Gyermekük nincs, a szerelmükből csak a karikagyűrűk maradtak, meg a ruhák a szekrényben, az edények. Tegnap meglátta a papucsát. Azzal is vágta, aztán amikor már nem ütötte tovább, az asszony csak felsóhajtott.
Gyönyörű volt és birtokolta, talán a szépségére volt féltékeny, ki tudja. A virágágyásokat nézte, szeme a tyúkokat vette észre, eszébe jutottak a futómuskátlik, hogy mióta nem kaptak vizet. A sárga kannából öntözött, de a gondolatai máshol jártak. Szerette a szőke nőt, pedig hol volt az asszonyhoz képest, de forróvérű volt, és mindent megcsinált neki.
Egy körte lehullott, kitette a napra, talán, hogy ébredjen. Pár napja nem volt jól, de ezt ráfogta az időre, a légnyomásra.
Másnap még egy körte lehullott, lehullunk mi is, mint szívünkről valaki, akit önmagunknak hívunk, és nem akadunk fenn az erek gátján, nem horzsol fel a semmiség.

Vertem, csaltam, és csak egy mézeskalács szívet kapott tőlem, meg pár vég anyagot, ha születésnapja volt, egy szál rózsát. Megszedte a kötényt megint piros bélű körtével, amire annyira büszke volt, de nem vitte be a konyhába halott asszonyához, mind leszórta a földre. Dögöljetek rohadt véres körték, üvöltötte, ha már nincs ő, kinek szedem?! Miért vertem ütöttem?! A lovamat simogattam. Sírt, rázkódott a vékony válla, taknya-nyála összefolyt. Nincs Isten, de ha létezik, hol van ilyenkor?!
Visszhangzott minden. Hirtelen jött a fájdalom a szíve felől.
Nem tudott már betántorogni a házba. Összeesett a körtefa tövében keze piros belű körtéket fogott, súlya volt annak a mozdulatának, amivel a körtéket marcangolta. A magok mind lecsúsztak a tenyerén, a piros bél ott maradt.
Csak csont és csend maradjon.
Csak csend.
Csak…

***

Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán