Én sem ilyen, sem másmilyen apropóról nem tudok. Már évek óta tervezgette az újrakiadást a Jelenkor.  Nekem persze óriási öröm volt kedves elsőszülöttemet megint kézbe venni.

Borító: Tillai Tamás

Az Esőváros egy lebilincselően sokszínű családregény, egy népi nézőpontból elmesélt XX. század-történet. Mit jelent pontosan az átdolgozás?

Semmi esetre sem szerettem volna a regény szertelenségeit kigyomlálni. Ez volt az első prózai művem, én félig-meddig transzban, az akkori munkahelyemen, egy könyvkiadóban írtam éjszakánként. A regény tükrözi az ezredforduló általános optimizmusát is, akkoriban én is reménykedőbb voltam, és egészen mást gondoltam Magyarország vagy az Unió jövőjéről, mint ma. Mindezeken és a regény nehezen megfogható vidámságán nem akartam változtatni. De mivel nagyon rövid idő alatt írtam a szöveget, ezért sutaságok, ellentmondások, sőt névtévesztések is maradtak a regényben. Ideje volt ezeken változtatni.

Még nem volt időm alaposan összehasonlítani az első és második kiadást, de úgy látom, a 2004-es kiadást lezáró Petőfi Amerikában című fejezet áldozatul esett az átdolgozásnak.

Igen. Ennek a fejezetnek már az első kiadásban sem lett volna szabad szerepelnie. Nem mintha nem lett volna jó ötlet, hogy a mindig Amerikába vágyó parasztgazdák unokái 1989-ben a felszabadított indiánokkal együtt belovagolnak a Fehér Ház kertjébe. Nehéz megírni egy olyan világot, amit az ember nem látott a saját szemével. És ezen a szürreális mozzanatok sem sokat segítenek. A lovaglás még hagyján… De azt nem tudom, milyen egy amerikai autómosó, egy kaliforniai filmforgatás, egy indián rezervátum.  Soha nem jártam Amerikában. Persze azt sem láttam a saját szememmel, milyenek a szovjet fogolytáborok. De hajdani kisdobosként és úttörőként, számtalan hadifogoly-történetet hallgatva nekem ez mégsem annyira idegen világ. Úgyhogy a szerkesztőm tanácsát megfogadva úgy döntöttem, hogy Petőfi Oroszországban-fejezet marad, de nem erőltetem tovább az Amerika-szálat. A regény a főhősök halálát bemutató zárlata úgyis megidézi a hamburgi mólót és a dunaszerdahelyi reptérről felemelkedő repülőgépeket.

Mindig is izgalmas kérdésnek tartottam, hogy lehet egy parasztokról szóló regénynek Esőváros a címe? Miért várost, miért nem a falut emeli ki a cím?

Esőváros konkrétan Dunaszerdahely, ez szó szerint ki is mondatik a regényben.  De az sem téved nagyon, aki ezt az Esővárost valamilyen szimbólumnak, az autonóm polgárosodás jelképének tekinti.

Hogy érted ezt?

A XX. századi magyar történelem annyi kudarcba fulladt modernizációs kísérletet ismer! Mi már rémálomként emlékszünk az ötvenes évekre, a tanácsköztársaságra, a rendszerváltásról pedig ma is az sokak véleménye, hogy meg sem történt… Az okokra nem is szeretnék itt kitérni. Nem tagadom, hogy a reformerek nézőpontjából is el lehet mesélni a kudarcos reformok történetét, de az ő világuk nem az én világom. A dunántúli módosabb parasztság körében biztosan lett volna igény az autonóm polgárosodásra, a haladásra, de ezt a XX. század egyetlen reformmozgalma sem vette tekintetbe. Így aztán az eszmékből álmok, a beteljesületlen álmokból meg rögeszmék lettek.

A „beteljesületlen álmokból rögeszmék lettek”, mondod. A legtöbb olvasódnak, és bevallom, nekem is, a regényed szellemezős, ezoterikus, babonás vonulata a legemlékezetesebb.

A két világháború közti népi irodalom zömében kelet-magyarországi, református. Vallási kérdésekben meglehetősen távolságtartó. Az én anyai családomtól viszont nem volt idegen a spirituális útkeresés: asztalt táncoltattak, halottakkal beszéltek, szellemeket láttak, és közben persze az anyaszentegyház hű fiainak és lányainak képzelték magukat, és emellett legtöbbjük őszintén lelkesedett a technikai újdonságokért. Tekinthetjük ezt nyitottságnak, de akár devianciának is. Én a sok szellemezést egy lassan formálódó új osztály, a polgárosodó parasztság szellemi útkeresésének tekintem. Vallásos fogalmakkal, de mindvégig a saját fejük szerint próbáltak a világban eligazodni. Egy távoli, egyetemre járt rokonból például híres nemzetközi forradalmár lett. De a nagyszüleim egy ilyen fordulatot is csak az eretnekség vagy a hitehagyás fogalmaival tudtak értelmezni.

