De ha így van, miért csak a provanszál költők életrajzát jegyezték le? A középfelnémet, a galego-portugál, a kasztíliai költők nem írtak jó verseket? Dehogynem. Mégis borzasztó keveset tudunk róluk. A legtöbb költőről szinte semmit. Talán mert nem voltak SZABADOK, ők nem olyan társadalomban éltek, ahol a vágy, a költészet, a véletlen az egyéni sors mozgatórugója. Dél-Franciaországban nem létezett ezekben a századokban központi hatalom: ha egy trubadúr összerúgta a port a hűbérurával, akkor viszontlátásra, elmehetett a szomszéd udvarba. És a költészet segítségével bárkiből lehetett “En”, úr — szolgaivadékból, hercegből, törvénytelen gyerekből, kiugrott papból. A “költők köztársasága”, ez a zűrzavaros, szabad irodalmi élet ugyanúgy társadalmi alkotás volt, mint maguk a versek. Mű-alkotás. A személyiség bölcsője.

Ma az életrajzot avíttnak, felejthetőnek tartja az irodalomtanítás. Hisz életrajza mindenkinek van, nem? Ahogy megszületsz, kapsz egy személyi számot, nevet, az életrajzodat — mert neked is van “vidád” — havonta küldözgetheted különféle munkahelyekre. Szem.szám, TAJ-szám, adószám… ujjlenyomat, DNS. De vajon van-e tényleges sorsod, mint a trubadúroknak? És ha van, akkor azt te írod, vagy a politika, a gazdasági kényszer? Lehetséges-e a szabadság minimuma nélkül verseket írni? (Nem tudom.)

Ráadásul a középkor is bizonyítja — mielőtt még a középiskolai magyar tanárok elrontották volna az olvasókat — a befogadók egy része hajlamos volt, ahogy ma is hajlamos a személyes sors dokumentumainak tekinteni lírai alkotásokat. De mi ezzel a baj? Ma a romantikus versnyelvet leginkább a sorsok, az életrajzok tartják lélegeztetőgépen — ha kivonjuk a romantikából Puskin párbaját, a Diodati-villa kísérteteit, Petőfi halálvágyát, romantikusan “módosított” születésnapját és szülőhelyét, Hölderlin napszúrását, E. A. Poe baltimore-i utcakövön végződő meglehetősen csapongó kalandjait, akkor hogy lehetne ezt a versnyelvet a középiskolákban elővezetni?

József Attila meglehetősen őszinte, népi kultusza is elválaszthatatlan az élettörténettől. De hogy lehetett neki “élettörténete” a XX. században? Ha a Horthy-kor ünnepelt költője lett volna, nem lehetett volna marxista. De a kommunizmus marxista költőjeként nem írhatott volna vallásos verseket. Azzal a sorral, hogy “dünnyögj egy új mesét…” az életét kockáztatta volna. Nem irigyeljük élete fordulatait, nem értünk egyet minden állításával, de az ő életrajza a legköltőibb, a “legnormálisabb” költőéletrajzok egyike a XX. században. Mindig azt írta, amit gondolt. A verseihez nem kell ismernünk az életrajzát, mert jók azok enélkül is — de ha valamilyen oknál fogva ezt megismerjük, a verseit még hitelesebbnek érezhetjük.

Diktatúrákban, tekintélyelvű társadalmakban költőket-írókat övezhet akkora kultusz, amit talán még a középkor nagy költő-hercegei, Charles d’Orléans, Aquitániai Vilmos (udvarában mindegyik élet-halál ura) is túlzásnak tartott volna. De kárpótolhat azért a kultusz, mert elkönyvelnek a kultúrharc lobogójának, hogy a neveddel azonosítják a magyar történelem legnyomorúságosabb, leginkább elvesztegetett harminc évét? (A költő, író neve, mint áruvédjegy, ugye.) Van, amikor az írói életmű nyit utat egy olyan értelmiségi szerephez, ami után íróként nem is fogadnak el. Hajbókolnak, aláírnak, egyetértenek, kitüntetnek, de többé nem olvasnak. Vajon Konrád György életművében minden “unalmas” a Látogatón kívül? Szerintem nem.
Ki mondta, hogy könnyű hiteles életrajzot “írni”?
Persze diktatúrákban, tekintélyelvű társadalmakban is történhetnek “regényes” dolgok költőkkel-írókkal. Szabó Magda és Szobotka Tibor “barátsága” Bóka Lászlóval minden homályosságával együtt a szocializmus egyik legjobb, legjellemzőbb története. De vágyik-e egy nő arra SZABADON, hogy egy alkoholista, bűntudatos ügynök neki nap mint virágcsokorral kedveskedjen, a férje barátságát lesse, és még nyaralás közben is rájuk “csimpaszkodjon” (meglepve őket a váratlan látogatásaival.) Szabó Magda talán úgy érezte, ez az ára annak, hogy publikálhat. Jó történet.
És persze nyomorúságos élet. Blablablabla.

Sok oktatáspolitikus, magyartanár talán nem alaptalanul hiszi, hogy talán annál gyakrabban olvassák a XX. század második felének irodalmát a diákok, minél kevesebbet tudnak az alkotókról.

Persze a trubadúrok is sok hibát követtek el. Rengeteg hülyeséget csináltak. De azok a SAJÁT hibáik voltak, a SAJÁT hülyeségeik. A maguk jogán voltak hülyék, bűnösek, szentek. Csodálatra, irigylésre, megvetésre méltóak.

Természetesen én mindenkinek ilyen világot kívánok.

És még hiányzik egy nagy okosság a cikk végéről. De nem jut eszembe semmi. Csak egy kérdés.

“Élni mindenki tud”. — De ez vajon igaz-e?

***

51 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán