Bánki Éva: REBOLEIRA

Jyll — Tue, 28 Sep 2021 08:55:10 +0000

Szinte szétrobban a szó az ember szájában. Hogy hogy keveredtünk ide? Nyilván véletlenül. Sintrán rossz vonatra szálltunk fel, nem vettük észre, hogy ez a helyiérdekű vasút elkerüli Lisszabon belvárosát, és kitesz bennünket egy munkásnegyedben.
Délután hat. Mintha megérkeztünk volna egy másik bolygóra. Fekete munkások áradnak a metróban, az aluljáróban, az utcákon. Kicsit elfog a gyerekkori lagzik hangulata. Hatalmas vállak, mellek, csípők, bicepszek. És a színek! Rengeteg narancssárga, zöld, rózsaszín és piros! Édesanyám, ha már egyszer meghalunk, mért ne hordhatnánk pirosat egész életünkben? (Én egyébként hiányolom a kortárs irodalomból a vitalitás ünneplését. A reneszánsz még nem volt ilyen finnyás. Nemcsak Dantét és Beatricét szerette, hanem a jókedvű óriásokat, Gargantuát és Pantagruelt is.)
Sodor bennünket ez a fáradt, de jókedvű tömeg. Lehet, hogy azért tetszik ez nekünk annyira, mert Sintráról jövünk, a portugál kultúra “varázshegyéről”, ahol megcsodáltuk a pazar tájban a pazarabbnál pazarabb nyári lakokat (Sintrán jóval hűvösebb van, mint Lisszabonban) és egy csomó udvarias és kedves svájci turista társaságában felmásztunk a fellegvárban. Én rettentően unom az egészet. A hivatalos emlékezet eltompítja, langymeleggé formálja a történelmet: udvariasan megcsodáljuk a mórok, norvégok, portugálok — vagyis az előttünk járó turisták — nyomait, udvariasan szörnyülködünk és álmélkodunk. Engem (a kilátáson kívül) egyetlen dolog fog meg ezen a pazar hegyen, a fellegvár ciszternája, melynek a mélyén — az eligazító táblácska szerint — “egy mór király teteme nyugszik”.
Hm… Mi történhetett szegény királlyal? Épp egy kútba akart temetkezni? Vagy belehajították szegényt? Kicsodák? És mikor?
Tetszik a portugál mentalitás. Senki sem kotorta elő szegény király tetemét, de megemlítik a legendát. Minden kommentár, értékítélet, ideológiai ez-meg-az nélkül.
De egy mai munkásnegyed még a kútba dobott királynál is érdekesebb. Nyilván gyávaságból foglalkozunk annyit a történelemmel. A jelen a mai csatározások közben nem szemlélhető elég árnyaltan. Ez a vidáman hömpölygő tömeg az aluljáróban számos érdekes kérdést vet fel. Hol van a hagyományos portugál munkásosztály? Mért nem “hömpölyögnek együtt” a bevándorlókkal? Portugália köztudattan nem rasszista. De most alig látsz az utcán egymással beszélgető fekete és fehér fiatalokat.
Egyetlen — igaz, sorsdöntő — emlékem van a portugál munkásokról. 1992-ben egy portugál munkásbusszal utaztam Lisszabonból Párizsba. Először gyűlöltem az útitársaimat, ezeket a Párizsba tartó vendégmunkásokat. Megvesztegették a sofőrt, hogy “térjen ki” Fatimába. Minden bokornál megállították a buszt, mert enni, inni, pisilni akartak. Megálltak Észak-Portugáliában is, vettek néhány üveg jóféle vöröset, mert beborozva azért könnyebb az éjszaka. Könnyebb énekelni és portugál módra borongani is. És én azt vettem észre, hogy bolyongunk a sötétben az észak-spanyol hegyek között, és beborongózva, tört portugálsággal mesélek ezeknek a finom és udvarias embereknek, milyen város Nagykanizsa.
A Reboleirán nyüzsgő emberek egészen másfélék. Nemcsak a portugálos melankólia hiányzik belőlük, hanem a legendás portugál udvariasság is. A férfiak ülnek a metróban, a nők (köztük várandós anyák is) állva kapaszkodnak. Mikor faggattam őket, hogy hogy jutunk vissza a belvárosba, nem sóhajtoztak, nem érdeklődtek a hazám, szokásaim és (finoman) a családi állapotom felől, nem sajnálkoztak rettentő ügyetlenségem, hanem odapenderítettek a metrótérkép elé: tessék, itt van, hülye, ha már egyszer nem látsz a szemedtől.
A változások (a jók és a rosszak is) olyan gyorsan történnek, hogy nem ismerjük meg a részleteket — nem marad időnk se borongani, se csodálkozni. És persze ez azt az érzést kelti, semmi befolyásunk a történelemre.
Soha nem tudjuk meg, mit csinált a mór király a kútban.

***

54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Bánki Éva: REBOLEIRA – Lenolaj

Bánki Éva: REBOLEIRA