Nem Mályi Géza ez a nemzetközi forradalmár?

Nem. Az én rokonom 1922-ben, nagyon fiatalon eltűnt, ezután senki nem tudott róla semmit. Démonizálódott, ha szabad így fogalmazni. A regénybeli Mályi Géza viszont a II. világháborúig aktív, felbukkan Prágában és Berlinben, híreket hoz a Szovjetunióból, bolondítja Bujdosó Ancit, a család rossz szellemeként él sokáig. Több forradalmár karakteréből gyúrtam össze a regénybeli Mályi Gézát. Érdekelt egy paraszti gyökerű, önsajnáltatásra hajlamos, mégis éles eszű kommunista portréja.

Az elbeszélőnek, Torma Imrének is van valamilyen családi előképe?

Nem, nincsen. De tudom, milyen sok paraszti família nyújtott védelmet kibontakozni képtelen, helyüket nem találó vagy üldözött értelmiségi rokonoknak. Az apáca nagynénik, az egyetemekről a származásuk miatt elkergetett unokatestvérek, a félbemaradt, ilyen-olyan egzisztenciák hozzátartoztak az ötvenes évekbeli parasztcsaládokhoz. Én egy ilyen figurát választottam elbeszélőnek. Se nem igazi paraszt, se nem igazi értelmiségi. Hiszen meg kellett találnom a paraszti világhoz a távolság és a közelség megfelelő arányát.

A Bujdosók és Tormák sorsa a Felvidékhez, konkrétan Dunaszerdahelyhez kötődik. Innen, a regénybeli Esővárosból telepítik ki őket Somogy megyébe.

Csak a Tormákat, a Bujdosók maradnak. A regény érint néhány határon túli magyar traumát, a kitelepítéseket például, de az újdonsága talán nem ez. A két világháború közötti magyarok igen sajátos helyzetben voltak Csehszlovákiában. Szabadon polgárosodhattak, vállalkozhattak, egyáltalán demokráciában élhettek, a fiaikat egyetemre járathatták – Prágának és Bécsnek igen nagy volt a vonzereje – de így vagy úgy mégis másodrendű állampolgároknak számítottak. És ők lettek a II. világháború után a bűnbakok. Keserű lecke, nemde? Még úgy is, hogy a szeretve gyűlölt Csehszlovákia mégiscsak valamiféle eszményképként élt a nagyszüleim emlékezetében. A kiszolgáltatottságuk viszont felveti: autonómia vagy közösségi jogok nélkül lehet-e valódi demokráciáról beszélni.

A szereplőid csak élik, de nem fogalmazzák meg ezeket a kérdéseket.  Mi az, amit tizennyolc év múltán másként hangsúlyoznál vagy jobban kidomborítanál a regényedben?

A hallgatás és a fogfájás témáját, a titok és a trauma problémáját talán. Bujdosó  Anci szép asszony volt, de a kitelepítések idején elkezdtek fájni a fogai, fájtak, egyre csak fájtak, az orvosok sem tudtak rajta segíteni, végül Anci leszokott arról, hogy kinyissa a száját. Szép lassan elnémult. Ennek a sztorinak van életrajzi alapja, a családi emlékezet így őrizte meg nagyanyám elnémulásának a történetét. Nagyapám szerint valami tályog lehetett nagyanyám szájában, a bal alsó fogsorában. És nekem is egész életemben fájtak a fogaim, hol jobban, hol kevésbé, rajtam sem tudtak az orvosok segíteni, míg végül egy panorámaröntgen 2009-ben – nagyanyám halála után jó harminc évvel – kimutatta: tályogom van, mégpedig a bal alsó fogsorom alatt, ugyanott, mint nagyanyámnak. Örököltem volna a felmenőm fájdalmait és titkait? A hallgatását is? Én nagyon későn, a harmincas éveim közepén kezdtem prózát írni. Ráadásul akkor még nem is sejtettem, hogy a fogatlanságnak később milyen politika felhangjai lesznek, a fogatlan lesz majd a vidékiek egyik eposzi jelzője. Fogatlan, fogalmatlan… nagyon érdekes dolgok ezek. Mai fejemmel sokkal alaposabban kidolgoznám a trauma, betegség, szégyen, elnémulás témáját.

A családi szellemezés, technikaimádat egyik csúcspontja az internet „feltalálása”. Honnan jött ez az ötlet?

Amikor a regényt írtam, én is nagyon hittem abban, hogy az internet pár éven belül radikálisan demokratizálni fogja a világot. Nos, mit mondjak… Ez is csak olyan illúzió volt, mint az autonóm polgárosodás. De én nagyon hittem benne, és nemcsak hittem benne, hanem építettem is, az ezredforduló előtt megalapítottuk a barátaimmal az első elektronikus bölcsészettudományi lapot. Ám ha a demokráciát nem is, a jövőhöz és a múlthoz való viszonyunkat azért radikálisan megváltoztatta az internet. És én úgy gondoltam, ezzel a csudálatos nagy találmánnyal még megajándékozom a hőseimet.

Ma már nem lehet ilyen optimistán tekinteni a világra?

Nézőpont kérdése. Ma már természetesen nem osztjuk a rendszerváltás és a kilencvenes évek számos illúzióját. De az én hőseimnek szinte soha, semmikor nem volt okuk a reménykedésre. És mégis szinte mind megpróbálkoztak a boldogsággal.

Ez a sziget-mánia, utópia-keresés talán elválaszthatatlan Bánki történelemfilozófiai érzékenységétől, Kelet-Közép-Európa múltját és jövőjét kutató szenvedélyétől.

Velence kulturálisan olyan hihetetlenül rétegzett „szigetecske”, hogy elég végigsétálni az utcáin, és máris a múlt kísértetei közt érezheti magát az ember. Nem is túlzás Velencéről, mint megvalósult utópiáról beszélni: Velence egyedülálló államformája, földrajzi helyzete (elszigeteltsége) tényleg számos társadalmi-technikai újítást lehetővé tett a népjóléti intézkedésektől a kettős könyvelés vagy akár a futószalag-elv feltalálásáig. Ráadásul – és ezt Bánki nem győzi hangsúlyozni – mindez a mi régiónkban, a közvetlen szomszédságunkban valósult meg, mely mintha azt sugallná, hogy nemcsak a messziről átvett, erőszakosan vagy nyögvenyelősen bevezetett újítások jelenthetik Kelet-Közép-Európában a „haladást”.

Érdekes lenne Bánki Éva tollából egy Velence fejlődését bemutató történelemkönyv. De a Telihold Velencében nem ez a fajta olvasmány, hanem inkább útleírás, vallomás és esszé keveréke. Egy kelet-közép-európai anya és kilenc éves kislánya él három hónapig a városban, és közben próbál kapcsolatokat kötni, minél több helyre eljutni, a város múltjával és jelenével ismerkedni. És miközben megmosolyogjuk a csetlő-botló anyát és kislányát, és jót szórakozunk a kalandjaikon, velük sétálgatva tényleg feltárul a város múltja, egyedülálló története. Nagy írói tapasztalat nélkül ezek a rétegek (a mai és régi Velence, a személyes élettörténet és a velencei társadalom bemutatása) nem is simulhatnának ilyen könnyen össze. Bánki Éva nagyon szórakoztatóan, már-már észrevétlenül tanít bennünket.  Könyve egyik nagy erénye, hogy olvashatjuk egyszerű útleírásként vagy akár egy hóbortos kelet-közép-európai értelmiségi kalandjaként is.

De vajon feltárul-e Velence egész múltja? A középkor-kutató Bánki Éva épp attól a Velencétől idegenkedik, amit a turisták – jöjjenek bárhonnan – annyira szeretnek. A Casanova-varázstól, a maszkok, az intrikák, a felületesség, a szélhámosok, a hamiskártyások, a nászutasok Velencéjétől. Ez talán kapcsolatba hozható a szerző (elbeszélő?, főhős? Velence-kutató? – nehéz is ezt eldönteni) sokat hangoztatott plebejusságával – a könyvben amúgy tényleg nagyon sok „népi figurával” találkozunk. De mi a magyar irodalomból leginkább az arisztokratikus, elegáns, „kifinomult”, élvetegen romlott Velencét ismerjük. És keveset tudunk azokról a roppant életerős középkori alapokról, amire ez a különleges város felépült, és melyek lehetővé tették, hogy Velence túlélje saját roppant hatalmának (Bánki interpretációjában egy kelet-közép-európai gyarmatbirodalomnak) a bukását. Velence tényleg a holtak városa, de egyben azoké is, akik nem akarnak a „történelem végébe”, valamiféle maszkos-parfümös haláltánc látomásába beletörődni. Hiszen a jövő – Kelet-Közép-Európa, sőt Európa jövője – nagyon is nyitott, ahogy maga a könyv is. A Telihold Velencében Mary Shelley megidézésével, a pusztuló Velence látomásával, de egyben egy vidám gyerekmulatság leírásával végződik.
Hiszen nem tudhatjuk, mi fog történni.

Erre a két-(vagy több-)értelműségre utal a cím is. Hold: sejtelmes, szorongató, titokzatos – de teli mégis. Erőt és biztonságot sugalló. Méltatlanok lennénk Bánki Éva történelem iránti szenvedélyéhez, ha nem figyelnénk fel a címbe emelt telihold történelmi aspektusára. A török félhold nem igázta le ugyan Velence városát, de megfosztotta befolyásától, gyarmatbirodalmától és nagyhatalmi státuszától. Ez a könyv a félhold előtti, ereje teljében lévő Velencét állítja a középpontba. És így, kimondatlanul megvillantja egy újabb Kelet-közép-európai felemelkedés perspektíváját. A sziget, mint utópia, Velence, mint példa, így nyeri el igazi értelmét.

Bánki Éva: Telihold Velencében
Jelenkor Kiadó. 2020.

***

54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán