“Ma hull a hó és álom hull a hóban
bólint a láng az üres kaszinóban

Az öreg doktor német lapba süllyed,
mint vén kámzsás nézi a gót betűket

A szolga fát tesz a beteg parázsra,
Horatius. hol mezeid varázsa?

Itt ólomlábon jár a gond a hóban,
és Amerika sejlik a kunyhóban

Amerika, az aranyhímű távol,
szőve remény, s kétség fonalából

Ma hull a hó és álom hull a hóban
befüggönyözve a világ valóban.”

S a függönyön túl zene szűri hangját
egy operában ma Puccinit adják.

Nagy operában, bordó és aranyban,
és hull a hó és hull, hull szakadatlan.

***

58 vagyok, egy 14 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”
Át (2022)

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala
Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

(Megjelent: Mozgó világ. 2001/IV., forrás: ÚjNautilus)

***

54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).” Át; Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2022.

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Nagykanizsán született 1966-ban. Budapesten érettségizett, majd 1991-ben az ELTE magyar-portugál szakán végzett. A diploma után ösztöndíjasként hosszú időt töltött Lisszabonban és Santiago de Compostelában. PhD-dolgozatát – melyet az első trubadúr, Vilmos herceg költészetéről írt – 1996-ban védte meg. Jelenleg középkori világirodalmat (lovagregényeket és trubadúrokat), galego költészetet, kreatív írást, műfordítás-történetet tanít két budapesti bölcsészkaron, a Károli Gáspár Református Egyetem Világirodalmi Tanszékén^[1]és az ELTE BTK Portugál Tanszékén. A KRE Kreatív Írás Specializációjának egyik alapítója és vezetője. Két nagy trubadúrantológia (műfordításgyűjtemény), a Tavaszidő édessége és az Udvariatlan szerelem főszerkesztője. Kemény krimikről, XX. századi popkultúra és elit irodalom viszonyáról szóló tanulmánykötete, A bűn nyelvét megtanulni 2014-ben a Napkút gondozásában jelent meg.^[2] Egyik alapítója és szerkesztője a Palimpszeszt című elektronikus tudományos folyóiratnak (2005 óta nem működik), és a tanítványaival együtt működtetett kortárs irodalmi portálnak, az UjNautilusnak.)

Budapesten él, egy lánygyerek (2008-) édesanyja.

„ 54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron 82007), Fordított idő (2015).”

Versei számos irodalmi folyóiratban (Kalligram, Mozgó világ, Látó, Tiszatáj, Irodalmi Centrifuga, Napút) jelentek meg.

2004-ben látott napvilágot Esőváros címmel első prózai műve a Magvető Kiadó gondozásában, mely elnyerte a Szépirodalmi Figyelő-díjat.

Esőváros

“Bánki Éva Esővárosa kitűnő regény, zseniális mű. Úgy tűnik, minden szempontból az: a nyelv tekintetében mindenképpen. Öröm olvasni ezeket a görcsmentes, hajlékonyan – noha férfi a fiktív elbeszélő, s csak öt gimnáziumi osztályt végzett parasztfiúból lett falusi könyvtáros –, nőiesen ívelt mondatokat, körbetapogatni a kecses átmeneteket, amelyek háromszáz könyvoldalon keresztül egyszer sem torpannak meg, nem törik meg a stílusuk és a hangulatuk, ami folyton valami kacér derűt és kedélyességet, de ugyanakkor valami állhatatosan jelen levő feminin szomorúságot hordoz magában, de mindenekelőtt életteljességet, még akkor is, ha a legszörnyűbb események tárulnak fel a mondatok által, mintha a tragédia fogalmi közlése mögött folyton ott ívelne az életigenlés, az elfogadás, a gondoskodás, az ápolás és a vigasztalás női életelve. A ragyogó mondatok e kedélyesség, és nem utolsósorban a hibátlanra csiszoltság mellett egyéb stiláris síkokat is megmozgatnak: valóságtartalmuk mögött hatalmas tömbökben képesek görgetni a realizmust egészen a szürrealisztikus víziókig kitágító varázslatosságot, megérinteni a metafizikumot, csodálatos szövedékben egyesíteni az időben és térben széttartó történéseket, s a nyelv az, ami ebben a műben pergő mesét gyúr történetté, ami odaszögezi az olvasó figyelmét a könyvoldalakra és nem engedi el, csak az utolsó lapot lezáró írásjelnél.” Fekete J. József^[3]

Az Esőváros egy háromgenerációs, Csallóközből kitelepített parasztcsalád életét dolgozza fel. A regény szlovák fordítása Mesto dažďa címmel 2006-ban jelent meg a Kalligramnál. Több részlet lengyelül is megjelent a Literatura na Świecie felvidéki magyar irodalmat bemutató összeállításában.

Aranyhímzés 

László király országlása idején magyar küldöttség indul a fényűző Velencébe, hogy a leendő három szent egyikének, Gellért püspöknek a családi hátterére fényt derítsen, és lehetővé váljék Gellért magyar szentté avatása. A küldöttséget az agg, súlyos betegségével küszködő Sebe vezeti, Gellért egykori neveltje, aki követte őt a püspöki székben is. A krisztusi elszántságú öregember rendelkezik a kereszténység előtti idők tapasztalatával, még emlékszik a táltosok és pogány nagyurak birodalmára, tanúja volt mindannak, ami a kereszt nevében és ellenében történt. Sebe velencei útjának története egy nyomozás története. Egy józan és bölcs öregember átható tekintete pásztázza a jelent és a múltat, velencei mozaikot és főpapi ábrázatot, kisszerű csalást, gyilkosságot és misztikus erejű jeleket. Teste egyre kevésbé engedelmeskedik neki, de fáradhatatlan szelleme egyforma tisztasággal és erővel idéz fel régmúltat és közelmúltat egyaránt. Gellért igaz legendáját kutatja, de egyre világosabban látja: az ő feladata nem ez. Küldetése több is, kevesebb is ennél. Bánki Éva – csakúgy, mint nagy sikerű első regényében, az Esővárosban – ezúttal is a múltat faggatja: kutat, felidéz, újrateremt, mesél. Sebe legendát ír ugyanígy, a szerző regényt.

A regényről született kritikák (pl. Keresztesi Józsefé, Bedecs Lászlóé) általában az idő és emlékezet, hatalom és igazság egymásba fonódó problematikáját emelik ki. A regény 2011-ben Zlatno vezmo címmel az Ergo kiadó gondozásában bolgárul is megjelent.^[4]

Magyar Dekameron (novellafüzér)

Megjelent: 2007

Boccaccio mesélő kedvű hőseihez hasonlatosan Bánki Éva főszereplői is a pestisjárványoktól sújtott középkori Itália szülöttei, ám ők nem érik be azzal, hogy csupán valami csendes, vidéki helyet keressenek maguknak, ahol túlélhetik a vészt – minden határon túlra igyekeznek, oda, ahol az embereknek még a nyelve sem ismeri a kórt: Magyarországra.
A hősök nemcsak a téren, de az időn is keresztülhajóznak, -lovagolnak; s mire megérkeznek a Budai Körszálló számukra kedves lakosztályába, már maguk mögött hagyták a második évezredet; az összes szerelmeskedésével, művészetével és háborújával egyetemben.

A novellafüzér e „Határvidék” csapongó történeteit gyűjti csokorba. Zrínyitől Kádárig, nagy emberektől a kisasszonyokig, érzelmektől az értelmetlenségekig. A Magyar Dekameron, akár valami kisgömböc, mindent magába vonz, ami csak elbeszélésre érdemes lehet művelt közönsége számára.

A kritikusok egy része, mint Csehy Zoltán az egymásba fonódó intertextusok játékosságát, szerelem, nyelv és politika új szempontú felfogását emelik ki.^[5] A novellafüzérből részletek jelentek meg észtül a Maailma nukraim orkester – Valimik ungari novelle c. prózaválogatásban^[6]

Fordított idő (regény)

Megjelent: 2015

Kora középkorban játszódó, fantasy-elemekben bővelkedő, a VIII. századi germán, kelta muzulmán világ határvidékeire kalauzoló történelmi regény. A kritikák egy része női lovagregényként, mozaikszerűen felépített, női fejlődéstörténetként értelmezi.

Ha az ember történelmi törésvonalak között él, akkor mi szüksége van személyes élettörténetre? Miért akarja tudni a jövőt, ha róla is mások döntenek? És miért függ attól a jövőnk, hogy képesek vagyunk-e elfogadni a saját múltunkat? A regénybeli Riolda bizony nincs könnyű helyzetben. Tündérek és szörnyszülött szorgok leányaként minden nép között, minden országban és minden udvarban idegen. A kelták, a germánok, a mórok közt is; hercegi dadusként, szélhámos földönfutóként vagy a bölcs krónikás, az idő betegségeit kutató Illighaen tanítványaként. Ködös tengerpartokon, a mórok elől menekülve, intrikákkal teli udvarokban, elátkozottnak hitt szigeteken. Riolda próbál józannak maradni az egymásnak feszülő hagyományok közt is. Ám hogy volnánk képesek mítoszok és tények közt a kora középkorban különbséget tenni? Ebben a valóságos és kitalált időket, megtörtént és elképzelt eseményeket variáló női lovagregényben Riolda úgy tanul meg boldog lenni, hogy lassan kibékül mások álmaival, de meg tudja valósítani a sajátjait.

A kritikusok egy része, mint Csehy Zoltán az egymásba fonódó intertextusok játékosságát, szerelem, nyelv és politika új szempontú felfogását emelik ki.^[5] A novellafüzérből részletek jelentek meg észtül a Maailma nukraim orkester – Valimik ungari novelle c. prózaválogatásban^[6]

Elsodort idő (regény)

Megjelent: 2017. szeptember 28.

A Fordított idő folytatásában (Elsodort idő) is egy fiatal nő, Riolda szemével látjuk a népvándorlás-kori Európa, a félig keresztény, félig pogány Európa lassú átalakulását, ahol egyelőre csak kereskedődinasztiák, szélhámosok, hitek, félelmek és hiedelmek kötik össze a távoli kultúrákat. Egy széttöredezett világot, ahol mindenki mániákusan hazát és biztonságot keres. A nagy utópiákat immár nem papok vagy krónikások, hanem emberi organizmusokként viselkedő városok képviselik, a nagy északi kolostor-erődök, a víz színén lebegő Velence, a tenger királynője, vagy a “tökéletes város”,a szláv rabszolgák uralta Almería Hispániában. Kereskedők, emírek, koronás királyok, pogány fejedelmek üzletelnek rabszolgákkal és csontokkal (ereklyékkel, melyek természetesen többet érnek, mint az eleven emberek), miközben azon töprengenek, szolgákkal vagy szabad emberekkel lenne-e érdemes felépíteni az “új Európát”. Még semmi sem dőlt el. De Riolda – a háromkötetesre tervezett regény hősnője – érzi, hogy hamarosan saját szigete is veszélybe kerül.

Összetört idő (regény)

Megjelent: 2019

A Fordított idő-trilógia harmadik kötetében alaposabban megismerjük egy zárt közösség, a Nyugati szél szigetének titkait. Riolda családját, az őslakó szorgok és a betelepülők múltját, az elhallgatott titkokat, melyek tovább mérgezik a sziget mindennapjait. Mennyit kell és mennyit lehet hazudozni? Nemcsak a hiúság vagy a szeretet, hanem a bosszúvágy is késztethet arra, hogy a múltat eltöröljük vagy meghamisítsuk. Riolda az újrakezdés lehetőségét, az Ifjúság kútját akarja megtalálni, hogy ő maga megfiatalodjon, férje, Sjön meggyógyuljon. Az örök fiatalságban, az idő visszafordításában rejlő üzleti lehetőséget sejti meg Benjamin, a regényciklus visszatérő kalandora. Ám miközben mindenki önfeledten játszik az idővel, észre sem veszik, hogy a jelen feladatai mindennél sürgetőbbek. Milyen lépésekre kényszerül az alattvalóiért felelősséget érző királynő? Hiszen nincs mindenkinek esélye menekülni.  Az időt néha össze kell törni, hogy újrakezdődjön… De vajon mi a biztosíték arra, hogy ezen a nyomorúságos szigeten időről időre ne ugyanaz ismétlődjön?

Telihold Velencében 

Megjelent: 2020

Velence, ez a túlzsúfolt ékszerdoboz, ahova sokan vágyakoznak, a világ egyik legellentmondásosabb városa. De mennyit láthat valóságos jelenéből és a múltjából az, aki csupán néhány nap alatt járja be a nevezetességeit? Megadathat-e egy átlagos közép-kelet-európai író számára, hogy akár hosszú hónapokig élhessen ebben a luxustól csillogó városban? Bánki Éva Velence iránti szenvedélyes érdeklődésének, no meg egy ösztöndíjas lehetőségnek köszönhetően kislányával együtt hosszú hónapokat töltött el a városban. Útirajzából érzékletes képet kap az olvasó Velence hétköznapi életéről és a turisták számára láthatatlan lakosairól is egy felnőtt nő meg egy kislány szemével.
A jelenkori Velence díszletei mögött megpillanthatjuk a középkori Velencét, a könyörtelen kalmárköztársaságot és az alkonyi fényben tündöklő, XVIII–XIX. századi várost. Megismerjük Magyarország és Velence közös történelmének fordulópontjait, és eltöprengünk azon, mi lehetett a titka az oly sebezhetőnek látszó, mégis hihetetlenül stabil Köztársaságnak. A Telihold Velencében egyszerre személyes hangú úti beszámoló és szerteágazó kultúrtörténeti kalandozás.

• Át; Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2022

Források:

1.  http://www.kre.hu/btk/index.php/oktatoink/573-banki-eva.html
2. Ugrás fel↑ http://www.napkut.hu/osszes-konyv/konyvek/banki-eva-a-bun-nyelvet-megtanulni-detail
3. Ugrás fel↑ http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/82/fekete9.html
4. Ugrás fel↑ http://books.balkanatolia.com/c/sl-e/cid-58/p-p/id-45720/zlatno-vezmo-eva-banki.html
5. ^ Ugrás ehhez:^a b http://bankieva.hu/kritikak/csehy-zoltan-csak-toszkan-eg-alatt/
6. ^ Ugrás ehhez:^a b http://konyves.blog.hu/2015/04/20/esztul_csendul_fel_a_vilag_legszomorubb_zenekara
7.  https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1nki_%C3%89va

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Története:

Az elit, angol tannyelvű budai iskolában felbukkan egy különös fiú. Rejtély, hogyan sikerült bekerülnie, hiszen messziről lerí róla, hogy nagyon csóró. Viszont lehengerlő személyiség, vagány, nagydumás gyerek ez a Sanyi, és idővel mindenkit elvarázsol.
Hamar megfertőzi az osztályt elképesztő eszméivel és történeteivel. Hogy például az iskola pincéjéből titkos átjáró vezet egy titokzatos barlangrendszerbe, amelynek időtlenségében egykori forradalmak túlélői rejtőznek.
És egy szeptemberi délután nyoma vész a teljes osztálynak.
Odalent a barlang pedig megélénkül.
Ami azon az éjszakán történik, mindegyikük életét megváltoztatja.

Részlet a regényből:

“Ezek után Ottó Sanyival kezdett barátkozni.
Hogy az egy milyen egyenes, bátor gyerek! Hogy micsoda ötletei vannak! Hogy milyen gyorsan megtanult angolul! Hogy hipp-hopp megírt egy fantasyt! Hogy matekból is jó, sőt Teslát is szereti!
Ha kimondja a teljes nevét, Petőfi Sándor, mindenki megszakad a röhögéstől.
Én nem szégyellem a nevem, büszke vagyok rá. Na, persze!
A legtöbb ötlete diliházba való: fedezzünk fel barlangokat, keressünk egy másik világot, lázadjunk éjjel-nappal… Sanyi a végkimerülésig tudja sorolni a maga hülyeségeit.”
Közben még egy rendes mobiltelefonja vagy cipője sincs. De sokaknak így is nagyon tetszik.”

***

Hallhatod, igen.
Ha még nem öregedtél a kövekhez.
De ha könnyedén átutazol felettünk,
(elegánsan, térképpel vagy térkép nélkül),
csak sóváran remegő hidakat látsz.

Mert mind szabadulnánk.

***

Az iskola másik nagy, felvilágosodástól örökölt feladata, hogy demonstrálja az emberek egyenlőségét. Hogy bebizonyítsa, képes eltörölni a származásbeli különbségeket, biztosítani minden gyerek számára az esélyegyenlőséget. Ez olyan nagy és szép terv, hogy erről nem mondhatunk le. Természetesen a felvilágosodás filozófusai, a nevelés apostolai csak „elvi alapon” hirdették az emberek egyenlőségét. Nem láttak még igazi multikulturális közösségeket, pedagógusaik soha nem találkoztak azzal a problémával például, hogy lehet megtanítani a másodfokú egyenleteket egy olyan diáknak, akinek az anyanyelve négy számnevet ismer: egy, kettő, három, sok…
A politikailag korrekt válasz a problémára, hogy nem is kell effélékkel annyit vesződni. A matematika fehér tudomány. Ezzel az észjárással aztán sikerül biztosítani, hogy a diákok egy része közelébe ne kerüljön a műszaki- vagy természettudományoknak, és pénztelenül, társadalmi gettóba zárva éljék az életüket.
Az emberek egyenlők. De azt képtelenség feltételezni, hogy a világ különféle pontjairól összeverbuvált, közös osztályterembe zárt gyerekek egyformán fognak teljesíteni. Már ha nem előítéletes a tanítónéni… De azért az emberek közötti különbségek egészen megrendítőek. Lányom velencei osztályába (állami iskola) kilenc különböző országból érkeztek gyerekek. Az évvégi értékelésen a maestra (tanítónéni) elmondta, hogy „természetesen” a legjobbak a távol-keleti gyerekek, közepesek az európaiak és amerikaiak, a többiek pedig „le vannak maradva”. Mikor én felháborodottan rákérdeztem, hogy ebben mi a természetes, a maestra megnyugtatott: pontosan ez megy a többi osztályban is.
De miért? Már évek óta gondolkodom ezen.
Én azt hiszem, nem feltétlenül a műveltség vagy a pénz miatt. Az iskolai előmenetelt, de tulajdonképp még az egyetemi karriert is nagyban befolyásoló adottságok, a memória, koncentrációs készség, konfliktustűrő képesség ahhoz a szürke zónához tartozik, mint a kudarcok, a szorongás, a félelmek, a traumák. Ezek nem egészen szerzett, de nem is egészen örökölt tulajdonságok. Tovább lehet adni (és többnyire tovább is adjuk) a gyerekednek, bár ezek azért nem lesznek annyira megváltoztathatatlan genetikai sajátságok, mint a bőr- vagy a szemszín. Itt lenne sok – mégpedig nagyon sok! – feladata a pedagógusoknak.
Természetesen egy matematika-fizika szakos tanárt ma senki se készít fel arra, hogy belenyúljon egy gyerek tudatalattijába vagy átalakítsa az iskolán kívüli környezetét. Noha ezek a módszerek nem ördögtől valók, és a felvilágosodás előtti iskolák már ismerték ezeket. A művészeti oktatás (különösen a közös éneklés!) csillapítja a szorongást, növeli a gyerekek közötti együttműködést. A testmozgás javítja a bal és jobb agyfélteke koordinációját, hozzájárul a logikai készség fejlődéséhez. (Még furább: kisgyerekkori pszichés zavarok egyszerű testmozgással javíthatók). A gyerek családi környezetét sem feltétlenül “gonosz dolog” átalakítani. A latin-amerikai jezsuita kommunák iskolái a szülőkkel való szoros együttműködésre épültek, és ma is van teljes közösségfejlesztést propagáló pedagógiai program, gondoljunk csak az L. Ritoók Nóra-féle Igazgyöngy Alapítvány működésére.
Lassan, fokozatosan az iskolák képesek lennének bebizonyítani az emberek egyenlőséget, rassztól, nemtől, osztályhelyzettől függetlenül minden tehetséges gyereket bejuttatni az egyetemre. De miért nem valósul meg ez szinte sehol? Az egyes országok különféle mértékben bocsátanak erőforrásokat az iskoláknak – de sehol se annyit, hogy a kísérlet sikeres legyen. Hogy többé egyetlen velencei tanítónő se mondhassa azt, hogy a „sorrend természetes”. Ma elképzelhetetlen, hogy középiskolai tanárok világsztárok legyenek. Pedig az ókori görögöknél valami hasonló történt, két legnevesebb tanárukat, Püthagoraszt és Orpheuszt félistenekként tisztelték, kultuszaik, sőt templomaik voltak – annyi névtelen tanárral szemben az ő nevüket (és tanításaikat, sorsukat) mindenki ismeri.
A kapitalizmusnak egyszerűen nincs szüksége ennyire művelt emberekre. Sokkal olcsóbb arra biztatni egy hátrányos helyzetű fiatalt, hogy küzdjön az utcán a jogaiért, mint felkészíteni a Columbia Egyetemre. Könnyebb szavakat betiltani, büntetni a vitát, a „káros gondolatokat”, mint kétismeretlenes egyetleneket vagy Dantét tanítani.
Az iskola letett arról, hogy a társadalom számára demonstrálja az emberek egyenlőségét. Inkább az egyenlőségről való beszédet akarja felügyelni és átalakítani – tiltásokkal, tabukkal, mindenféle diszkriminatív intézkedésekkel.
Nekem nagy kétségeim vannak az ideológiai nevelés hasznosságával és hatékonyságával kapcsolatban. Természetesen nem nehéz különféle rigmusokat betanítani a gyerekeknek. Azt sem ítélhetjük el, hogy sokan azt várják az iskolától, olyan embereket neveljen, akik képtelenek a háborúra és a gyűlöletre. De miért képes egy konkrét történelmi helyzetben egy ember vagy akár egy népcsoport empatikusan viselkedni vagy akár csak autonóm módon cselekedni? Az olaszok empatikusabb viselkedése a zsidóüldözések idején netán arra vezethető vissza, hogy jobb tanáraik voltak, mint a németeknek, horvátoknak, magyaroknak? Konkrét történelmi szituációkban való morális döntéseket az iskola önmagában nem tud megalapozni – ezt még az iskolákat oly fontosnak tartó felvilágosodás sem képzelte. A „jóság” létező, de nagyon bonyolult dolog: nem biztos, hogy a műveltségtől függ, miképp a XIX. század hitte, vagy az ideológiáktól, ahogyan mi feltételezzük.
Az iskolai ideológiai nevelés könnyen szörnyszülötteket képez. A „hazafit”, akinek semmilyen íz, dallam vagy vers nem jut a hazáról eszébe, csak az, hogy utálja a szomszédait. A „haladót”, aki úgy próbál távoli világokért lelkesedni (csak próbál, mert hiszen nem olvas, nem utazik, nyelveket nem tud), hogy ócsárolja és gyűlöli a sajátját. „Mi” és „ők” ilyen nevetséges, mindenféle tapasztalatot nélkülöző szembeállítása nyilván különféle tekintélyszemélyek (tanárok és más megmondók) által megerősített baromságok. Az ún. morális oktatás sok iskolában kimerül az effélék sulykolásában.

Hogy az iskola teljesíthesse a felvilágosodás által ráruházott küldetését, az esélyegyenlőség megteremtését, vissza kéne térnie az archaikusabb iskolák (például a görög) tapasztalataihoz. Egy iskolának nem szükséges „mindent” megtanítania. Elég, ha a sport és a művészet mellett egy valamiben mélyed el, de abban nagyon élményszerűen és alaposan. A görögök (és velük együtt én is) úgy vélem, egy nagyon jó matematikus már képes önmagától „mindent” megtanulni. Ha mindent nem is, de bizonyos körülmények közt bármit. Ám nemcsak a matematika, hanem akár az irodalom vagy a természetismeret is szolgálhat ilyen „alaptudományként”.
És azok a gyerekek, akik egy szárnyaló műelemzés vagy matematikai bizonyítás során átélik (együtt élik át), hogy a gondolat itt és most születik, már nem fogják könnyedén bántani egymást. Nem a műveltség, hanem az intellektuális megtapasztalás közös élménye – nem tudjuk, hogyan és nem tudjuk, miért – morális erőket is felszabadít. Tanárban is, diákban is.
Egy kicsit talán mind jobbak leszünk.

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Kiveszem a foltot a nadrágodból.
Megvarrom. Kijavítom. Odaadom.
Ébresztelek. És el is temetlek, ha kell.
Mert a tiéd vagyok. Hűségesen.
Áldjon vagy verjen,

ugye.

A tenger egy kékségnyi rész belőled.
És egy kékségnyi rész belőlem.
De nem kell vigyáznom rá.
Nem kell ébresztenem.
Nem kell eltemetnem.
Fenséges közönye
az én menedékem.

A hazám –
így, kisbetűvel.

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Én sem ilyen, sem másmilyen apropóról nem tudok. Már évek óta tervezgette az újrakiadást a Jelenkor.  Nekem persze óriási öröm volt kedves elsőszülöttemet megint kézbe venni.

Borító: Tillai Tamás

Az Esőváros egy lebilincselően sokszínű családregény, egy népi nézőpontból elmesélt XX. század-történet. Mit jelent pontosan az átdolgozás?

Semmi esetre sem szerettem volna a regény szertelenségeit kigyomlálni. Ez volt az első prózai művem, én félig-meddig transzban, az akkori munkahelyemen, egy könyvkiadóban írtam éjszakánként. A regény tükrözi az ezredforduló általános optimizmusát is, akkoriban én is reménykedőbb voltam, és egészen mást gondoltam Magyarország vagy az Unió jövőjéről, mint ma. Mindezeken és a regény nehezen megfogható vidámságán nem akartam változtatni. De mivel nagyon rövid idő alatt írtam a szöveget, ezért sutaságok, ellentmondások, sőt névtévesztések is maradtak a regényben. Ideje volt ezeken változtatni.

Még nem volt időm alaposan összehasonlítani az első és második kiadást, de úgy látom, a 2004-es kiadást lezáró Petőfi Amerikában című fejezet áldozatul esett az átdolgozásnak.

