A latintanárok mind elestek és elestek mind a
molnár legények. Az arisztokrata szépreményű
költő is odalett, kivont karddal rohamozó századát
a géppuskák szálig kaszabolták, elhullottak a
hamarléptű huszárlovak, nem tért vissza a
cvikkeres matematika professzor, a zsellérfiúkat
is szétszaggatta a srapnel. Meglett családapák,
fiatal fiúk nem jöttek vissza többé. Sírtak az
özvegyek, sírtak pártában a lánykák és sírtak
az édesanyák Pozsonyban, Kassán, Zilahon és
Kolozsvárott. Hullott, hullott a könny Szabadkán,
Szentesen, Szegeden, Pécset ­– kicsiny hegyi
falvakban és az alföldi tanyákon. Aztán béke lett.
Szobrok születtek szerte mindenütt Európában
a hős katonákról városokban, falvakban kicsiny
templomok, égre szökő katedrálisok előtt és
az örökké menetelő katonatemetők kapujában.
De már készülődnek új háborúkra a hatalmasok
és megrothad az emberek bizalma,
mint tiport mezőkön tankok talpai alatt
a frissen kaszált fű vagy a szalma.

***

Paulovics Tamás versei a Lenolaj.hu oldalán

Hogyan is kezdődött a versek iránti szeretetem?  Hat éves lehettem. Tiszaföldváron a szülői házban mindig laktak nálunk albérlők, fiatal, magyarszakos tanárnő volt Horpácsi Ilonka, nyílt szívvel, friss diplomával.  Nekem olvasta fel, amit másnap az óráin tanított: Petőfit, Csokonait, Aranyt…. hát így.  Az első versem a Dzsungel könyve Bagirájához íródott, ötödik osztályos voltam. Gimnázium – diákszínpad, ott már jött Ady, Lorca, Neruda, Nagy László, Juhász Ferenc és Babits Mihály, Pilinszky és a diákszínpadunk névadója, Bányai Kornél.

Érettségi után nyomdászinasként kezdtem, Budapest, Egyetemi nyomda. Katonaság, emlékszem a fogdában a társak már meg akartak verni, amikor negyedszerre mondtam nekik József Attila Eszméletét.

A jó vagy rossz sorsom, a másik nagy szerelmem, az úszás miatt Szentesre sodort, és itt találtam olyan közösséget a Könyvtár és a Krúdy Gyula barátok személyében, akik versmondásra, versírásra késztettek.

Az első verseskötetem 2013 májusában jelent meg hála Bene Zoltánnak és Szepesi Attilának.