És tényleg: semmi sem egyszerű. Kapcsolódni másokhoz. Pesten barátokat találni. Betti tőlem kérdezi, hogy hány szál virágot vegyen az egyik öreg vendége temetésére. Nem tudom. A fodrászok már vidéken sem kísérik el a vendégeket a temetőbe. Hirtelen ötletből meghívom Bettit az egyik “vendége”, a lányom iskolai bulijába: Maszkabál, kimittud, pizza, sok olasz. Ahogy kimondom, hogy “miért nem jössz el velünk,” már megbánom. Észreveszem, ahogy a féltékenység átsuhan a lányom arcán.
De már ott vagyunk a tömegben. Ciai, ciao! Meglátom Bettit a harmadik sor közepén: mintha az iskola takarítónője helyet foglalt volna az öltönyös, kosztümös, jól szituált szülők között. Gyorsan leülök mellé. Közben tündi-bündi apróságok táncolnak a színpadon. Száll az o sole mio, vagy valami más ízléstelen baromság. Ebben az iskolában nem is hiszed el, hogy vannak valahol tönkrement falvak, tönkrement kisvárosok.
Bettivel az ő szalagavatójáról beszélgetünk. Hogyan verte meg két fiú az osztályfőnököt. (Aki utána nem emlékezett semmire, mert olyan részeg volt.)
Duzzogva, sértődötten feltűnik a lányom. Kiderül, nem is akarja megvárni a tombolát. Igyunk meg egy kólát, javaslom.

Az iskolai buli után egyszer találkozom Bettivel, aki hajvágás közben elmeséli, hogy összejött egy nagyon rendes pakisztáni fiúval. Nem tudom, mit mondjak. Szerencsére Betti beszél kérdezés nélkül is: És mint mindig, okos és őszinte. Azt szereti ebben a mohamedán fiúban, hogy milyen kiegyensúlyozott, nem iszik, nem drogozik, nem kapja fel a vizet. Ennek talán a valláshoz is lehet köze. Két lábbal áll a földön. Nyugodt, csendes. Szereti a gyerekeket.
Egy csomó fontos dolog, ha az ember családot szeretne, mondom óvatosan. De mikor meghallom, hogy Pakisztánba készül, megijedek. Én persze nem a politikusok, vagy a fehér éjszakákra vágyódó lánykák szemével nézem a dolgot, hanem a vidéki szülők szemével. Hol van ez a Pakisztán? A Ráktérítő vagy a Baktérítő mellett? Hogyan fogják megpillantani az unokákat? Hogy süt majd a nagymama tortát a szülinapjukra?
Te tudod, mondom. Csak légy óvatos!
Már egy másik fodrászt kerestem, mert Bettiék üzlete hol nyitva, hol zárva. A kolléganők szerint Betti valahol külföldön “lébecol”. El is felejtettem volna őt, ha egy hónapja egy tájszólásban beszélő asszony fel nem hív. Maga az írónő?
Honnan szerezték meg a számom? Mibe keveredtem?
Betti anyukája elsírja, hogy a lányukat kicsalták a vadidegenbe, és ők két hete nem érik el. Hogy hagyhatta ezt a rendőrség? Milyen dolog ez?
Betti felnőtt ember, felelem.
Nem úgy van az, mondja az anyuka. Akár el is rabolhatták. És ők még üzenni sem tudnak neki. Szegény Betti azt se tudja, hogy a nagypapája meghalt.
Hallgatom az asszonyt, aki kétszer adott életet a lányának, mikor megszülte, és mikor elküldte a szülőfalujából. Talán telefonálni kéne Pakisztán budapesti nagykövetségére.
Érzem, hogy azt szeretné, én telefonáljak.
És mondja meg nekik, hogy Bettinek érettségije van. Hogy van egy saját üzlete. Hogy nagyon várjuk haza.

De szerencsére nem kell sehova telefonálnom, pár nap múlva a busz ablakából látom, hogy Betti kikísér az üzletből egy idős vendéget.
Már nem az a régi, életvidám Betti. Nyúzott, sovány, sápadt. Olyan, mint egy kézilabdacenter, akinek a csapata mérkőzés utolsó pillanatában kikapott.
Nem keresem meg személyesen, nem akarom a csalódásairól, a fehér vagy akármilyen éjszakákról kifaggatni. Anyukája telefonját sem akarom szóba hozni.
De küldök egy SMS-t. “Örülök, hogy láttalak. Remélem, jól vagy.” Betti az, aki felhív.
Megnyomni egy számot könnyű.
De aztán mit mondjunk neki?

Nem olyan egyszerű semmi, mondom, hogy kicsit segítsek.
És eszembe jutnak a kontinensek, ahol soha nincs éjszaka.
Tényleg, semmi sem egyszerű, feleli.

***

54 vagyok, egy 12 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán