Szajna – Lenolaj

Fekete István: Grands Boulevards – Párizsi szösszenetek 21.

Jyll — Fri, 11 Jun 2021 16:05:48 +0000

„Én mindig Pestről álmodom, Nekem csak ő a Párizsom. A Nagykörút a Grand Boulevard, Az Oktogon a Place Pigalle…” …énekelte annak idején Zsolnai Hédi, majd így fejezte be: „S ha szél susog a pesti fák alól, Yves Montand szebben nem dalol.” A magyar sláger Montand sanzonjára reflektál, melyben arról énekel, hogy „szeret flangálni a nagykörúton” (« J’aime flâner sur les grands boulevards… »). Ez utóbbit Rátonyi Róbert is énekelte magyar szöveggel: „Nézd, oly csodás a Grand Boulevard…” Nos, innen (is) tudhatjuk, hogy a világ csaknem összes nyelvén elterjedt francia „boulvard” szó „körutat” jelent, azonban még a franciák közül sem sokan sejtik, valójában honnan is ered e szavuk. Jó pár száz évvel ezelőtt ugyanis, ha végigküldtünk volna valakit a boulvard-on, nagy valószínűséggel golyózápornak tettük volna ki őt, mivel a kifejezés a régi holland „bolwerk” (bolwerc) szóból származik, amely gátat, védművet, illetve bástyát jelent. Amikor a franciák meghonosították e kifejezést, kizárólag katonai jelentése volt: olyan földsáncot, illetve bástyát értettek alatta, amelynek elsődleges feladata egy ellenséges támadás elleni védelem volt. Persze, a szónak ma is megvan ez az értelme, csak nem használják, olyannyira, hogy kezd feledésbe merülni.

A boulevard szó mai, „széles, gyakran fákkal szegélyezett városi út” értelemben vett használata viszont éppen Párizsból eredeztethető. Valójában az első boulevard-ok a túlterjeszkedő város régi erődfalainak helyén keletkeztek, amikor a „Bölcs” V. Károly által a XIV. század második felében emeltetett, illetve észak-nyugaton a Napkirály apja, XIII. Lajos által a XVI. század közepén a mai Madeleine-templom felé kissé „kijjebb tolt”, ám száz évvel később már erősen leromlott állapotú várfalat 1668 és 1704 között elbontották. Napjainkban ezen hajdan bástyákkal tűzdelt, vizesárokkal körülölelt várfalszakaszok helyén nyolc körutat járhatunk végig a Madeleine-templomtól indulva, az operaház, a színházak és varieték sora, majd a Saint Denis- és a Saint Martin-kapuk érintésével egészen a Köztársaság teréig.

Később is épültek körutak. 1860-ban már a következő, az államnak nyújtott előleg fejében az adókat és vámokat beszedő főadóbérlők – közöttük az anyagmegmaradás törvényét megalkotó és igazoló, a forradalom idején azonban éppen adószedő volta miatt lenyakazott Antoine Lavoisier – követelésére emelt városfalat is elbontották. A francia forradalom előestéjén elkészült, valójában nem katonai, sokkal inkább gazdasági célokat szolgált, s a nép szemében gyűlöletes építmény helyén alakították ki a harmadik övet képező körutak vonalát (Batignolles, Clichy, Rochechouart stb.). Az 1920-as években a hetedik védőöv elbontásával keletkeztek a marsallokról elnevezett körutak, majd 1956 és 1973 között a nagyjából a mai Párizs határát jelentő, 35 km hosszú, 2×4 sávos gyorsforgalmi körgyűrű, a „boulevard périphérique”. (Érdekességként megjegyzendő, hogy a franciák ez utóbbin belül megalkották a „belső” és „külső körgyűrű” fogalmát; értelemszerűen a belsőn az óramutató járásával megegyezően, míg a külsőn ellenkező irányban halad – csúcsidőkben persze inkább araszol vagy éppenséggel áll – a forgalom.) A fentiekhez hasonló módon alakultak ki a Szajna bal partján is a körutak, ám ha „Grands Boulevards”-ról beszélünk, általában az első körutak összességét értjük alatta.