Igen. Ennek a fejezetnek már az első kiadásban sem lett volna szabad szerepelnie. Nem mintha nem lett volna jó ötlet, hogy a mindig Amerikába vágyó parasztgazdák unokái 1989-ben a felszabadított indiánokkal együtt belovagolnak a Fehér Ház kertjébe. Nehéz megírni egy olyan világot, amit az ember nem látott a saját szemével. És ezen a szürreális mozzanatok sem sokat segítenek. A lovaglás még hagyján… De azt nem tudom, milyen egy amerikai autómosó, egy kaliforniai filmforgatás, egy indián rezervátum.  Soha nem jártam Amerikában. Persze azt sem láttam a saját szememmel, milyenek a szovjet fogolytáborok. De hajdani kisdobosként és úttörőként, számtalan hadifogoly-történetet hallgatva nekem ez mégsem annyira idegen világ. Úgyhogy a szerkesztőm tanácsát megfogadva úgy döntöttem, hogy Petőfi Oroszországban-fejezet marad, de nem erőltetem tovább az Amerika-szálat. A regény a főhősök halálát bemutató zárlata úgyis megidézi a hamburgi mólót és a dunaszerdahelyi reptérről felemelkedő repülőgépeket.

Mindig is izgalmas kérdésnek tartottam, hogy lehet egy parasztokról szóló regénynek Esőváros a címe? Miért várost, miért nem a falut emeli ki a cím?

Esőváros konkrétan Dunaszerdahely, ez szó szerint ki is mondatik a regényben.  De az sem téved nagyon, aki ezt az Esővárost valamilyen szimbólumnak, az autonóm polgárosodás jelképének tekinti.

Hogy érted ezt?

A XX. századi magyar történelem annyi kudarcba fulladt modernizációs kísérletet ismer! Mi már rémálomként emlékszünk az ötvenes évekre, a tanácsköztársaságra, a rendszerváltásról pedig ma is az sokak véleménye, hogy meg sem történt… Az okokra nem is szeretnék itt kitérni. Nem tagadom, hogy a reformerek nézőpontjából is el lehet mesélni a kudarcos reformok történetét, de az ő világuk nem az én világom. A dunántúli módosabb parasztság körében biztosan lett volna igény az autonóm polgárosodásra, a haladásra, de ezt a XX. század egyetlen reformmozgalma sem vette tekintetbe. Így aztán az eszmékből álmok, a beteljesületlen álmokból meg rögeszmék lettek.

A „beteljesületlen álmokból rögeszmék lettek”, mondod. A legtöbb olvasódnak, és bevallom, nekem is, a regényed szellemezős, ezoterikus, babonás vonulata a legemlékezetesebb.

A két világháború közti népi irodalom zömében kelet-magyarországi, református. Vallási kérdésekben meglehetősen távolságtartó. Az én anyai családomtól viszont nem volt idegen a spirituális útkeresés: asztalt táncoltattak, halottakkal beszéltek, szellemeket láttak, és közben persze az anyaszentegyház hű fiainak és lányainak képzelték magukat, és emellett legtöbbjük őszintén lelkesedett a technikai újdonságokért. Tekinthetjük ezt nyitottságnak, de akár devianciának is. Én a sok szellemezést egy lassan formálódó új osztály, a polgárosodó parasztság szellemi útkeresésének tekintem. Vallásos fogalmakkal, de mindvégig a saját fejük szerint próbáltak a világban eligazodni. Egy távoli, egyetemre járt rokonból például híres nemzetközi forradalmár lett. De a nagyszüleim egy ilyen fordulatot is csak az eretnekség vagy a hitehagyás fogalmaival tudtak értelmezni.

Nem Mályi Géza ez a nemzetközi forradalmár?

Nem. Az én rokonom 1922-ben, nagyon fiatalon eltűnt, ezután senki nem tudott róla semmit. Démonizálódott, ha szabad így fogalmazni. A regénybeli Mályi Géza viszont a II. világháborúig aktív, felbukkan Prágában és Berlinben, híreket hoz a Szovjetunióból, bolondítja Bujdosó Ancit, a család rossz szellemeként él sokáig. Több forradalmár karakteréből gyúrtam össze a regénybeli Mályi Gézát. Érdekelt egy paraszti gyökerű, önsajnáltatásra hajlamos, mégis éles eszű kommunista portréja.

Az elbeszélőnek, Torma Imrének is van valamilyen családi előképe?

Nem, nincsen. De tudom, milyen sok paraszti família nyújtott védelmet kibontakozni képtelen, helyüket nem találó vagy üldözött értelmiségi rokonoknak. Az apáca nagynénik, az egyetemekről a származásuk miatt elkergetett unokatestvérek, a félbemaradt, ilyen-olyan egzisztenciák hozzátartoztak az ötvenes évekbeli parasztcsaládokhoz. Én egy ilyen figurát választottam elbeszélőnek. Se nem igazi paraszt, se nem igazi értelmiségi. Hiszen meg kellett találnom a paraszti világhoz a távolság és a közelség megfelelő arányát.

A Bujdosók és Tormák sorsa a Felvidékhez, konkrétan Dunaszerdahelyhez kötődik. Innen, a regénybeli Esővárosból telepítik ki őket Somogy megyébe.

Csak a Tormákat, a Bujdosók maradnak. A regény érint néhány határon túli magyar traumát, a kitelepítéseket például, de az újdonsága talán nem ez. A két világháború közötti magyarok igen sajátos helyzetben voltak Csehszlovákiában. Szabadon polgárosodhattak, vállalkozhattak, egyáltalán demokráciában élhettek, a fiaikat egyetemre járathatták – Prágának és Bécsnek igen nagy volt a vonzereje – de így vagy úgy mégis másodrendű állampolgároknak számítottak. És ők lettek a II. világháború után a bűnbakok. Keserű lecke, nemde? Még úgy is, hogy a szeretve gyűlölt Csehszlovákia mégiscsak valamiféle eszményképként élt a nagyszüleim emlékezetében. A kiszolgáltatottságuk viszont felveti: autonómia vagy közösségi jogok nélkül lehet-e valódi demokráciáról beszélni.

A szereplőid csak élik, de nem fogalmazzák meg ezeket a kérdéseket.  Mi az, amit tizennyolc év múltán másként hangsúlyoznál vagy jobban kidomborítanál a regényedben?

A hallgatás és a fogfájás témáját, a titok és a trauma problémáját talán. Bujdosó  Anci szép asszony volt, de a kitelepítések idején elkezdtek fájni a fogai, fájtak, egyre csak fájtak, az orvosok sem tudtak rajta segíteni, végül Anci leszokott arról, hogy kinyissa a száját. Szép lassan elnémult. Ennek a sztorinak van életrajzi alapja, a családi emlékezet így őrizte meg nagyanyám elnémulásának a történetét. Nagyapám szerint valami tályog lehetett nagyanyám szájában, a bal alsó fogsorában. És nekem is egész életemben fájtak a fogaim, hol jobban, hol kevésbé, rajtam sem tudtak az orvosok segíteni, míg végül egy panorámaröntgen 2009-ben – nagyanyám halála után jó harminc évvel – kimutatta: tályogom van, mégpedig a bal alsó fogsorom alatt, ugyanott, mint nagyanyámnak. Örököltem volna a felmenőm fájdalmait és titkait? A hallgatását is? Én nagyon későn, a harmincas éveim közepén kezdtem prózát írni. Ráadásul akkor még nem is sejtettem, hogy a fogatlanságnak később milyen politika felhangjai lesznek, a fogatlan lesz majd a vidékiek egyik eposzi jelzője. Fogatlan, fogalmatlan… nagyon érdekes dolgok ezek. Mai fejemmel sokkal alaposabban kidolgoznám a trauma, betegség, szégyen, elnémulás témáját.

A családi szellemezés, technikaimádat egyik csúcspontja az internet „feltalálása”. Honnan jött ez az ötlet?

Amikor a regényt írtam, én is nagyon hittem abban, hogy az internet pár éven belül radikálisan demokratizálni fogja a világot. Nos, mit mondjak… Ez is csak olyan illúzió volt, mint az autonóm polgárosodás. De én nagyon hittem benne, és nemcsak hittem benne, hanem építettem is, az ezredforduló előtt megalapítottuk a barátaimmal az első elektronikus bölcsészettudományi lapot. Ám ha a demokráciát nem is, a jövőhöz és a múlthoz való viszonyunkat azért radikálisan megváltoztatta az internet. És én úgy gondoltam, ezzel a csudálatos nagy találmánnyal még megajándékozom a hőseimet.

Ma már nem lehet ilyen optimistán tekinteni a világra?

Nézőpont kérdése. Ma már természetesen nem osztjuk a rendszerváltás és a kilencvenes évek számos illúzióját. De az én hőseimnek szinte soha, semmikor nem volt okuk a reménykedésre. És mégis szinte mind megpróbálkoztak a boldogsággal.