Ahol a Vág folyó kettészeli Bergengóciát, és ahol a jégcsapot cincúrként nyalogatják a falánk gyerekek, élt egy kisfiú. A kisfiút Sulkónak hívták a szülei. A sulkó vágaiasan a ki nem pattogott kukoricaszemet jelenti. Szóval ez a Sulkó mesélte nekem a következő történetet, amelyet még a dédapjától hallott. Azóta jár szájról szájra, mint a kulacs, vagy mint a fogadós céda felesége.

Vága falu nagygazdája, Józsa Elek, húsvét utáni kedden elindult, hogy megünnepelje a szerencséjét. Hát azt ugyan hol lehet megünnepelni? A kajali csárdában bizonyosan! Be is ült Józsa Elek ebbe a csárdába, és nagy élvezettel múlatta az időt. A benn ülők meg addig noszogatták, hogy üljön le közibük kártyázni, míg egyszer csak meggondolta magát, és közibük ült. Máriásoztak a legények. Hogy hogyan történhetett, nem tudom, csak sejtem, de a nagygazda minél többet vedelt, annál többet kasszírozott. Úgy is mondhatnánk, nem tudott veszíteni. Jókedvében megeredt a nyelve. Még kérdezni sem kellett, kukorékolt az magától.

– Halljátok, cimboráim, nagy örömre virradtam. Ha úgy akarom, holnapra megvehetem ezt a csárdát is. Tegnap kiásattam a szolgáimmal a vén eperfacsököt, és találtam alatta egy rozsdás ládikát. Hát nem tele volt Lajos arannyal! Aztán meg nem panaszkodom, e nélkül is van mit a tejbe aprítanom. Az istállóimban alig férnek el a lovaim meg a tehénkéim. No, csak egészség legyen, meg pénz, és hozzá egy szép asszony csókja – kacsintott a kocsmárosnéra. Közben nem vette észre, hogy két ravasz legény fölkelt az asztaltól és kisurrant a csárdából. Elmentek a nagygazda házába, megtalálták az aranyat; a tehénkéket meg a lovakat a töltés árnyékában elhajtották egészen Deákira. Ott jó pénzen eladták őket. Mire a rablók visszatértek, a vágai nagygazdának már megfordult a szerencséje. Minél többet kacsingatott a kocsmárosnéra, annál több pénze bánta a kártyán. Ráment a kabátja meg az órája is. Végül már a házáért, vagyonáért, birtokáért, jószágaiért játszott. És elveszítette azokat is!
Sírt, rimánkodott a kártyacimboráknak, hogy jöjjenek vele, megad ő mindent. A kártyások mindjárt előkerítettek egy prókátort is, hogy szedje a dolgokat írásba. Ahogy déltájban a házhoz értek, azok, akik már kirabolták azt, elkezdtek kiabálni.
– Józsa Elek uram, hát hol az aranya, a lovai meg a tehénkéi? Biztosan csak áltatott vele bennünket.
A kártyacimborái megvigasztalták.
– Tudja, jó emberek a kajaliak, becsületesek, nagylelkűek, ezt ön is láthatja. Eltekintünk az aranytól és a jószágtól. Mégsem akarjuk, hogy a cimboránkat vasba verve vigyék Galántára. Ez a kend igazi szerencséje.
Hajlongott meg hálálkodott Józsa Elek uram. Nem is sejtette, hogy ezek a gazemberek voltak az egész rablás kiötlői. Először hagyták nyerni, hogy kedvet kapjon s előjöjjön a játékszenvedélye, utána meg jól elbántak vele.

Hogy aztán mi lett Józsa Elekkel? Bánatában világgá ment szegény feje. Mikor a falu végéhez ért, találkozott egy paraszttal, aki adott neki egy zacskó pukancit, hogy megvigasztalja. Hát nem még abba is beletörött a foga! A majszolásban sulkóra harapott.
Hej, ez a Józsa Elek! Most már ugyan mehetett. Ha nem is megünnepelni, de megkeresni a szerencséjét. Így mesélte Sulkó. Most már tudod, hát add tovább, lurkó.

***

Fellinger Károly további alkotásai a Lenolaj.hu oldalán.

*

Fellinger Károly Ilka vára című mesekönyve megrendelhető itt.

Fellinger Károly Csigalépcső – Válogatott gyermekversek című kötete megrendelhető itt.

Fellinger Károly: Köti a sötétséget című verseskötete (2017) megrendelhető itt.