Arról viszont főleg a nagykörúti rikkancsok tehetnek, hogy az általuk árusított pletykalapok szenzációhajhász cikkeire és az e fajta újságírásra átragadt a bulvár jelző, szerzőikre pedig a bulvárlovag kifejezés. Ugyanígy illetik az alacsonyabb színvonalú színházi darabokat és szerzőiket is. És ha már említettük a sétálni, flangálni szerető Yves Montand-t, az effajta gondtalanul lófráló, kalapemeléssel köszöngető, a hölgyek figyelmét magára irányító emberekre a régi szép békeidő – a Belle Époque – idején külön szó született, a „boulvardier” (bulvározó), sőt a kifejezés tovább ragadt az elegáns, jól öltözött emberekre (akik ugyebár akár a Nagykörúton is sétafikálhatnának)… Nos, ennyit arról, honnan származik a „boulevard” szó, és az idők folyamán hogyan változott jelentése. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy a XIX. század második felében a nagy városrendező Haussmann báró ex nihilo, azaz a semmiből is alakított ki körutakat. Míg hagyományosan a fentiek szerint épültek ki a boulevard-ok, ő a lebontott régi házak helyén előre megrajzolt fő közlekedési útvonalak gyanánt építtetett „körutakat” – eklatáns példa ezekre a ma nevét viselő Haussmann körút, vagy a Szajna bal partján ívelő Saint Germain körút… A képsoron a Nagykörút részét képező Boulevard Montmartre különböző arcait láthatjuk Camille Pissarro festményein; ő számos képen megörökítette a „Belle Époque”, vagy ahogy mi nevezzük: Boldog békeidők nyüzsgő, színes forgatagát.

[A Paris Zigzag cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: A Pont-Neuf szobrának rejtett kincsei – Párizsi szösszenetek 20.

Jyll — Tue, 06 Apr 2021 17:06:01 +0000

Párizs hajdani bölcsője, a Szajna két karja által körülölelt Île de la Cité északnyugati végén található a Pont Neuf, magyarul Új Híd, ami persze a XVII. század elején számított újnak, mára valójában a francia főváros 37 (!) hídja közül (Na, jó! Ebből 4 gyalogos, 2 pedig vasúti…) a legidősebb átkelőnek számít. Az 1607-ben elkészült műtárgy külön érdekessége volt, hogy a többitől eltérően nem sorakoztak rajta kétoldalt házak; szabad kilátás nyílt a folyóra. Közepén, 1614 nyarán nagy pompával avatták fel a város legelső köztéri műalkotását, a négy évvel korábban egy vallási fanatikus merényletének áldozatául esett IV. Henrik király monumentális bronz lovas szobrát, amit még 1605-ben Medici Mária királyné kért férje számára nagybátyjától, I. Ferdinánd toszkánai nagyhercegtől. A Firenzében öntött szobor nagy viszontagságok közepette készült el és utazott vízi úton Párizsba (előbb meghalt a neves öntőmester, majd a nagybácsi, időközben megolvadt a IV. Henriket ábrázoló, mintaként küldött viaszfej, a szobrot szállító hajó elsüllyedt Savona partjainál, s egy év kellett kiemeléséhez…). 178 év ékeskedés után végül jött a francia forradalom; a szobrot 1792-ben ledöntötték, „megkínozták”, végtagjait levágták, majd az egészet – vélhetően ágyúnak – beöntötték. Csupán a talapzat sarkain álló négy életnagyságú mellékalak, a világ négy sarkát szimbolizáló, hátrakötött kezű fogoly maradt meg, hogy ma a Louvre látnivalóit gyarapítsa…

A napjainkban ott található alkotást majd negyedszázaddal később, az ugyancsak a Bourbon-házból származó XVIII. Lajos készíttette el François-Fréderic Lemot szobrásszal. 1818. augusztus 25-én avatták fel a sziget végén lévő Vert Galant, a gáláns-kedves kis park mesterségesen kiképzett terén, nem is annyira a hajdani rokon király emlékére, mint inkább szimbolikusan azt jelezve, hogy a köztársaság, Napóleon és császársága bukása után visszatért a Bourbon királyi hatalom.

A szobor megvalósításán dolgozók között volt egy Mesnel nevű öntőmester, aki nem nagyon rejtette véka alá, hogy szívéhez közelebb állnak a bonapartista, mint a királypárti nézetek. Az a legenda keringett róla, hogy Voltaire vagy Sully hercegének több Bourbon-ellenes pamfletjét és egy Napóleon-szobrocskát rejtett el a szobor bal karjában. Teltek az évek anélkül, hogy bárki is komolyan vette volna ezt a meglehetősen őrültnek tűnő legendát.

IV. Henrik új szobra a számos történelmi fordulat ellenére évtizedeken át állt háborítatlanul a helyén, még „Kövér Bertha” robbanólövedéke is elkerülte, amely 1918. április 14-én robbant a Pont-Neuf jobb parti hídfőjénél. A közelmúltban, 2004-ben azonban ismét reflektorfénybe került ez a történet. A szobrot ugyanis elvitték restaurálásra, és amikor átvizsgálták, a ló hasában hét ólommal lezárt fadobozt találtak, amelyekre egyetlen nevet véstek: Mesnel! A felnyitott dobozokból a szobor öntéséről, helyszínre szállításáról és felállításáról szóló újságkivágatok, tudósítások kerültek elő, továbbá három IV. Henrikről szóló kiadvány, mintegy két tucat érme, amelyek a királyi család életének mozzanatait mutatták be, továbbá – és itt jön képbe a Mesnel-legenda – királyságellenes szövegek, valamint Voltaire és Sully életrajzi írásai! Úgy látszik, a hivatalos dokumentumok mellett az öntőmester valóban elhelyezett „személyes tárgyakat” is, hogy jó pár év időugrással megörvendeztesse mind a szenvedélyesen elkötelezett történészeket, mind pedig a városért, annak múltjáért rajongó amatőr földi halandókat.

[A Paris Zigzag cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC-BY-SA-3.0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: A párizsi „Hauszmann-terv” haszna – Párizsi szösszenetek 18.

Jyll — Thu, 21 Jan 2021 10:52:42 +0000

Párizsban még a legfelkészületlenebb turistának is feltűnik – bár nem biztos, hogy azonnal meg tudja fogalmazni a dolgot –, hogy valahogy az egész „egyben van”. Ha nem olvas utána, kell egy kis idő, mire magától rájön, miért is oly tetszetős, harmonikus a városkép.

Nem volt ez mindig így. A XIX. század elejéig a középkor óta változatlan, apró, szűk, bűzös utcákkal, omladozó, egészségtelen házakkal teli belváros sosem esett át nagyobb városrendezésen. Miután 1830-ban ismét felütötte fejét a városban a 200 éve már eltűnt kolera, a század közepén sürgősen tenni kellett valamit. III. Napóleon császár, aki egy 1840-es évek eleji londoni útja során irigykedve szemlélte az angol főváros modernségét, Georges Eugène Haussmann bárót, Szajna megye prefektusát bízta meg az urbanizációval. A mintegy 20.000 házat, műemléket leromboló, s ezért „Attila” gúnynévvel illetett Haussmann programjának lényege a következő volt: a már megrajzolt fontosabb közlekedési tengelyekhez igazodva új, széles úthálózat kiépítésével, a zöld területek megőrzésével, sőt növelésével, valamint a közterületek egységes képének megteremtésével modern, szellős világvárost hozzon létre, s – nem utolsó sorban – a külvárosokba szorítsa ki a lázongó természetű alsóbb osztálybélieket. Mamutprojektjével 1850 és 1872 között radikálisan megváltoztatta a főváros arculatát. (A rossznyelvek szerint a széles utcák arra kellettek, hogy azokon ne lehessen könnyen barikádokat építeni, és hogyha kell, hatásosan lövethessék a tömeget kartáccsal…)

Haussmann báró elképzelése szerint az épületek feladata az is, hogy formát adjanak az általa elképzelt várostervnek, ezért tökéletesen illeszkedniük kell az előre megrajzolt utakhoz. Noha sosem foglalkozott építészettel, de még csak egy házat sem építtetett soha, valójában ő dolgozta ki – persze építészek és várostervezők közreműködésével – a főváros homogén arculatát adó épületek építészeti szabályait.

Melyek ezek közül a legfontosabbak?

A kötelezően homokszínű vágott, faragott kővel borított homlokzatoknak az utcák vagy terek mentén azonos magasságúaknak kell lenniük. Követelmény, hogy az épületek magassága arányos legyen az utca szélességével; például egy 9,75 és 20 m közötti szélességű utca esetében a homlokzat maximális magassága 18 méter lehet – ez egyben biztosítja az utcák kellő világosságát. E megkötésből ered a sztenderd Haussmann-épület másik jellemzője, a többnyire öt-hat emelet. Nagyon jellemzők a 2. és az 5. (ötemeletes ház esetén 4.) emeletet díszítő fekete öntöttvas rácsos erkélyek, melyek gyakran megszakítás nélkül „futnak körbe” az épület homlokzatain. A leggazdagabbaknak fenntartott 2. emelet a Haussmann-házak kiemelt szintje: nagy erkélyekkel rendelkezik, és a feljutáshoz nem kell túl sok lépcsőt használni (ne feledjük: lift csak 1870-től van!). Jellemzője a balkon, a magasabb beltér, a gazdag homlokzatdíszítés; egyértelműen ez a legkényelmesebb szint. Ha a földszinten üzletek voltak, az első emelet azok tulajdonosainak, bérlőiknek elhelyezésére szolgált. A 3., 4. és 5. emeletet a szerényebb jövedelmű polgárok számára tartották fenn. Hogy miért tettek erkélyt az olcsóbb bérletű 5. (4.) emeletre? Csupán esztétika okokból, hogy egyfajta szimmetriát alkosson a 2. emelet erkélyével! A legfelső 6. (5.), többnyire bádogtetős manzárd szintet a háztartási alkalmazottak számára tartották fenn. A tetőteret kisebb helyiségekre – cselédszobákra – osztották, közös falikúttal a lépcsőházban. Ezt az emeletet külön cselédlépcsőn lehetett megközelíteni, s ezen a lépcsőházon keresztül lehetett bejutni a többi lakás konyhájába is. (Megjegyzem: a liftek elterjedésével, az áram bevezetésével, s a városi közlekedés zajszintjének megnövekedésével a „polgári épületek” emeleti rangsora szép lassan változott; sok helyütt meg is fordult.)

Ha hozzátesszük, hogy az épülettulajdonosoknak kötelező a homlokzatok rendszeres tisztíttatása, és hogy a főútvonalak mentén az ablakközöket esténként diszkréten megvilágítják, megértjük, miért annyira tetszetős a párizsi utcák összképe.

[A Paris Zig-zag, az Anecdotrip és a Wikipédia cikkei alapján; képek: Wikimedia Commons (CC BY-SA 3.0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.

Jyll — Fri, 31 Jul 2020 19:21:37 +0000

Szerintem nincs ember, aki ne csodálta volna már meg – legalább fényképen – a párizsi operaházat, pontosabban az 1875-ben elkészült, ma a balett fellegvárának számító Garnier-palota szobrokkal gazdagon díszített eklektikus épületét. (1989, a Bastille bevételének 200. évfordulója óta van másik, modern operaház is a Bastille téren.)
Azt viszont jóval kevesebben tudják, hogy ennek az operaháznak van egy nagy titka: no, nem egy fantom (ő közismert), hanem egy földalatti tó! Az épületnek ez a képzeletet megmozgató rejtett kincse még az operaház eredeti tervein sem szerepel; valójában Charles Garnier azután álmodta meg, hogy az épület építése megkezdődött.
1861-ben járunk. A munkálatok már javában folynak, de az építők egy óriási problémával szembesültek: az altalaj annyira rossz minőségű, a hajdani mocsaras területen olyan erősen szivárog a víz, hogy az már összeomlással fenyegeti az épületet. Több megoldást is számításba vettek, beleértve az épület cölöpökre való építését. Hosszas töprengés után Garnier úgy dönt, egy nagy vízgyűjtő tárolót alakítanak ki az épület alatt!
Az évek során számos legenda született a tóval kapcsolatban. Egyesek állítják, hogy egy mitikus földalatti folyó, a Grange-Batelière táplálja, csakhogy ha a Szajnának ez a történelem előtti ága létezett is, kicsit északabbra, a mai Printemps és Galeries Lafayette áruházak alatt kellett haladnia – a tó tehát valóban egy mesterséges víztározó.
Az Opéra Garnier mínusz ötödik szintjén lévő ciszterna egyelőre rejtve marad, nem látogatható. Ugyanakkor van élővilága: régóta pontyok úszkálnak benne, no, meg békaemberek – a párizsi tűzoltók ugyanis rendszeresen ott gyakorlatoznak.

(A Paris Zig-zag és a Wikipédia cikkei alapján; képek: Wikimedia Commons [CC BY 3.0])

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások

Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.

Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.

Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.

Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.

Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.

Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.

Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.

Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.

Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.

Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.

Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.

Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.