A korai, 1863-ból származó kézirattal Jules Verne ismét meglepte rajongóit. (Magyar kiadását 1994-ben vehettük kézbe.) Az 1960. évi Párizst Verne úgy álmodta meg, mint acél-üveg tornyok és felhőkarcolók sivár tömegét. A bulvárokon expresszvonatok és gázzal hajtott gépjárművek száguldoznak, számítógépek kékesen derengő monitorai villognak mindenütt. Van telefax, sőt Verne úgy gondolta, hogy 1960-ra az általunk internet néven ismert információs hálózat is megvalósul.
Mindez a vernei fantáziát dicséri, de mondanivalójának lényege csüggesztő: a kézirat valóságos negatív utópia, amely az író szorongásait tükrözi. A Scientific American egyik számában megjelent írás (szerzői: Arthur B. Evans és Ron Miller) szerint ez a jövőkép kétség kívül vernei, de az író későbbi, borúlátó regényeinek előfutára.

Egy optimista karrierje

A Párizs a XX. században hőse egy ifjú francia, az anyagias és félelmetes, túltechnicizált Párizs lakója. Az 1960-as évben A Fény Városa helyett nyomasztó, lélektelen megapoliszban járunk, holott Verne korában az értelmiség még bízott a „Haladás”-ban, a korlátlan technikai fejlődésben, s annak szüntelen jobbító hatásában. A töretlen haladás Verne számára is tény, de következményei riasztóak.
A szerző, aki megálmodta a holdutazást, a levegőnél súlyosabb repülő járműveket, a hang- és képrögzítést, írói pályájának kezdetétől borúlátó volt. Foglalkoztatták a kataklizmák, tartott attól is, hogy a gonosz antihősök kezébe került technikai eszközök pusztulással fenyegetik a Földet. Sikeres regényeiben azonban mindig felbukkan a pozitív főszereplő, egy doktor Sarrasin, aki meghiúsítja a világuralomra törő zsarnokok terveit.

Az 1828-ban született Vernét apja a jogi pálya felé terelte, de Jules, miután Párizsban letette jogtudományi vizsgáit, irodalmárokkal és tudósokkal került kapcsolatba. Henri Garcet-val, a matematikussal, Jacques Aragóval, aki Afrikában utazgatott és fivére híres csillagász volt. Jól ismerte Nadart, a léghajózás megszállottját. Nagy hatással volt rá Fenimore Cooper, Walter Scott, de leginkább talán Edgar Alan Poe, akinek Arthur Gordon Pym, a tengerész című regényét A jégszfinx megírásával folytatta. E két vonulat, a romantikus-fantasztikus regény és a műszaki újdonságok ihlették egész munkásságát.
Az 1860-as évek elején, a nyugtalan, „fausti” ember szentül hitt a technika és a morál fejlődésében.

A fehér ember világhódító eszméit erősítette benne az egzotikus világban tett merész utazások sora. Nyugat-Európa arról álmodozott, hogy Afrika, Ausztrália és Amerika kiaknázatlan kincsei révén sosem látott fellendülést érhet el.
A XIX. század derekán a nagyközönség először fordult a műszaki tudományok és a mérnöki eredmények felé, és lelkesen figyelte a tudomány rohamos fejlődését. Verne kortársai bíztak az ipari forradalom világformáló erejében: a természettudósok és a mérnökök lettek az új hősök. A példaképnek számító férfiak vasúti síneket fektettek Oroszországban és az Andok csúcsai között, Afrikában Timbuktu titkait és a Nílus forrásait fürkészték. Nem csoda hát, hogy Verne első regénye, az Öt hét léghajón (1863) óriási siker lett. És az sem meglepő, hogy a Párizs a XX. században kézirat maradt. A korszellemnek jobban megfelelt a Hódító Robur.

Találkozás a menedzserrel

Az olvasói fantázia feltüzeléséhez kellett még valaki. 1862-ben Verne társra lelt Pierre-Jules Hetzel (1814–1886) menedzser-könyvkiadó személyében, aki világsikerhez segítette. Verne 1862-ben már-már tűzre vetette Légi utazás című könyvének kéziratát, amikor véletlenül megismerkedett Hetzellel. A könyvkiadó azonnal kiadta első művet, de nem tartotta megfelelőnek a másodikat, a Párizs a XX. században című kéziratot. Hetzel népszerűsítő folyóiratában sorra jelentek meg Verne folytatásos regényei, és mindegyikből sikeres könyv lett.
Sokszor leírták már, hogy Verne zsenije minden művében megmutatkozik. Holdutazó hősei a súlytalanság állapotában lebegnek az űrkabinban, elsőként az emberi nem tagjai közül. Sajátos véletlen egybeesés, hogy a holdutazásra induló első űrhajót a mai Cap Canaveral közelében lövi ki egy roppant ágyúból. (Vagy a zseni álmainak volt ekkora hatása?) A rakétatechnika úttörői, a német Hermann Oberth és az orosz Konsztantyin Ciolkovszkij olvasták Verne műveit, s ha Verne nem ír űrutazásokról, meglehet, az asztronautika fejlődése jó néhány évtizedet késett volna.
1870 táján Jules Verne könyveit Hetzel 35 000–50 000 példányban nyomatta ki franciául. A 80 nap alatt a Föld körül 108 000 példányban jelent meg, s angol nyelven is sikert aratott. A furcsa pár, Verne és Hetzel mindig megbeszélte a készülő regény témáját. Sokat vitáztak Nemo kapitány alakján: Verne eredetileg lengyel szabadsághősre gondolt, aki sorra süllyeszti el az orosz hadihajókat, ám Hetzel diplomáciai bonyodalmaktól tartva átdolgoztatta a kéziratot, így lett Nemoból kissé homályos célokat követő hindu hős, a brit gyarmatosítás és a nemzetközi kereskedelem esküdt ellensége.

