A leírt szavaknak súlya
még mázsákban sem mérhető.
Sziklagörgetegként zuhognak.
Nagy nehéz, orv szigony
a mondat, bordáid közé
csapódott kitépni nem lehet.
Ott marad amíg élsz,
fel-felsajog a seb.
A hajnali órán,
ébrenlét és álomhatáron,
amikor már hörpölöd a kávéd
akkor fáj legjobban.

Paulovics Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Hogyan is kezdődött a versek iránti szeretetem?  Hat éves lehettem. Tiszaföldváron a szülői házban mindig laktak nálunk albérlők, fiatal, magyar szakos tanárnő volt Horpácsi Ilonka, nyílt szívvel, friss diplomával.  Nekem olvasta fel, amit másnap az óráin tanított: Petőfit, Csokonait, Aranyt…. hát így.  Az első versem a Dzsungel könyve Bagirájához íródott, ötödik osztályos voltam. Gimnázium – diákszínpad, ott már jött Ady, Lorca, Neruda, Nagy László, Juhász Ferenc és Babits Mihály, Pilinszky és a diákszínpadunk névadója, Bányai Kornél.

Érettségi után nyomdászinasként kezdtem, Budapest, Egyetemi nyomda. Katonaság, emlékszem a fogdában a társak már meg akartak verni, amikor negyedszerre mondtam nekik József Attila Eszméletét.

A jó vagy rossz sorsom, a másik nagy szerelmem, az úszás miatt Szentesre sodort, és itt találtam olyan közösséget a Könyvtár és a Krúdy Gyula barátok személyében, akik versmondásra, versírásra késztettek.

Az első verseskötetem 2013 májusában jelent meg hála Bene Zoltánnak és Szepesi Attilának.