Az embernek önmagából művet kell alkotnia, hogy az örökben abban éljen. De a műnek nyitva kell állnia, hogy aki be akar lépni, befogadja.

BUDAI ÉVA
rovatvezető

*

Kapcsolódó alkotás:

Hamvas Béla: A világválság

Itt élt és alkotott Devecseri Gábor (1917-1971) költő, író, műfordító
(Svábhegy, Béla király út 6.)

Hamarosan lefordította és megjelentette Catullus összes versét, miközben diplomázott a Pázmány Péter Tudományegyetem görög-latin szakán. Már a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozónak számított és a Szép Szóban, illetve a Nyugatban megjelent verseivel szerzett ismertséget. Közben doktorált, doktori disszertációja címe: A művészi tudatosság Kallimachosz költészetében, majd tanári diplomát is szerzett. A Baumgarten Könyvtár könyvtárosa volt, és egymás után jelentek meg Plautus, Platón, Hérodotosz és Arisztophanész fordításai. Ebben az időben publikálta Az élő Kosztolányi című esszékönyvét és az Állatkerti útmutató című, gyermekek számára írt, szellemes és eredeti verseskötetét.

A háború után a budapesti tudományegyetem görög tanszékén irodalomtörténetet, a Színművészeti Akadémián művészettörténetet tanított. Rendkívüli formaérzéke révén bármit képes volt megverselni, ő készítette el az Odüsszeia és az Iliasz korszerű magyar fordítását, lefordította a homéroszi himnuszokat, sőt a homéroszi kor valamennyi fennmaradt emlékét is, ezzel irodalmunk antikvitás-élményét alapvetően megváltoztatva.

1956 után költeményekből, műhelytanulmányokból, útirajzokból, önéletrajzi jellegű írásokból élt, drámát írt Odüsszeuszról, kiteljesítette a Catullus-fordítások sorát. A perzsa irodalom kedvéért ezt a nyelvet is elsajátította. 1971-ben halt meg Budapesten. Hosszú betegsége alatt is, még a kórházi ágyon is írt – A hasfelmetszés előnyeiről.

DEVECSERI GÁBOR: IDŐ-JÁTÉK

A nap kering, a perc szalad,
marasztalom, de nem marad.
Egyszerre egyhelyben megáll,
elküldeném, de egyre áll;
meglódul, hirtelen leül,
megmarkolom, kegyetlenül
kitépi magát – sánta eb,
rohan két hosszabb-rövidebb
óramutató-lábon el -;
megvádolom, de nem felel;
megdicsérem, csak mosolyog;
marasztalom, továbbforog;
meg-megszakítja önmagát,
villantja holdját, csillagát;
trapéz-ugrással szökken el,
vádolva kérdem, nem felel;
artista-tánca mind vadabb;
ráng mint a húr, döng mint a dob;
hajnalra meg-megszelidül,
olyankor áll, szalad, meg ül,
mindhármat egyszerre teszi
s így önmagát megszünteti;
de mikor szárnya meg se lebben,
akkor száll a legsebesebben.

Elsősorban francia és német nyelvű műveket fordított, így Corneille, Racine, Molière drámáit, Victor Hugo, Saint-John Perse verseit, Rilke és Bertolt Brecht műveit, de antológiákban számos más nyelvből is készült fordítása megjelent. 1946-tól a Köznevelés című pedagógiai folyóirat munkatársa volt, 1954-1958 között pedig a budapesti Petőfi Sándor Gimnázium tanára. 1958-tól szabadfoglalkozású író.

Új verseit az 1967-es Napfordulóban, majd pedig három gyűjteményes kötetének egy-egy új ciklusában adta közre. Ebben az időszakban írta (sokak által fő művének tartott) versciklusát az “Ekhnáton jegyzeteiből”-t. Költői munkája mellett a magyar esszéirodalom kimagasló művelője volt. Gyakran publikálta esszéit, verselemzéseit, önálló kötetet szentelt Babits Mihály költői portréjának. Műelemzései, a költészet rendeltetéséről, a vers belső természetéről szóló írásai a szakszerűség és az érzékletes, sőt élvezetes eleven szemléletesség példái, a tárgyszerűség és személyesség finom ötvözetének mintái.

MESTERSÉGEMHEZ

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.

APOLLINAIRE-UTÁNZAT

Hogy vártalak hogy vártalak
a Gyere-vissza-híd alatt
de nem jöttél az este múlt
Feliciánnál lámpa gyúlt

Felicián se mondta meg
hogy most már hol keresselek
mert többé nem találtalak
a Gyere-vissza-híd alatt

És persze Nemes Nagy Ágnes és BORS NÉNI?!

SZÜLETÉSNAP

Jó reggelt, Bors néni.
Friss ma az idő.
Mit visz, Bors néni?
Lencsét viszek, füstölt húst,
Mit visz még, Bors néni?
Fenyőágat tobozzal.
Mit visz még, Bors néni?
Kerek nyolcvan esztendőt.

Bors néni, Bors néni!
Lencsét visz és füstölt húst,
fenyőágat tobozzal,
friss időt, jó időt,
viszi-hozza az időt,
kerek nyolcvan esztendőt!

Ami jó van a világon,
születésnapján kívánom –
kinek?
Bors Józsefné, Balogh Borbálának,
Báthori utca 3.

– Sógor Zsuzsanna rovatvezető –

Apja órásmester volt, aki fiát is erre a mesterségre fogta. Az ifjú órásmester a muzsikáláshoz is kitűnően értett és ezzel, illetve házassága által bejutott a francia király udvarába, ahol utóbb XV. Lajos leányainak zenetanítója lett. Az udvarban szerzett befolyás és információk ügyes felhasználásával nemesi címet, befolyásos udvari hivatalokat és jelentékeny vagyont szerzett. Gyanús pénzügyi ügyletei miatt börtönbe is zárták, s mikor kiszabadult, megírta híres emlékiratait, melyben leírta perét, és a hozzá kapcsolódó összes korrupciós ügyet. Az emlékirat óriási sikert hozott Beaumarchais számára, a király pedig megkegyelmezett neki.

A siker után írta első örökbecsű drámáját, A sevillai borbélyt, melyet aztán felülmúlt a Figaro házassága. A sikert már nem tudta megismételni későbbi műveivel, mint A másik Tartuffe című színjátékával vagy az Antonio Salieri operájához írt Tarare című librettójával. Két híres darabja kipellengérezi az üresfejű, léha arisztokráciát; komédiái szellemi előjátékát jelentik a királyság megdöntésének; ugyanakkor Szerb Antal véleménye szerint „Beaumarchais – és vele a francia forradalom egyik oldala – negatív módon bár, de olyan szorosan hozzátartozik az ancien régime-hez, mint inas a gazdájához.”

Vígjátékaival a műfaj megújítója, pergő cselekmény, élénk dialógusok, sziporkázó nyelv jellemzi műveit, melyek bizonyos tekintetben Diderot drámaelméletének igazolásai.

S íme Hevesi Sándor fordításában A sevillai borbély befejezése:

FIGARO (Bartolóhoz. Énekel):
Minek a bánat,
Fogyaszt, gyötör,
Doktor, Önt nézni
Nem nagy gyönyör.
A képe fancsali,
A szeme kancsali,
Hamis a mája,
Nincs semmi bája.
BARTOLO
Elvesztettem Rozinettem.
Ah, nem leszek férje én,
Már ezentúl pénzecskémmel
Éldegélünk kettecskén,
Bár a kincs az nem vigasztal,
Ezt tudnotok kellene,
Éjjel a sötétben…
FIGARO
Minden kandúr fekete.
BARTOLO
Éjjel a sötétben…
FIGARO
Minden kandúr fekete.
(Bartolo dühösen elrohan.)
JEGYZŐ
Uram! Ki fogja nekem megfizetni a második szerződés árát? (Bartolo után rohan.)
ROZINA
Kinn az ég,
Tiszta kék,
Szél se rebben,
Pásztorlány a réten jár,
És kicsiny szívében már
Szerelem szárnya lebben.
ROZINA, GRÓF
Egy percet se késve,
Csókra, ölelésre,
(Szerelemre vár.)
FIGARO
Cifra eset volt,
Itt van a vége,
Jól befejeztem,
Fusson el véle.
Itt a tanulság,
Bárki megérti:
Bármilyen kérdés,
Figaro érti.
Nincs oly nagy dolog
Széles e világon,
Melyre a gyors választ
Én meg nem találom.
(Előrejön – a közönség felé.)
Kérdezze bárkitől,
Megannyi ügyfelem,
Csak jót tud mondani,
Hirdeti hírnevem.
Betegség, mélakór,
Szerelmi gyötrelem,
Mindre van holtbiztos
Jól bevált módszerem.
Kézzel és tanáccsal
Manu, consilio,
Ahogyan jólesik,
Szolgája, Figaro,
GRÓF
Figaro!
ROZINA
Figaro!
BAZILIO
Figaro!
SZOLGÁK
Figaro!
MIND
Ahogyan jólesik,
Szolgája Figaro!
(Meghajolnak.)
Függöny

Szerb Antal (Budapest, 1901. május 1. – Balf, 1945. január 27.) magyar író, irodalomtörténész A szerelem a palackban című novellájából. Az alkotás teljes terjedelmében itt olvasható: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00599/18940.htm

Mindennek morális dilemmáira a cseh Tiszaeszlár, a “polnai ügy” (1899) világít rá a legélesebben. Anežka Hrůzová testét megtalálták, a detektívek sejtették is, hogy egy “félbemaradt” kéjgyilkosság áldozata lett. Mint legvalószínűbb gyanúsítottat, Leopold Hilsnert előzetes letartóztatásba helyezték (a tanúk csak őt látták betérni Anežka után a kiserdőbe), de elégedetlenek voltak, és a nyomozást folytatták. Azokat a csavargókat keresték, akik a kiserdőben töltötték az éjszakét. Ekkor már Anežka faluja megbolondult: a sírjánál csodák történtek, a parasztok pogromra készültek. Támadták a német származású rendőröket (akik nem törődnek, ugyebár, a “cseh életekkel”). És támadták ugyanőket a prágai újságírók is (köztük Tomáš Masaryk), hogy nem sietnek a “helyes eredménnyel”. A nyomozást kezdetben vezető rendőröket félreállították (minden “oldal” ezt kívánta), Leopold Hilsnert felmentették, és mikor felépült a szobra a falusi temetőben Anežkának, kiderült, hogy valaki igenis gyilkolja a parasztlányokat. A negyedik gyilkosság után elkapták a tettest, azt a csavargót, aki (valószínűleg) akkor a polnai kiserdőben töltötte az éjszakát.
A korrekten lefolytatott rendőrségi vizsgálat elvezethetett volna a valódi tettes megnevezéséhez. És ezzel nemcsak a három lány, hanem Leopold Hilsner is jobban járt volna. Számára, aki falusi környezetben élte le az egész életét, egyáltalán nem lehetett mindegy, hogy “csak” felmentik, vagy rögtön meg is nevezik a valódi tettest.

A Tiszaeszlár-ügy nem ennyire krimiszerű. Soha nem igazolódott, hogy gyilkosság történt. Soha nem igazolódott, hogy vízbefulladás (a felmentéssel végződő ítélet sem fogadta el a Tiszában talált hullát Solymosi Eszter holttestének.) Mindenki, még amúgy a főügyész is sejtette, hogy valami banális ok rejlik Eszter eltűnése mögött — de egy haláleset oka lehet “banális”, ám egy tizennégy vagy akárhány éves gyerek halála semmiképpen!!!! Scharfék, a megvádolt zsidó család jóhiszeműségéhez kétség nem fér: ők fényes nappal, a szomszédok füle hallatára hívták be segíteni a lányt (szombat volt). De a nyíregyházi vizsgálóbíró egyetlen rendőre sem volt egy Sherlock Holmes, a hisztéria elszabadulása után ez izé… “banális okok” amúgy sem érdekeltek senkit.
(A később felvetett magyarázatok olyan életszerűtlenek voltak — elszökött a fiúkkal, sétálgatott a Tisza-parton, és csodálván a fodrozódó hullámokat, beleesett a folyóba — hogy inkább az összeesküvés-elméletek malmára hajtották a vizet.)
Ezt az elmaradt rendőrségi nyomozást próbálja pótolni könyvében nagy szakértelemmel Blutman László jogászprofesszor. Persze egy százvalahányéves ügy “kinyomozása” teljesen irracionális. De mégis — magunkról tudunk meg többet. Engem nem is Blutman László (amúgy Eötvösék véleményével egybecsengő) “megoldása” érdekel igazán, hanem inkább a szerzőnek az a megállapítása, hogy valószínűleg Scharf Móricot senki sem kényszerítette hamis tanúzásra.
De akkor MIÉRT…?
Milyen lehetett Tiszaeszlár? Mit látott, mit hallott Móric? Milyen irtózatos félelem dolgozhatott ebben a tizennégy éves fiúban, ha úgy ítélte meg, hogy csak mások megvádolásával mentheti meg apja és a családja életét?

Hol a határa a rettegésnek és hol a tébolynak? Jobban kéne ismerni a XIX. sz. végi Magyarország falusi mindennapjait, a “Vörös rébék”-életérzést, a “keskeny a palló kettőnek”-hangulatot.

Milyen jelek alapján gondolhatta Móric, hogy itt a vég, rajtuk már semmi sem segíthet?

Bár ezekre egy történelmi tanulmány aligha tud válaszolni, ajánlom Blutman László Tiszaeszlárját.

https://www.lira.hu/…/konyv/ga…/a-rejtelyes-tiszaeszlari-per

***

51 vagyok, egy 9 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”

Kapcsolódó oldalak:

Bánki Éva honlapja

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

1945. január 27-én a balfi tábor őrei agyonverték.