Pesszimizmus – a haladás századában

Nehéz túlértékelnünk Verne földrajzi és etnográfiai leírásainak ismeretterjesztő értékét. Többször felbukkanó motívuma a Föld körüli utazás (Grant kapitány gyermekei, Hódító Robur). Hősei megfordulnak a mediterrán tengereken, az Etna torkában, Új-Zélandon, Dél-Afrikában, Alaszkában és Szibériában, az Amazonas vízrendszerén, a Boszporuszon, Kínában vagy éppen az óceánok mélyén.
Rajongóinak tábora ma is népes, bár vonzereje kissé megfogyatkozott. Mai olvasói fejében azonban meg sem fordul, hogy a termékeny, sokszínű író borúlátó lehetett, s idősebb korára megkeseredett emberré vált. Az 1870–71-es porosz-francia háborúban elszenvedett vereség hatása is érződött azon, hogy Verne francia olvasótábora nem szívesen vette, hogy hőse, Herr Schultze óriási „Krupp” ágyújával tör német világuralomra. A Világfelfordulás gonosz intrikusai elfordítva a Föld tengelyét meg akarják olvasztani az Északi-sarkvidék jegét, hogy hozzájussanak a jégpáncél alatt rejtőző ásványi kincsekhez. A tenger élővilágát emiatt olajszennyeződés veszélyezteti, a szárazföldek partjait vízáradat fenyegeti. Mintha ismerős lenne ez a történet is.
A mai olvasó felkapja rá a fejét, de a korlátlan optimizmus korának emberét nem érdekelte sem a kataklizma, sem a bálnák (A Jégszfinx) vagy az afrikai elefántok tömeges pusztulása (Város a levegőben). Ez utóbbi könyvet máig nem fordították angolra, s franciául is csak 4000-5000 példányban jelent meg.
Verne kissé csalódottan, de jómódban élte le utolsó éveit. Csalódottságának talán az volt az oka, hogy pesszimizmusa nem nyerte meg az önbizalomtól duzzadó franciák és angolszászok tetszését. Nem lettek olvasói azok a mérnök-hősök, akik egyenlőképp beszennyezték az amerikai prérit és a Rajna-vidéket. A kor „technokratái” nem is tudtak arról, hogy az 1905-ben elhunyt népszerű író, nem sokkal az Öt hét léghajón megírása után papírra vetett egy ugyancsak borúlátó művet is. A „Haladás” természetet és a nagyvárosokat rákként pusztító hatása a közelmúltig alig érdekelte a szórakozásra vágyó olvasókat, sőt, talán ma sem érdekli. Verne ebben is úttörő volt, a természetvédelem pionírja, aki a késői olvasótól remélhet elismerést.

Részletek a Párizs a XX. században című regényből

„Úgy látszott, hogy a villamos távirat jelentősen lecsökkenti a levelezést. Számos újítás jóvoltából odáig fejlődött a dolog, hogy a címzettel közvetlen kapcsolatot lehetett létesíteni, így a levéltitok még inkább biztosítva volt. Minden üzletház vagy ipari üzem rendelkezett egy Wheatstone típusú huzalrendszerrel, amely Angliában már régen meg volt honosodva.”
„Itt volt még a fényképes telegráf is, amelyet a firenzei Giovannai Caselli professzor talált fel. Ez a készülék képes volt bármilyen nagy távolságra eljuttatni írások, ábrák facsimiléjét, akár ötezer mérföldnyi távolságból is alá tudott írni váltókat, szerződéseket.”
„Azok a tudósok, akik botanikával, természetrajzzal, fizikával, kémiával, matematikával foglalkoznak, elképesztő szószörnyeket hoztak létre. A feltalálók pedig az angol szótárból kölcsönzik a szavakat. Nem baj, sőt annál jobb! Felejtsék csak el! Szebb a nyelv tisztes szegénységében, mint prostitúcióval szerzett gazdagságában!”
„Valaha féltékenyek voltunk Londonra, de íme, felzárkóztunk: tízezer gyárkémény, vegyi üzemek, műtrágyafélék, füst-köd, veszélyes gázok és egyéb ipari miazmák jóvoltából nálunk is olyan már a levegő, mint az Egyesült Királyságban.”
„Elektromos Koncert. Úgy ám! Elektromos koncert! És micsoda hangszerekkel! Egy magyar rendszer jóvoltából kétszáz zongora villanyvezetékkel volt összekötve egymással és más hangszerekkel is így az áram segítségével egyetlen művész egyszerre tudta megszólaltatni valamennyit. Egyetlen zongora kétszáznak a hangerejét szolgáltatta tehát.”
„A fából készült papírt, főleg váltók, értékpapírok, részvények esetében használták fel, rézgáliccal (Lemfelder-féle készítmény) azért impregnálták össze, hogy ellenállóvá tegyék az esetleges hamisítók mindenfajta vegyi kezelésével szemben. A csalók száma ugyanis tetemesen megnövekedett az üzletek elszaporodása következtében, elővigyázatosnak kellett tehát lenni.”

Szuhay-Havas Ervin

Sophia Loren színésznő a Louvre Múzeumban
(1964)

Az európai képzőművészetek gyűjteménye mellett egyiptomi, iszlám, keleti, görög, római és etruszk emlékek is megtekinthetők.

1204-ben II. Fülöp Ágost királyi kastélynak építtette. A Capetingek korában királyi vadászház és vár volt. 1364 és 1380 között V. Károly király gót stílusban átépíttette. I. Ferenc és II. Henrik pedig Pierre Lescot által gyönyörű reneszánsz királyi várat emeltetett belőle. Medici Katalin királyné a székhelyéül választotta és kibővítette, IV. Henrik pedig közbeeső épületekkel, a Tuileriákkal is összekötötte. Ez a régi Louvre, melyhez XIV. Lajos az új Louvre-t csatolta, úgy hogy az épület négy szárnya a palota udvarát négyzet alakban zárja be.

Miután a királyok a versailles-i kastélyba költöztek, a Louvre-ban a király hivatalnokai, majd tudósok és művészek laktak. I. Napóleon császár 1805-ben megbízta Pierre Percier és Pierre François Léonard Fontaine építészeket, hogy a Louvre-t javítsák és építsék ki; a restaurációt Lajos Fülöp („Louis-Philippe”) korában azonban elhanyagolták és csak III. Napóleon császár (1852) fogott hozzá az újraépítéséhez, amellyel Visconti és Leufel építészek el is készültek, úgyhogy a Louvre és a Tuileriák egyetlen óriási palotává tömörültek, amelyben az udvartartás, a minisztériumok, a múzeum, a képtár, kertek, katonai dísztér, lovaglóiskola is elfértek. A Tuileriák palotájának felégetése (1871) óta ma már a pénzügyminisztériumon kívül csak a múzeum van a Louvre-ban.

A Louvre udvarán lévő üvegpiramis, acélból, alumíniumból és üvegből készült.

Méretei:

21,65 m magas,
35,40 m oldalhosszúság,
666 üveglapból áll.

Ez utóbbi adat cáfolata:

„1983-ban az akkori francia elnök, François Mitterrand felkérte Ieoh Ming Pei, a neves kínai születésű amerikai építész tervezőirodáját a Louvre kibővítésére, modernizálására. Pei megtervezte az egyiptomi piramisokat idéző, acélból és üvegből alkotott modern építményt, amely ma is megosztja a párizsiakat. 1989-ben adták át a Louvre piramisát, melynek magassága 21 méter, oldalhosszúsága 35 méter, üvegtábláinak száma pedig vitatott.

Dan Brown A Da Vinci-kód című sikerkönyve részben a Louvre-ban játszódik. A könyvben szerepel egy mondat, amely a piramis üvegtábláira vonatkozik. „…a piramist, Mitterrand elnök kifejezett kívánságára, pontosan 666 üvegtáblából építették – különös kívánság, amelyet széltében-hosszában tárgyaltak az összeesküvés-elméletek kedvelői, arra hivatkozva, hogy a 666 a Sátán száma.” (GABO Kiadó, 2004, ford. Bori Erzsébet).

Még a piramis elkészülte előtt, az 1980-as években kapott szárnyra az a városi legenda, hogy az építmény pontosan 666 üveglapból áll, főleg a modern, hideg acél-üveg monstrum ellenzői terjesztették előszeretettel az alkotás infernális voltát alátámasztó információt.

Hivatalosan ez a szám sehol sem jelenik meg. A Louvre múzeum tájékoztatása szerint a piramis összesen 673 üvegtáblából áll, 603 rombusz alakú és 70 háromszög alakú, melyek 2,1 cm vastagok. I.M. Pei tervezőirodája úgy nyilatkozott, hogy a piramisban lévő üveglapok száma 698.

„Az ellentmondásos eredmények fényében természetesen többekben felmerült, hogy megszámolják a konstrukció üvegtábláit, de a számlálók eltérő eredményekre jutottak, így nincs elfogadott válasz egyelőre. A táblák száma azonban mindegyik számlálás során 666-nál több volt.”

Kapcsolódó oldal: a Louvre francia honlapja

Forrás: wikipedia.hu

Louis Blériot
(Cambrai, 1872. július 1. – Párizs, 1936. augusztus 2.) francia mérnök, konstruktőr, pilóta, a repülés egyik úttörője

1900-ban, egy szép nyári napon (a pontos dátum nem ismeretes) a gazdag és fiatal gyáros, Louis Blériot fölkapaszkodott 40 lóerős Pahard-Levassor automobiljának hátsó ülésére, és utasította Henrit, a sofőrt: „Hajtson Contenet-hez!” Ez a Contenet ifjabb korában kerékpáros versenyző volt, mostanában automobil-szerelő, aki tucatjával vette a csillogó új kocsilámpákat Monsieur Blériot-tól. A fiatal lámpagyáros (valóban fiatal volt: 1872. július 1-én született Cambrai-ban) megkérdezte ügyfelétől, kiürítene-e számára egy garázst. „Szabad érdeklődnöm, mi a terve?” – kérdezte Contenet. Mint valami Verne-hős, Blériot higgadtan válaszolta: „Ott kívánom fölépíteni repülőgépemet.” (Emlékiratában vallja meg Blériot, hogy már a műszaki főiskolán levegőnél nehezebb gépekről álmodozott, de megtartotta magának az utópisztikus terveket; félt, hogy kinevetik.)

A kávéházban Henri, a sofőr büszkén újságolta: „A gazdám gépi madarat épít. Így fog csapkodni a szárnyaival, ni!” Nos hát, ez a repülő gép vagy gépi madár „ornithopter” lett volna, vászonborítású szárnyakkal csapkodó masina, valóban gépmadár, de hát az ornithopter a motoros repülés zsákutcájába vezetett. Akkor már a léghajóknál is korábban történtek kísérletek a sikló- vagy sárkányrepülő szerkezettel; a bátor Ottó Lilenthal épp akkoriban szegte a nyakát egy domboldalon.

A gőzrepülők meg éppen súlyuk miatt maradtak az édes anyaföldön. Clément Ader mérnök legendás l’Avion nevű gépe repült ugyan 1897-ben pár száz métert – úgy mondják: tíz-tizenöt centiméter magasan -, s a repülőgép francia neve máig avion, de túlságosan nehéz volt ez is. (Más adatok szerint Ader már 1893-ban fölemelkedett kissé az Eole-lal, de ezt nemigen fogadták el hiteles eseménynek.) Az angol Sir Hiram Maxim is sokszárnyú gőzgép hajtotta ornithopterral kísérletezett – bolondos embernek is tartották emiatt. Egyszer azután a gép szökkent egyet, de a masinát a sínnel összekötő huzal nem engedte, visszazuhant, és alaposan megrongálódott. Maxim mégis örvendezett, hogy íme, a „dinamikus repülés” lehetséges – persze csak elvben. S azt mondta: „Adjatok könnyű hajtóművet – és repülni fogunk!”

A könnyű hajtómű akkor már adott volt: a belső égésű benzinmotor. 1903. december 17-én a Wright fivérek szántalpas biplánja négyszer is fölemelkedett az észak-kaliforniai tengerpart híressé lett fövenyén, Kitty Hawk közelében. Orville Wright hasmánt feküdt a szárnyak között, a tizenkét lóerős, házi készítésű hajtómű pedig a levegőbe emelte a „gépet”. Előbb tizenkét másodperc alatt 120 lábnyi távolságra szökkent a biplán, de Wilbur Wright még aznap rekordot javított: 59 másodpercen át haladt 852 láb távolságra, ami majdnem 260 méter.

A rekordok bámulatos gyorsasággal követték egymást. Gazdag sportemberek, különcök, mérnöktisztek és bicikliversenyzők valóságok csodákat vittek véghez anélkül, hogy tisztában lettek volna a felhajtóerő természetével, az ellenszél szerepével leszálláskor, az aeroplán súlyelosztásának titkaival; a maguk kárán tanultak. S a nagyvilág ujjongott: minden „nagy elsőről” elmondták, hogy történelmi jelentőségű: az első, zárt körben végrehajtott repülésről, az első félórát meghaladó rekordról (33 perc, 17 másodperc, Orville Wright 1905 októberében); a gazdag brazil, Alberto Santos Dumont elsuhant a párizsi Diadalív alatt, Henri Farman pedig elsőként repült várostól városig (1908. október 30-án a franciaországi Chalonsban szállt fel, majd a reimsi lovassági gyakorlótéren ért földet. Huszonhét kilométer – húsz perc alatt! Hát nem volt „történelmi” repülés ez is?) Várostól városig! Ez volt a bűvös vonása Farman légi útjának, hiszen Louis Blériot már 1907 júliusában 47 percig tartózkodott a levegőben Douai mellett, majdnem zárt körei és „nyolcasai” – úgy mérték – megfeleltek 42 kilométeres távolságnak.

Louis Blériot repülőgépében

Mármost a francia partok és a doveri sziklák közelpontján a La Manche mindössze 34 kilométer és 600 méter széles. Így aztán a londoni Daily Mail című bulvárlap 1908. október 5-i száma pályázati felhívást tett közzé. Igaz, csak az 5. oldal negyedik hasábján: 500 font sterling lesz a jutalma annak az aviatikusnak, aki elsőként repüli át a Csatornát francia földről Angliába (vagy megfordítva). A feltételek: a gép legyen nehezebb a levegőnél; léggömb vagy más gázzal töltött repülő objektum nem emelheti föl, önerejéből kell felszállnia: hivatalos jelentkezést kérnek levélben vagy személyesen; az aviatikusnak bizonyítania kell, hogy már repült (szélhámosok kíméljék a lapot!); a pilóta ne legyen tagja valamelyik repülőklubbnak; útközben a gép nem érintheti a vizet. És ami a legfontosabb: a repülést napkelte és napnyugta között kell végrehajtani. (Csalás kizárva!)

Elsőnek Serge de Bolotoff jelentkezett. Nagy önbizalommal közölte, hogy legkésőbb december 15-ig átrepüli a Csatornát. Repülőgépe triplán lesz (vagyis hármas szárnyfelületű gép), a Voisin fivérek híres műhelyéből, hajtóműve 110 lóerős Panhard-Lavassor benzinmotor, a fém légcsavar percenkénti fordulatszáma 1100. A gép súlya? Valamivel több, mint egy tonna. Nos, ezen a Daily Mail szerkesztőségében összegyűlt szakértők hajba is kaptak: mi lesz, ha az ólommadár a vízbe hullik? És bár a végső ítélet az volt, hogy a szárnyfelületek nem engedik elsüllyedni, Bolotoff mégis visszalépett. A gép ugyanis még csak tervrajzon létezett.

Lord Northcliffe, a laptulajdonos-milliomos megduplázta a tétet: ezer font a jutalma a nagy elsőnek. De csak 1909 nyarán jelentkezett két aviatikus, aki nem annyira az ezer fontra szomjazott, mint a hírnévre. Mindkettő gazdag francia. Hubert Latham, 26 éves sportember és Afrika-vadász volt az egyik, Antoinette típusú gépein többször repült már a jó vágású ifjú, sőt aranyifjú. (Amikor a Francia Köztársaság elnöke, Armand Falliéres megkérdezte tőle: „És mivel foglalkozik az aviatikán kívül?”, Latham higgadtan válaszolta: „Olykor világfi vagyok, elnök úr.”)

Louis Blériot
(1909. július 25-én)

Bár így képzeljük el a gazdag franciákat, a híres versenytárs, Louis Blériot, a józan nagypolgár mintaképe volt. A 37 éves vállalkozó acetilénlámpákat, fényszórókat és mindenféle gépi felszerelést gyártott. (Hadmérnöki végzettsége volt, gazdagon nősült.) S ha a franciákat azzal gúnyolják, hogy rosszkedvű olaszok, akkor Blériot rosszkedvű francia volt, szűkszavú, szívós és takarékos. Igaz, akkor már 760 000 (akkori!) frankot költött tucatnyi biplánra és monoplánra, és bár voltak „történelmi” jelentőségű eredményei, úgy ismerték, mint azt a pilótát, aki mindig lepottyan. Valóban, majdnem minden aeroplán összetört már alatt, akár hepehupás rétről emelkedett föl, akár vízről, akár kétfedeles biplánnal vagy újabb monoplánjaival. A XI. számú típus most sokat ígért: a gép vázát könnyű falécek alkották, a vászonborítású szárnyat zongorahúrok feszítették ki. A hajtómű: 25 lóerős Anzani-motor, három hengeres, amely a gépet 55 km/h sebességgel röpítette. (Ez az Anzani is kerékpárversenyző volt egykor.) Induláskor a mechanikusok a gép mellett futottak és megtaszították kissé, amikor a légcsavar elérte a kívánt fordulatszámot; Blériot-nak majdnem mindig sikerült fölemelkednie, de gyakran összezúzta a drága gépet. Önmagát kevésbé, mert ezek az aeroplánok nem voltak ám sokszor tíz tonnás repülő üzemanyagtartályok, mint a mai monstrumok, 15 000 lóerős hajtóműveikkel.

Emberemlékezet óta nem volt a La Manche két partján olyan zord július, mint éppen 1909-ben. A szállodások és vendéglősök nagy örömére kíváncsi ráérők és újságírók kémlelték az alacsonyan szálló sötét felhőket és a viharos szelet – heteken át. Úgy látszott, Latham lesz az első, gépe már ott állt egy pajtában, néhány kilométerre Calais-tól, egy Sangatte nevű falu határában. Végre 1909 július 19-én hét órakor kecsesen a levegőbe szökkent az Antoinette. De az aranyifjút balszerencse üldözte: 18 kilométerre a francia parttól a vízbe zuhant; egy cirkáló hadihajó matrózai húzták ki a gépet és a pilótát. És csak ugyanazon a napon, 19-én jelentkezett hivatalos levélben Blériot a Daily Mailnél: ő is megpróbálkozik. Pedig nagyon rossz bőrben volt: egy próbaútján a kiszivárgó forró olaj lángra lobbant a XI. számú típus fedélzetén, és Blériot a térde fölött súlyos égési sebeket szenvedett. Bár az orvos hetekre ágyba parancsolta, a higgadt francia nem hallgatott az okos szóra: „Néhány napon belül repülni akarok, doktor úr.”

Latham közben kijavíttatta gépét, de ismeretlen kezek – máig nem tudni, kik és miért – megrongálták az Antoinette-et. Így azután július 25-én, egy hétfői napon, hajnali 3 óra 40 perckor Blériot mechanikusai kigurították a biciklikeréken gördülő XI-es típust a sangatte-i rétre. Anzani tüzetesen megvizsgálta a maga készítette motort. Blériot arcán talán most látszott elsőként némi türelmetlenség: „Gyorsan, nézze már meg!” S amikor negyed hat tájban a segítők végre tolni kezdték a benzinszagú, pöfögő aeroplánt, Blériot – a történelmi pillanathoz képest egyszerűen – csak ennyit mondott: „Je pars.” „Indulok.” Az angol parton összegyűlt tömeg mohón leste a szikratávíró jeleit: elindult! És nem kellett sokáig várniuk, az indulás után harmincegy (más mérések szerint harminckét) perccel később, öt óra negyvenkor, Blériot gépe „fejre állt” egy golfpálya szélén, a doveri vártól vagy száz lépésnyire.

Kissé túl is haladt a célon, Dovertől északra imbolygott a fehér sziklafal mentén, de akkor barátja, Fontaine, zászlójelekkel figyelmeztette: ide, ide! Ő sem volt aznap sziporkázóan szellemes, csak éppen büszke a francia névre: „Hát itt lennénk!” – köszöntötte az aviatikust. Kezet ráztak. „Megcsináltam – válaszolta egykedvűen Blériot, majd mindjárt megkérdezte: – És Latham?” „Még Sangatte-ban van” – válaszolta a jó barát. „Örvendek, hogy én voltam az első a La Manche fölött” – vallotta meg a repülős. Többen nem mondhatott, a hűvös angolok majdnem megfojtották; a gépében is kár esett.

Történelmi esemény? Kétségkívül: Anglia többé nem volt sziget. Nem volt időtartamrekord, távolság sem, csak nagyobb hírverést csaptak körülötte, mint amikor (1911-ben) Lányi Antal elsőként repülte át a Balatont. Blériot még gazdagabb lett; a világháborúban repülőgépgyára ezrével ontotta a mind tökéletesebb aeroplánokat. Vagy húsz esztendő múlva elmondta egy magyar újságírónak, hogy a repülés szédítő fejlődése – sajnos – a háborúnak köszönhető. Ó, és ő Budapesten érezte magát a legjobban, 1909 októberében; Budapestet sohasem felejti el. Nem valószínű, hogy ez pusztán udvariasság lett volna, Blériot igen jó szakmai véleményt formált a legendás rákosmezei magyar pilótákról.

Louis Blériot budapesti bemutatója

Hatvannégy éves korában halt meg a La Manche hőse Párizsban, 1936 augusztus elsején. A halálos ágyon megkérdezte, milyen napot írnak. Amikor megmondták neki, elmosolyodott: „Lám a július most is szerencsét hozott nekem. Túléltem. Nem kell meghalnom diadalom hónapjában.”

Hubert Latham, a világfi, 1909 július 27-én viszont újra csak a vízbe zuhant. Akkor föladta a harcot. Különben sem érdemes másodiknak lenni. 1910-ben a Csád-tó mellett megölte egy sebzett bivaly.

(Sz.-H. E.)

A boulevard szó mai, „széles, gyakran fákkal szegélyezett városi út” értelemben vett használata viszont éppen Párizsból eredeztethető. Valójában az első boulevard-ok a túlterjeszkedő város régi erődfalainak helyén keletkeztek, amikor a „Bölcs” V. Károly által a XIV. század második felében emeltetett, illetve észak-nyugaton a Napkirály apja, XIII. Lajos által a XVI. század közepén a mai Madeleine-templom felé kissé „kijjebb tolt”, ám száz évvel később már erősen leromlott állapotú várfalat 1668 és 1704 között elbontották. Napjainkban ezen hajdan bástyákkal tűzdelt, vizesárokkal körülölelt várfalszakaszok helyén nyolc körutat járhatunk végig a Madeleine-templomtól indulva, az operaház, a színházak és varieték sora, majd a Saint Denis- és a Saint Martin-kapuk érintésével egészen a Köztársaság teréig.

Később is épültek körutak. 1860-ban már a következő, az államnak nyújtott előleg fejében az adókat és vámokat beszedő főadóbérlők – közöttük az anyagmegmaradás törvényét megalkotó és igazoló, a forradalom idején azonban éppen adószedő volta miatt lenyakazott Antoine Lavoisier – követelésére emelt városfalat is elbontották. A francia forradalom előestéjén elkészült, valójában nem katonai, sokkal inkább gazdasági célokat szolgált, s a nép szemében gyűlöletes építmény helyén alakították ki a harmadik övet képező körutak vonalát (Batignolles, Clichy, Rochechouart stb.). Az 1920-as években a hetedik védőöv elbontásával keletkeztek a marsallokról elnevezett körutak, majd 1956 és 1973 között a nagyjából a mai Párizs határát jelentő, 35 km hosszú, 2×4 sávos gyorsforgalmi körgyűrű, a „boulevard périphérique”. (Érdekességként megjegyzendő, hogy a franciák ez utóbbin belül megalkották a „belső” és „külső körgyűrű” fogalmát; értelemszerűen a belsőn az óramutató járásával megegyezően, míg a külsőn ellenkező irányban halad – csúcsidőkben persze inkább araszol vagy éppenséggel áll – a forgalom.) A fentiekhez hasonló módon alakultak ki a Szajna bal partján is a körutak, ám ha „Grands Boulevards”-ról beszélünk, általában az első körutak összességét értjük alatta.

Arról viszont főleg a nagykörúti rikkancsok tehetnek, hogy az általuk árusított pletykalapok szenzációhajhász cikkeire és az e fajta újságírásra átragadt a bulvár jelző, szerzőikre pedig a bulvárlovag kifejezés. Ugyanígy illetik az alacsonyabb színvonalú színházi darabokat és szerzőiket is. És ha már említettük a sétálni, flangálni szerető Yves Montand-t, az effajta gondtalanul lófráló, kalapemeléssel köszöngető, a hölgyek figyelmét magára irányító emberekre a régi szép békeidő – a Belle Époque – idején külön szó született, a „boulvardier” (bulvározó), sőt a kifejezés tovább ragadt az elegáns, jól öltözött emberekre (akik ugyebár akár a Nagykörúton is sétafikálhatnának)… Nos, ennyit arról, honnan származik a „boulevard” szó, és az idők folyamán hogyan változott jelentése. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy a XIX. század második felében a nagy városrendező Haussmann báró ex nihilo, azaz a semmiből is alakított ki körutakat. Míg hagyományosan a fentiek szerint épültek ki a boulevard-ok, ő a lebontott régi házak helyén előre megrajzolt fő közlekedési útvonalak gyanánt építtetett „körutakat” – eklatáns példa ezekre a ma nevét viselő Haussmann körút, vagy a Szajna bal partján ívelő Saint Germain körút… A képsoron a Nagykörút részét képező Boulevard Montmartre különböző arcait láthatjuk Camille Pissarro festményein; ő számos képen megörökítette a „Belle Époque”, vagy ahogy mi nevezzük: Boldog békeidők nyüzsgő, színes forgatagát.

[A Paris Zigzag cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások
Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.
Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.
Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.
Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.
Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.
Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.
Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.
Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.
Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.
Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.
Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.
Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.
Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.
Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.
Fekete István: A fejedelem szíve – Párizsi szösszenetek 15.
Fekete István: Különös tetemek a Bastille téren – Párizsi szösszenetek 16.
Fekete István: Az „öreg hölgy” csipkeruhája – Párizsi szösszenetek 17.
Fekete István: A párizsi „Hauszmann-terv” haszna – Párizsi szösszenetek 18.
Fekete István: Guimard-edikula – Párizsi szösszenetek 19.
Fekete István: A Pont-Neuf szobrának rejtett kincsei – Párizsi szösszenetek 20.

A napjainkban ott található alkotást majd negyedszázaddal később, az ugyancsak a Bourbon-házból származó XVIII. Lajos készíttette el François-Fréderic Lemot szobrásszal. 1818. augusztus 25-én avatták fel a sziget végén lévő Vert Galant, a gáláns-kedves kis park mesterségesen kiképzett terén, nem is annyira a hajdani rokon király emlékére, mint inkább szimbolikusan azt jelezve, hogy a köztársaság, Napóleon és császársága bukása után visszatért a Bourbon királyi hatalom.

A szobor megvalósításán dolgozók között volt egy Mesnel nevű öntőmester, aki nem nagyon rejtette véka alá, hogy szívéhez közelebb állnak a bonapartista, mint a királypárti nézetek. Az a legenda keringett róla, hogy Voltaire vagy Sully hercegének több Bourbon-ellenes pamfletjét és egy Napóleon-szobrocskát rejtett el a szobor bal karjában. Teltek az évek anélkül, hogy bárki is komolyan vette volna ezt a meglehetősen őrültnek tűnő legendát.

IV. Henrik új szobra a számos történelmi fordulat ellenére évtizedeken át állt háborítatlanul a helyén, még „Kövér Bertha” robbanólövedéke is elkerülte, amely 1918. április 14-én robbant a Pont-Neuf jobb parti hídfőjénél. A közelmúltban, 2004-ben azonban ismét reflektorfénybe került ez a történet. A szobrot ugyanis elvitték restaurálásra, és amikor átvizsgálták, a ló hasában hét ólommal lezárt fadobozt találtak, amelyekre egyetlen nevet véstek: Mesnel! A felnyitott dobozokból a szobor öntéséről, helyszínre szállításáról és felállításáról szóló újságkivágatok, tudósítások kerültek elő, továbbá három IV. Henrikről szóló kiadvány, mintegy két tucat érme, amelyek a királyi család életének mozzanatait mutatták be, továbbá – és itt jön képbe a Mesnel-legenda – királyságellenes szövegek, valamint Voltaire és Sully életrajzi írásai! Úgy látszik, a hivatalos dokumentumok mellett az öntőmester valóban elhelyezett „személyes tárgyakat” is, hogy jó pár év időugrással megörvendeztesse mind a szenvedélyesen elkötelezett történészeket, mind pedig a városért, annak múltjáért rajongó amatőr földi halandókat.

[A Paris Zigzag cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC-BY-SA-3.0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások
Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.
Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.
Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.
Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.
Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.
Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.
Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.
Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.
Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.
Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.
Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.
Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.
Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.
Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.
Fekete István: A fejedelem szíve – Párizsi szösszenetek 15.
Fekete István: Különös tetemek a Bastille téren – Párizsi szösszenetek 16.
Fekete István: Az „öreg hölgy” csipkeruhája – Párizsi szösszenetek 17.
Fekete István: A párizsi „Hauszmann-terv” haszna – Párizsi szösszenetek 18.
Fekete István: Guimard-edikula – Párizsi szösszenetek 19.

[A Paris unplugged cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC BY-SA 4.0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások
Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.
Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.
Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.
Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.
Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.
Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.
Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.
Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.
Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.
Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.
Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.
Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.
Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.
Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.
Fekete István: A fejedelem szíve – Párizsi szösszenetek 15.
Fekete István: Különös tetemek a Bastille téren – Párizsi szösszenetek 16.
Fekete István: Az „öreg hölgy” csipkeruhája – Párizsi szösszenetek 17.
Fekete István: A párizsi „Hauszmann-terv” haszna – Párizsi szösszenetek 18.

Nem volt ez mindig így. A XIX. század elejéig a középkor óta változatlan, apró, szűk, bűzös utcákkal, omladozó, egészségtelen házakkal teli belváros sosem esett át nagyobb városrendezésen. Miután 1830-ban ismét felütötte fejét a városban a 200 éve már eltűnt kolera, a század közepén sürgősen tenni kellett valamit. III. Napóleon császár, aki egy 1840-es évek eleji londoni útja során irigykedve szemlélte az angol főváros modernségét, Georges Eugène Haussmann bárót, Szajna megye prefektusát bízta meg az urbanizációval. A mintegy 20.000 házat, műemléket leromboló, s ezért „Attila” gúnynévvel illetett Haussmann programjának lényege a következő volt: a már megrajzolt fontosabb közlekedési tengelyekhez igazodva új, széles úthálózat kiépítésével, a zöld területek megőrzésével, sőt növelésével, valamint a közterületek egységes képének megteremtésével modern, szellős világvárost hozzon létre, s – nem utolsó sorban – a külvárosokba szorítsa ki a lázongó természetű alsóbb osztálybélieket. Mamutprojektjével 1850 és 1872 között radikálisan megváltoztatta a főváros arculatát. (A rossznyelvek szerint a széles utcák arra kellettek, hogy azokon ne lehessen könnyen barikádokat építeni, és hogyha kell, hatásosan lövethessék a tömeget kartáccsal…)

Haussmann báró elképzelése szerint az épületek feladata az is, hogy formát adjanak az általa elképzelt várostervnek, ezért tökéletesen illeszkedniük kell az előre megrajzolt utakhoz. Noha sosem foglalkozott építészettel, de még csak egy házat sem építtetett soha, valójában ő dolgozta ki – persze építészek és várostervezők közreműködésével – a főváros homogén arculatát adó épületek építészeti szabályait.

Melyek ezek közül a legfontosabbak?

A kötelezően homokszínű vágott, faragott kővel borított homlokzatoknak az utcák vagy terek mentén azonos magasságúaknak kell lenniük. Követelmény, hogy az épületek magassága arányos legyen az utca szélességével; például egy 9,75 és 20 m közötti szélességű utca esetében a homlokzat maximális magassága 18 méter lehet – ez egyben biztosítja az utcák kellő világosságát. E megkötésből ered a sztenderd Haussmann-épület másik jellemzője, a többnyire öt-hat emelet. Nagyon jellemzők a 2. és az 5. (ötemeletes ház esetén 4.) emeletet díszítő fekete öntöttvas rácsos erkélyek, melyek gyakran megszakítás nélkül „futnak körbe” az épület homlokzatain. A leggazdagabbaknak fenntartott 2. emelet a Haussmann-házak kiemelt szintje: nagy erkélyekkel rendelkezik, és a feljutáshoz nem kell túl sok lépcsőt használni (ne feledjük: lift csak 1870-től van!). Jellemzője a balkon, a magasabb beltér, a gazdag homlokzatdíszítés; egyértelműen ez a legkényelmesebb szint. Ha a földszinten üzletek voltak, az első emelet azok tulajdonosainak, bérlőiknek elhelyezésére szolgált. A 3., 4. és 5. emeletet a szerényebb jövedelmű polgárok számára tartották fenn. Hogy miért tettek erkélyt az olcsóbb bérletű 5. (4.) emeletre? Csupán esztétika okokból, hogy egyfajta szimmetriát alkosson a 2. emelet erkélyével! A legfelső 6. (5.), többnyire bádogtetős manzárd szintet a háztartási alkalmazottak számára tartották fenn. A tetőteret kisebb helyiségekre – cselédszobákra – osztották, közös falikúttal a lépcsőházban. Ezt az emeletet külön cselédlépcsőn lehetett megközelíteni, s ezen a lépcsőházon keresztül lehetett bejutni a többi lakás konyhájába is. (Megjegyzem: a liftek elterjedésével, az áram bevezetésével, s a városi közlekedés zajszintjének megnövekedésével a „polgári épületek” emeleti rangsora szép lassan változott; sok helyütt meg is fordult.)

Ha hozzátesszük, hogy az épülettulajdonosoknak kötelező a homlokzatok rendszeres tisztíttatása, és hogy a főútvonalak mentén az ablakközöket esténként diszkréten megvilágítják, megértjük, miért annyira tetszetős a párizsi utcák összképe.

[A Paris Zig-zag, az Anecdotrip és a Wikipédia cikkei alapján; képek: Wikimedia Commons (CC BY-SA 3.0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások
Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.
Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.
Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.
Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.
Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.
Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.
Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.
Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.
Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.
Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.
Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.
Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.
Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.
Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.
Fekete István: A fejedelem szíve – Párizsi szösszenetek 15.
Fekete István: Különös tetemek a Bastille téren – Párizsi szösszenetek 16.
Fekete István: Az „öreg hölgy” csipkeruhája – Párizsi szösszenetek 17.

Noha senkinek sem kellett Párizsban börtönbe vonulnia, vagy óriási összegeket fizetnie azért, mert tudtán kívül bűncselekményt követett el, valójában erre bármikor sor kerülhetett volna. Legalábbis 2016 előtt. Akkor még ugyanis tilos volt az Eiffel-toronyról éjszakai fotót közölni!

Hogy miért? Természetesen szerzői jogok miatt. Valójában bármikor megjelentethető az Eiffel-torony képe, mert annak alkotója, Gustave Eiffel ttöbb, mint 70 éve elhunyt; a valaha óriás szenzációt keltő, magasságát tekintve három évtizeden át világelső műve tehát „közkincsnek” számít. Az 1985-ben készült nátriumlámpás éjszakai megvilágítása azonban – aminek első, a bámészkodó tömeg felhördülését kiváltó felkapcsolását volt szerencsénk „élőben” látni a Trocadéro térről – önálló műalkotásnak számít, ezért az azt ábrázoló kép közléséhez előzetes engedélyt kellett kérni a tornyot üzemeltető társaságtól (SETE), és a fényképek alatt el kellett helyezni a „SETE – Pierre Bideau kivilágítása” feliratot.
2016 óta az éjszakai ruhájába öltöztetett Vashölgy képei már szabadabban megjelenhetnek. A vonatkozó francia törvény szerint ugyanis természetes személyek szabadon közölhetik a művészeti alkotások fotóit, amennyiben azt nem kereskedelmi célból teszik.

Nos, mivel én nem kérek érte egy fityinget sem, íme, egy csodás, mozgó fotó a csipkeruhába öltözött „öreg hölgyről”!

(A Paris Zig-zag ötlete alapján)

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások
Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.
Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.
Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.
Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.
Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.
Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.
Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.
Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.
Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.
Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.
Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.
Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.
Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.
Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.
Fekete István: A fejedelem szíve – Párizsi szösszenetek 15.
Fekete István: Különös tetemek a Bastille téren – Párizsi szösszenetek 16.

A római Traianus-oszlop mintájára készült 50,33 m magas, 4 m átmérőjű patinázott bronz emlékoszlopot, rajta az áldozatok nevével, tetején pedig a Szabadság Géniuszának aranyozott szobrával, 1835 és 1840 között emelték, mint felirata ismerteti: „azon francia polgárok dicsőségére, akik az 1830. július 27., 28. és 29-i emlékezetes napokon fegyvert fogtak és harcoltak a közszabadság védelméért”, azaz X. Károly és ezzel a Bourbon-ház uralmának megdöntéséért és a „polgárkirály”, Lajos Fülöp hatalomba emeléséért. Az már a sors különös fintora, hogy 1848. február 25-én, miután a párizsi nép őt is elzavarta, trónját előbb győzelmi menetben végigcipelték a Grand Boulevard-on, majd éppen ezen oszlop tövében tüzelték el.

Az emlékoszlop tervezője ugyanaz a Jean-Antoine Alavoine volt – Joseph-Louis Duc építésszel együtt –, aki a korábban az e helyre állítani kívánt napóleoni elefántos kutat tervezte, sőt, aminek az alapzatát már meg is építette. Mivel a tér fölé magasodó obeliszket nem csupán a forradalom emlékének, hanem egyben sírhelynek is szánták, a meglévő alapzat eredetileg vízkiemelő szerkezet és óriás nyomócsövek elhelyezésére szánt galériáit kriptává alakították át, ahova ötszáznégy, a harcokban elhunyt személy földi maradványait hordták össze a város különböző pontjáról, továbbá hét (más források szerint kettő), Napóleon egyiptomi hadjáratából (1798–1801) származó múmiát.

Hogy ez utóbbiakat miért? Igazából nem tudni. Egyesek szerint véletlenül, mások szerint egyszerűen nem volt hol elhelyezni őket! Az történt ugyanis, hogy a tudományos célból Európába hurcolt múmiákkal gondok adódtak: már a párás tengeri szállítás sem tett jót nekik, de Franciaország nedves éghajlata, ami össze sem hasonlítható a meleg, száraz egyiptomiéval, végképp lehetetlenné tette konzerválásukat. Eredetileg az 1793-ban múzeumnak nyilvánított egykori királyi palota, a Louvre alagsorában helyezték el őket, de a múmiák bandázsai kezdtek elszíneződni. Kiderült: a balzsamozott tetemek bomlásnak indultak – ott nem maradhattak tovább!

Innen a történet bizonytalanná és szerteágazóvá válik. Az egyik változat szerint a foszló tetemeket a Louvre Szajna-felöli oldalán, az Infánsnő kertjében ásták el, a nem sokkal korábban épült, a világ első vasból készített, kizárólag gyalogos átkelésre szánt Művészetek hídja (Pont des Arts) jobb parti hídfője közelében. Három évvel később ugyanide temették a júliusi forradalom környéken elhunyt 32 áldozatát is, s velük együtt kerültek át a múmiák – a nemtörődöm exhumálás következtében – a Bastille térre. A másik változat szerint a Louvre nyirkos alagsorából átvitték őket a Szajnától kissé távolabb, pár utcasarokra lévő Nemzeti Könyvtár egyik száraz termébe. A bomlási folyamatot azonban már nem lehetett megállítani. Nem volt mit tenni, meg kellett szabadulni tőlük, ezért az épület kertjébe temették a foszló tetemeket az 1830-as áldozatok tömegsírjai mellé. Amikor pedig ez utóbbiakat 1840-ben áthelyezték a Bastille téri nekropoliszba, a múmiákat – tévedésből vagy szándékosan, ma már mindegy – ugyancsak átvitték! Egy biztos: az 1830. júliusi forradalom áldozatait a nagy hőség miatt sietősen hantolták el a város több pontján, s mindkét említett helyre jutott egy-egy tömegsír. Megkockáztatom, bár erre bizonyítékom nincs, hogy mindkét változat igaz lehet, amennyiben a jobb állapotban maradt múmiákat valóban átszállították a könyvtárba.

Ami a Bastille téri sírboltot illeti, később ugyancsak ott helyezték el az 1848-as felkelés 203 párizsi áldozatát is.

Lehet, hogy hamarosan többet tudhatunk meg a múmiákról. Azt tervezik ugyanis, hogy a Bastille tér jelenleg folyó átépítése után megnyitják a nagyközönség előtt az óriás körgalériából és két nagy sírkamrából álló kriptát. A pontos dátum még nem ismert; eredetileg 2020-ban tervezték átadni, ám a járvány miatt a munkálatok elhúzódnak. Ha befejeződnek, talán megtekinthetők lesznek e legendás múmiák is!

(A Paris Zig-zag, az Anecdotrip és a Wikipédia cikkei alapján)

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások
Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.
Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.
Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.
Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.
Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.
Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.
Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.
Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.
Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.
Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.
Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.
Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.
Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.
Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.
Fekete István: A fejedelem szíve – Párizsi szösszenetek 15.

Vonzalma azonban Grosbois és remete-népe iránt haláláig megmaradt. Törökországi csalódásai, sikertelensége miatt szeretett volna visszatérni, ám az orleansi herceg „nem látta alkalmasnak a viszonyokat a visszatérésére”. Maradt tehát Rodostóban, s folytatta az egyház parancsai szerint szigorúan vallásos életét, viszont 1732. október 27-én úgy végrendelkezett, hogy halála esetén szívét és vallásos munkáinak kéziratait a kamalduliak őrizzék. Hiteles források szerint szívét bebalzsamozták és aranyurnába helyezték, majd a rodostói nemes testőrség fiatal francia kapitánya, Louis Molitard, Zay Zsigmond báróval együtt Marseille-en át vitte el Grosbois-ba. Ott átadta a rendház perjelének, Macaire Pen atyának. A kamalduliak ünnepélyes szertartás keretében a kert közepén lévő kút mellé temették az urnát, majd egy latin nyelvű emléktáblát helyeztek el a kápolnában, megörökítve az eseményt: „E kolostor temetőjében fekszik a szent életű II. Rákóczi Ferencnek, Isten kegyelméből a szent római birodalom hercegének, Erdély fejedelmének, a magyar királyság részei urának s a székelyek grófjának szent szíve, ki az isteni gondviselés csodálatos rendeléséből az élet különféle viszontagságain keresztül vezéreltetve, elnyugodott az úrban, a Boszporusz melletti Rodostóban, a világ üdvének 1735. évében, április hónap 8. napján, életének 59. esztendejében.” A visszaszállított művei közt legnevezetesebb a Confessio peccatoris, melyet Rodostóban fejezett be. (Ennek eredeti kéziratát a francia nemzeti könyvtár őrzi).

Sajnos, a francia forradalom alatt a kolostort kifosztották, felgyújtották: az épületeknek mára már csak nyomai maradtak. A fejedelem szívét tartalmazó aranyszelence sorsa ismeretlen. Yerres városában, a sír feltételezett helyén, 1937-ben emlékművet emeltek – a kubisták élvonalába tartozó Csáky József szobrászművész kopjafejre hajazó kőoszlopát –, melynek felirata szerint „Ezen emlékművet a Franciaországi Magyar Szövetség állította a magyar kolónia adományaiból e helyen, ahol a száműzött fejedelem szíve porlad. MCMXXXVII.” (További két francia felirata: „II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) emlékére, aki XIV. Lajos szövetségese, a magyar függetlenségi harc vezetője volt. 1713-1717 között a grosbois-i kamalduliak kolostorának visszavonultságában élt. Akarata szerint a szíve ebben a földben nyugszik békében.”, valamint „Magyar Kolónia ajándéka Yerres községének az MCMXXXVII. évben hálája jeléül, hogy befogadta a száműzött hőst”.) 2011. szeptember 18-án egy, az emlékoszlop elé helyezett mellszobrot avattak Rákóczi halálának 275. évfordulója alkalmából. Borsi Antal sárospataki szobrász bronz alkotásának posztamensébe egy szívalakot véstek, alatta pedig francia és magyar felirat: „Nagyságos fejedelem, legyen akaratod szerint.”

A szépen karbantartott park, ahol az emlékoszlop áll, valamint a hozzá vezető utca Rákóczi nevét viseli. Az emlékoszlopot, s a szobrot minden év szeptemberében egy, a helyi templomban tartott magyar nyelvű mise után megkoszorúzzák a helyi hatóságok, az emigráns magyar szervezetek, valamint a nagykövetség és a magyar kolónia tagjai.

Az aranyszelence – bár sokan, sokfelé keresték – sohasem került elő, s mivel később a műtárgyak között sem tűnt fel soha, marad a remény, hogy a fejedelem szíve nyugodtan pihen…

(Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi 1715–35 {Budapest, MTA, 1913.}, valamint a Wikipédia cikkei és saját információk alapján)

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások

Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.

Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.

Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.

Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.

Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.

Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.

Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.

Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.

Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.

Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.

Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.

Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.

Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.

Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.